A honfoglaló magyarok, bár katonai szövetségben már korábban jártak a Kárpát-medencében, 895-ben jelentek meg az Alföldön, a medence Dunától keletre eső területén. A számunkra sorsdöntő esemény történetét kortárs szerző nem örökítette meg, jó 300 évvel később mesés elemekkel ötvözve írta le az eseményeket Anonymus Gesta Hungarorumában, amelyben azonban nem emlékezett meg Szeged környéki eseményekről. A Tisza jobb partján elterülő későbbi Csongrád megyei helyek és események felbukkannak művében, amint az mindenki számára ismeretes. A terület, mint láttuk, a bolgár állam peremvidéke volt, maga az államalkotó nép nem lakta, csak katonailag tartotta hatalmában. Talán a Salán vezér feletti győzelem, amelyről Anonymus részletesen írt, a bolgárok katonai hatalma megtörésének emlékét őrzi. Ezután szállhatták meg eleink e fontos átkelőhelyet, Szeged elődjét, amelyet már a neolit kor óta a marosi sószállítás fő állomásaként és elosztó helyeként ismertek. Maguk a bolgárok is felügyelték a sószálíltást, tehát a korábbi időkből meglévő település és erősség a honfoglalók hatalmába került.

Mint nomád nép, maguk nem sokat értettek a sóbányászathoz és kereskedelemhez, annál inkább az adók kivetéséhez és beszedéséhez, amit nemcsak a só után hajtottak be, hanem szedtek az itt talált népektől: avaroktól, szlávoktól és talán gepida töredékektől. Mivel a Kárpát-medence és közvetlen vidékünk ebben az időben nem volt érdekes olyan államok számára, amelyek az események lejegyzéséhez megfelelő írásbeliséggel rendelkeztek, mindaz, amit e tekintetben leírunk, és mások is papírra vetnek, jobbára hipotézis, néhány darabjából tudósok által összerakott kép. Valóságalapját valamennyire mégis erősítik azok a régészeti leletek, amelyek a magyarság korai megtelepedését igazolják közvetlen pátriánkban. A számos lelőhely közül Sándorfalva-Eperjes, Makkoserdő, a Csongrádi út mente, Kiskundorozsma, a Jerney-féle téglagyár és gépállomás, a tiszántúli oldalon Tápé-Lebő, -Malajdok és Szőreg nevét említjük meg.

A régészek által feltárt leletek mellett Szeged neve utal a magyar jelenlétre, mert bár szófejtésére négyféle kísérlet történt, a szó eredeztetése csak a magyar nyelvből lehetséges. A négyféle származtatás nem négy egymástól különböző szóból indul ki, hanem kettőre, a szeg~szög színjelölő szavunkra, amely eredetileg sötétszőkés, sárgásbarna, sötétsárga illetve feketés, gesztenyebarna színt jelentett, továbbá mint azonos alakú szónak szöglet, hajlat, ék, sarok, kiszögellés jelentése is van.

Az egyik szómagyarázat figyelembe véve a korai magyar helynévadási szokást, amely szerint puszta személyneveket adtak helynévként, azt vetette fel, hogy a város neve személynév, amely a szeg szög színt jelölő szónak a -d képzős származéka.

Egy másik vélemény szerint a város nevében valóban e szó rejtőzik, azonban benne az éppen Szeged fölött a Tiszába ömlő Maros által okozott vízszín változást jelölték volna a város nevével, ti. ez az a hely, ahonnan a Tisza zöldes színét a beleömlő Maros sárgásbarnára változtatta. A harmadik magyarázat abból indul ki, hogy éppen a városnál a folyó majdnem derékszögben kanyarodva folyik tovább, kiszögellést tesz, és ennek a szögnek -d képzős származéka a város neve. Negyedikként vannak, akik a sziget szavunkat tartják alapszónak - amely egyébként etimológiailag összefügg a szög hajlatot, éket, sarkot jelölő szavunkkal, amely ugor eredetű - azért, mert a város a Tisza főága és mellékvizei által körbefogott területre, szigetre települt. Magunk is ezen legutolsó magyarázat hitelét fogadjuk el. Származzék a város neve bármelyik szóból és magyarázat alapján, a lényeg magyar eredete, amelynek negatív bizonyítéka, hogy a honfoglalás előtt Szegedként egy alkalommal sem nevezték városunkat.

A kedves olvasóknak talán feltűnt, hogy különböző korokból egyaránt azonos régészeti lelőhelyek neve bukkan fel, ami bizonyítéka annak, hogy az ide érkezők a megtelepedésre minden szempontból legalkalmasabb helyeket szállták meg, az ott élőket pedig vagy elűzték, vagy melléjük telepedtek. E folyamatokról keveset tudunk, hiszen a társadalom gerincét adó köznép életéről, sorsának fordulóiról minden korból sokkal kevesebb ismeret maradt ránk mint a társadalmak vezető rétegeiről, az elitekről. Hiányoznak ugyanis e korból is azok a telepásatások, amelyekből következtetni lehet a honfoglalók életmódjára. A néhány helyi, így régiónkban Felgyőn folytatott feltárások jurták, azaz sátrak nyomaira utalnak, amelyből arra lehet következtetni, hogy eleink az első időszakban új hazájukban is folytatták nomád életmódjukat, amit a kalandozások ugyancsak bizonyítanak. E rabló hadjáratokat, akárcsak az avarok, sok lóval bonyolítottak le. A honfoglalók sírjaiban található, délről, a Balkánról származó pénzek és tárgyak, amelyek részint a kalandozó hadjáratok, részint kereskedelem útján kerültek az itt élőkhöz, déli kapcsolatokra utalnak. A Mediterraneumhoz, annak árucikkeihez kötődés - amint láttuk - népektől függetlenül szinte mindig jelen volt e tájon, és Szeged későbbi felemelkedése a só mellett ennek lesz köszönhető.

A magyarság a Kárpát-medencében törzsenként telepedett le. Bár a törzsi szállásterületek pontos helyét nem ismerjük, annyi a forrásokból kihüvelyezhető, hogy bár Anonymus szerint e földet Körtvélyestől Alpár homokjáig Ond fia Ete kapta, Szeged és környéke a fejedelemi törzs szállásterületének peremvidéke lehetett. A Duna mentét megszálló törzs nagy legelőterületei feltehetően a Tisza mocsaras vidékéig nyúltak el. A folyó túlpartján pedig Ajtony törzse helyezkedett el. Éppen a Gellért legenda leírása nyomán pillanthatunk be a törzsi állam világába, amelyben - feltehetően az őslakosság földművelése mellett - a nomád állattenyésztés játszott fő szerepet, amelynek talaján erősen tagolt alá- és fölérendeltségben megnyilvánuló társadalmi rendben élt a lakosság. A törzsi vezért, akit a latin források, "princeps"-nek neveztek, és országát a legenda az alábbi módon mutatja be:

"Volt akkoriban Marosvárott egy roppant hatalmú, Ajtony nevű fejedelem, aki Bodony városában a görög ritus szerint vette fel a keresztséget. Igencsak nagyra volt tulajdon erejével és hatalmával. Hét feleséget is tartott, merthogy a keresztény hitben nem volt éppen tökéletes. István királynak pedig a legkevésbé sem adta meg a tiszteletet, annyira bízott ama harcosok és nemes emberek sokaságában, akik fölött uralmat

gyakorolt. Szilaj lovainak se szeri, se száma nem volt, azokról nem is beszélve itt, amelyekre a lovászok gondozásában a házak táján vigyáztak. Barmokkal is végtelen számban rendelkezett, minden csordát egy-egy gulyás keze alá adva, s voltak azonfelül uradalmai és udvarházai is, de még a királynak a Maroson leúsztatott sója fölött is bitorolta a hatalmat, amikor e folyó révjeiben végig a Tiszáig vámszedőket és őröket helyezett el, s nem hagyott kisiklani semmit a vámoltatás alól. A görögöktől pedig felhatalmazást szerzett, majd az említett Marosvárott kolostort emelt Keresztelő Szent János tiszteletére, amelybe apátot tett görög szerzetesekkel együtt a maguk rendszabálya és szertartása szerint. S minthogy a föld e férfiút szolgálta a Körös folyótól egészen az erdélyi részekig, illetve egész Bodonyig és Szörényig, amelyet végig mindenestül a maga hatalma alatt tartott, ezért fölényben volt a fegyveresek sokaságát illetően, a királlyal pedig a legkevésbé sem törődött." (Almási Tibor fordítása)

A király, Szent István és az őt semmibe vevő Ajtony között elkerülhetetlenül bekövetkezett, aminek jönnie kellett, a kenyértörés. Az összecsapás 1028 és 1030 között játszódott le. A király seregét rokona, Csanád vezette, aki az Ajtony felett aratott győzelem után az elfoglalt terület ispánja lett. Az Al-Dunától a Szárazérig terjedő roppant nagy területen később több megye szerveződött. A Csanádi püspökség középkori kiterjedésében viszont végig őrizte Ajtony államának méreteit.

Ajtony leverése idején Szeged feltehetően valamiféle előretolt bástya, hídfőállás szerepét játszhatta. Bizonyára állt a Tisza partján egy földből készült erősség, amelyből ellenőrizni lehetett a szárazföldön és vízen járókat, valamint a rév forgalmát, amelyet elképzelhető, hogy a királyi sereg is igénybe vett az átkeléskor. A király csapatainak győzelme és Ajtonynak az életébe is került veresége megszüntette a politikai határt, ami évtizedekig a Tisza vonalán húzódott a két törzsi hatalom között, és Szeged ezzel az ország belsejébe került, és ott maradt a 16. század közepéig, félezer éven át.

Miután elhárultak az akadályok az egyház- és államszervezés lehetősége elől, Marosvár, a későbbi Csanád székhellyel létrejött Csanád megye. Első ispánjának leszármazottai, a Csanád nemzetség tagjai egészen a török hódoltság elejéig hatalmas dominiumokat birtokoltak a megyében. A nemzetség Telegdi főága kiváló érsekeket (Csanád, Tamás) adott az országnak, Telegdi István kincstartó lett, míg Telegdi Katalinban Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király édesanyját tisztelhette. A megyei és helyi egyházi életben jeleskedő nemzetségtagok pedig sokszor megfordulhattak városukban. A Csanádi Püspökség első püspöke az életszentségéről már saját korában híres Gellért, velencei származású bencés szerzetes, aki a királytól jövet többször megfordulhatott Szegeden, az első tudós volt vidékünkön. Elmélkedés a három fiú himnuszáról című művét bizonyára a bogumil eretnekekkel való találkozásának és harcának az élménye nyomán mint csanádi püspök Maros menti székhelyén írta. A mártír püspök mint egyházszervező és tudós szerző egyaránt kiemelkedőt alkotott. Szentté avatása után egyházmegyéjének védőszentje lett.

Amíg a mai Szeged Tisza balparti része, azaz Újszeged a középkoron át mindvégig Csanád megye része volt, addig a folyó másik oldalán állt város területének megyei igazgatási helyzetében már a középkor során változás állt be. Szeged az egyházszervezés során az 1009-ben alapított kalocsai érsekség szervezetébe került, amely egy

ideig talán az egész Duna-Tisza közét felölelte. A későbbi adatokból visszakövetkeztetve az érsekség területén szervezett egyik állami igazgatási egység, Bács megye része lett. E korai állapotot bizonyítja, hogy a szegedi főesperesség és főesperes a kalocsai érsekséghez tartozott az egész középkoron át, míg Tápé a később szervezett váci püspökség része lett.

Csongrád vármegyét az előzőeknél később hozták létre, talán Szent István uralkodásának végén vagy Péter király idejében, mindenesetre 1075-ben már hallunk a csongrádi vár birtokairól. Az idők folyamán a Bács várától messze eső Szegedet a csongrádi várnépek, akik 1247-es adat szerint Csongrád várához tartoztak, Szegedet a csongrádi vár körébe vonták. Maga Csongrád megye, amely kezdetben csak a Csongrád vára körüli földekre terjedhetett ki, Szolnok megye dél felé nyomulásának hatására maga is dél felé terjeszkedett a Tisza mentén. A tatárjárás utáni időkben fokozatosan Zentáig illetve Szabadkáig ért, amely helyzet a török hódoltság idejéig állt fenn. A tatárjárás után a csongrádi ispán tisztét a szegedi várnagy töltötte be, ami Csongrád tekintélyének a háttérbe szorulását, Szegedének pedig a felértékelődését mutatja. A nemesi vármegye korszakában egy ideig megyegyűléseknek szintén helyt adott a város.