Korunknak természettől eltávolodott embere talán már nem is gondol rá, hogy elődeinek életét mennyire meghatározták a földrajzi körülmények, a domborzat, a folyók, az éghajlat, a növényzet és a rajta élő állatvilág. Egy-egy település létrejöttének és fejlődésének a természeti feltételek és a forgalmi-, közlekedési helyzet együttesen meghatározói voltak. Befolyásolták, hogy a településhálón hangsúlyos központi vagy kevésbé jelentős helyet foglaltak el. Városunk, Szeged sem kivétel e tekintetben. Éppen ezért, mielőtt történetének foglalatát elkészítjük, át kell tekintenünk azokat a domborzati körülményeket, amelyek kialakulásának feltételeit biztosították.

Amint a városok életét sem lehet önmagukban vizsgálni, ha azt néznénk, csak város biográfiát készítenénk, ugyanúgy természeti körülményeiket sem lehet anélkül bemutatni, hogy a környező tágabb és szűkebb régiójukra tekintetet ne vetnénk. A terület, amelyen ma élünk, egyrészt a földtörténeti korok során geológiai és éghajlati erők, másrészt az ember természetformáló tevékenysége során alakult ki. Az előbbiek földrajztudósok kutatásainak eredményeként tárulnak fel előttünk, az utóbbiak már elődeink ránk hagyott írásaiból tanulmányozhatók.

Amikor városunknak és környékének földrajzi viszonyait kívánjuk bemutatni, vessünk pillantást az Alföld mintegy 100.000 km² területű síkságának földtörténetére, célszerű visszatekintenünk a földtörténeti harmadkor miocén időszakára (24-17 millió éve), amikor még az Alföld legnagyobb része száraz volt. Dél-nyugat felől lassan elöntötte a tenger, amelynek következtében változatos szigetvilág alakult ki a területén. A miocén kor ún. szarmata emeletének vége felé (12 millió éve) a Kárpát-medence erőteljesen süllyedni kezdett, a környező hegyláncok (Kárpátok, Dinaridák, Alpok) pedig emelkedtek, aminek következtében a szarmatabeltenger elzáródott, és tóvá alakult. A medence további süllyedésével (11,5-8 millió éve) a pannóniai időszakban a Pannon-tó egyre kiterjedtebbé vált, ám megindult feltöltődése a hegyek felől. Végül a tó eltöltődése a pliocén kor végére (5,5-2,5 millió éve) befejeződött, és az Alföld akkumulációs hordalékkúp síksággá alakult, átformálódott vízhálózata, amely azonban jelentősen különbözött a maitól.

A földtörténeti negyedkorban, a holocénban az éghajlati tényezők, pl. a szél munkája, valamint a növényzet mellett a folyók építő munkája gyakorolt döntő befolyást az Alföld képére, végül megjelent az ember egyre jelentősebb, domborzatot átalakító munkájával. A medence egyes területei kisebb-nagyobb mértékben tovább süllyedtek, a folyók pedig hordalékuk lerakása által nagy hordalékkúpokat alakítottak ki. Városunk az Ős-Duna, amely abban az időben a visegrádi kaputól a mai Szeged irányába folyt, hordalékkúpján fekszik, amelynek csúcsa a Pesti-síkságon helyezkedik el, és Kecskemét

vidékén át Csongrád majd Szeged irányába tart. Itt ellaposodva átnyúlik a Tisza vonalán, amely később vágta be medrét a hordalékkúpba. Ugyancsak a Duna hordalékkúpjának része a Bánátban a Deliblát, középkori nevén Maxond homokpuszta. A számos hordalékkúp közül még a Marosét említjük meg, amelyet az Erdélyi-hegység közül kilépő folyó évmilliókon át épített mai medrének mindkét partján több mint 50-50 km szélességben. A hordalékkúpok között mélyedések alakultak ki, amelyek nagyobb részeit jobbára lefolyástalan területek, mocsarak pl. Ecsedi-láp, Sárrét, Alibunári-, Illancsi-mocsarak borították, amelyeknek legnagyobb részét mára lecsapolták.

A folyók hordalékkúpjuk területének nagy részét bekalandozták, mivel nem volt állandóan kialakult medrük. A Marosnak pl. számos kisebb elhagyott medre közül tőle északra ma is tájat meghatározó elhagyott folyó ága a Veker, a Korógy és a Szárazér medre, délre pedig az Arankáé, amelyek máig jelölik a folyó egykori mozgását. A würm jégkorszak idején (70 ezer évvel ezelőtt) új korszak nyílt a folyók életében. Megkezdődött bevágódásuk hordalékkúpjukba, amelynek következtében megszűnt vándorlásuk. A Duna délen korábban kialakította mai medrét. A Tisza és a Szamos is elhagyta folyási irányát, az előbbi 20-22 ezer éve a Bodrogközbe vette irányát, majd innen dél felé fordult, ám mai formáját később vette fel.

A táj domborzati képe a 19. század második feléig meghatározta a települések helyét és nagyságát, amely utóbbit nagyban befolyásolták a forgalmi viszonyok, amelyekre később visszatérünk. Az ember tágabb vidékünkön a 18. századig nagyobb területekre kiható, a táj jellegét megváltoztató munkálatokba nem fogott. Az első ilyen, vidékünkhöz közel eső vízszabályozási munkálatok a Temesi Bánságban indultak el, és Claudius Florimundus Mercy tábornoknak, a tartomány katonai parancsnokának a nevéhez fűződnek, aki 1728-ban a Begát Temesvárig csatornáztatta. Több mint 100 évvel később indultak a Tisza szabályozásának munkálatai, amelynek következtében létrejött az a műtáj, ahol kialakulhatott az ipari, technikai civilizáció. Áldását és átkát érezzük és átélhetjük a 21. század első évtizedében is.

A hordalékkúpba bevágott, illetve a süllyedékekben medrüket kialakító folyók széles, vidékünkön mintegy 10-20 km széles árteret alakítottak ki maguknak. Jellemzői a mélyebb részekből kiemelkedő hátságok, dombok, amelyeket különböző elnevezésű vízfolyások, erek, fokok, holtágak és morotvák, valamint állandó és ideiglenes vízállások, tavak, mocsarak, vizenyők és tocsogók vettek körül. Ezért az árvizek mindössze néhány deciméterrel emelték csak meg a vízszintet. A nagy és félelmetes árvizek a folyószabályozást követő jelenségek a Duna és a Tisza völgyében. A körös-körül rendszertelenül elnyúló kis és nagy vizek nemcsak halat adtak, hanem az ott lakó emberek számára védelmet is nyújtottak támadás esetén. Összeköttetésül szolgáltak a csónakon járók számára, de inkább elválasztották a főfolyó két oldalán lakókat, hiszen a 10-20 km szélesen fekvő vízország gyakran átjárhatatlan víz- és sártengerré változott, amelyen csak a terepet igazán jól ismerők jutottak át biztonságosan. Nagy szárazságok idején viszont kiszáradt, holdbéli tájjá változott az ártereken fekvő rétség. A folyókból további területeken löszpuszta rétek és homokkal borított vidékek alakultak ki, amelyek egyhangúságát egy-egy ér illetve a régebbi lefolyástalan területeken kialakult tavak, szikesek törték meg, amelyek vize nyáron igen megcsappant, sőt sok esetben kiszáradt.

Városunk a Tisza korábban leírt ártéri területén alakult ki. A különböző egymást követő korok emberének a vízivilágból kiemelkedő három nagyobb és több kisebb hátság vagy sziget, amelyen a mai Belváros, a Felső- és Alsóváros helyezkednek el, biztosított állandó lakóhely kialakításához lehetőséget. Azonban ezek sem voltak teljesen összefüggő egységek. Nemcsak egymástól választották el tavak, kisebb állóvizek, korabeli szegedi szóhasználattal csöpörkék őket, hanem magukat is vizes helyek szabdalták. Az utcákon sétálva bizonyára nagyon kevesen gondolnak arra, hogy a Dugonics tér, az Ady tér, a Mars tér és a Szent István tér helyén egykor víz állt, és feltöltésükre csak a 19. század második felében került sor. Vizes helynek számított Rókus és Móraváros egy része, a Felsőváros pedig több kisebb szigeten helyezkedett el. Területét a Szillér-, az Annus- és a Sándor-ere valamint a Nagyfenék tagolták.

A vizek egykor uralkodó szerepe mellett a város fekvésének egy máig meghatározó, ám kedvezőtlen földrajzi adottsága van: Magyarország és az Alföld legmélyebb pontján egy tálszerű mélyedés alján fekszik. A településen a legmélyebb felszíni pont 77,9 m, a legmagasabb 83,5 m, az Adriai-tenger szintje felett. A legnagyobb települési szintkülönbség 5,6 m. Összehasonlításul: a szintén Alföldi város, Debrecen a város belterületén 16 méteres szintkülönbségekkel is büszkélkedhet. A sok feltöltés után - amelyekről később lesz szó - ma a város területének körtöltésen belüli szintjei az alábbiak: az egykori vár és Palánk városrészek területén 83,5 m, a Tisza Lajos körúton 82,5 m, a Nagykörúton 81,3, a külvárosokban 80,3-79,8 m, a beépítetlen területeken pedig 81,5 és 79 m között ingadozik a magasság. E számadatok világosan mutatják, hogy miért kellett - amióta a város fennáll - a mindenkori lakosságnak küzdenie az ár- és belvizekkel szemben, amely harc és állandó készültség csak a száraz időszakokban hagyott alább.

A város környékének vizeit a táj két fő folyója, a Tisza és a Maros éltette. Az előbbi nagy kanyarulata - amely állandóan rombolja a partot - mellé épült a város, a kanyarulat alatt pedig, ahol a folyó összeszűkül, hozzávetőlegesen a Belvárosi híd helyén alakították ki a révet. A folyó széles ártere itt ugyancsak összeszűkül, hiszen a szegedi oldalon magaspartnak tartva fut, ezért jó lehetőség nyílott az átkelésre. A szőregi domb és a szegedi magaspart egymáshoz viszonylag közeli, biztos pontot jelentettek az átkelni szándékozók számára. A Tisza nem rendelkezett olyan kialakított mederrel mint ma. A Kis-Tisza utca elnevezése például őrzi egy ottani mellékág emlékét. A Boszorkánysziget elnevezése szintén erre utal. Területét minden oldalról közrefogta a folyó, amelynek vízmennyisége, mint a vár vízi rondellájának megmaradt része mutatja, közel sem volt olyan nagy, mint ma.

A Maros két ágban szakadt a Tiszába. A város alatt torkolló, amelynek emlékét Újszegeden a Holt-Maros medre őrzi, volt a kisebb, ugyanis Hans Dernschwam 1528-ban készített leírásában megörökítette, hogy a Maros másfél mérfölddel a város fölött ömlik a Tiszába. Dernschwam a Marost mint sószállító víziutat írta le a mellette lévő nagyobb helyek, sóelosztók megemlítésével, ezért nem kételkedhetünk abban, hogy a só a nagyobb vízzel a város felett érkezett Szegedre. A Maros és a Tisza szöge egyébként főképp tavasszal átjárhatatlan vízivilággá változott. Makótól nem is vezetett állandóan használt út a folyó jobb partján, onnan a folyótól délre futó útba csatlakozva érte el

Szegedet. Száraz időben azonban el lehetett jutni így is Szegedre a tápéi réven, amelyet 1528-ban Szapolyai János király is használt, mert Makóról jőve ott tárgyalt a törökkel.

Szeged területe nemcsak vízi utak találkozási pontja volt. Az említett, Erdélyből vezető szárazföldi út tovább ment dunaszekcsői átkeléssel az Alpok irányába, egy időben káliz útnak is nevezték a rajta utazó izmaelita kereskedőkről. Szegedről Pétervárad irányából Buda felé is vitt út, amelyen a Balkánról érkező árut szállítottak tovább. A fő útvonalak mellett helyi utak találkozási pontját is képezte a város területe.