Néhány évvel ezelőtt egy államvizsgázó kitűnően felelt Klebelsberg Kunó kultuszminiszteri tevékenységéről, politikai szerepéről. Mégis volt némi hiányérzetem, s megkérdeztem, mi köze volt Klebelsbergnek Szegedhez? Néma csönd. A jól felkészült hallgató négy évet töltött városunkban. Egyetlen egyszer nem fordult meg a Dómban, nem állt meg a kultuszminiszter Széchenyi téri szobránál, nem hallott, nem olvasott szegedi képviselőségéről, nem látta sem kőbe faragott címerét a tér bejáratánál, sem a rókusi iskola emléktábláját... Csak a szűkreszabott általános tételt magolta be. Megkapta a diplomáját, azóta erősíti a magyar értelmiséget, és bizonyára Szeged „nagykövete” valahol Magyarországon. Csak ő a hibás?

Oly sokat beszélünk mostanában egészséges lokálpatriotizmusról, a hely szelleméről, a civil mozgalmakról, értékeink óvásáról és sorolhatnám. De egy-egy ilyen megrázó élmény kijózanít! Figyelünk-e eléggé környezetünkre? Jól tanítunk-e az oktatási rendszer különböző lépcsőfokain? Meg tudjuk-e szólítani a különböző korosztályokat? Képesek vagyunk-e fölismertetni a városlakóval, hogy nem mindegy, hogyan éli le életét történetesen Szegeden. Mert egy öntudatos városi polgárnak fontos, hogy ismerje települése históriáját. Legyen ismerete arról, miként folyt e helyen a történelem, mikor voltak sorsfordító események, kik voltak azok, akik döntéseikkel, cselekedeteikkel, tartásukkal és példájukkal meghatározták történetének alakulását, gazdagodását. Ha elsétál egy épület mellett, érezze annak hangulatát, ha megáll egy szobor vagy emlékmű mellett, gondolhasson a megörökített személy vagy esemény üzenetére. Hogy otthon legyen létének keretet adó városában. Hogy tudja: éppoly fontos alakítója, formálója a városnak, mint eleink hosszú sora. S hogy az ő nemzedéke is képes legyen gazdagabban átadni a várost a következő generációknak, mint tették azt őseink.

Persze, a tudás nem sült galamb. De az érdeklődést fel lehet (kell!) ébreszteni, a kíváncsiságot lehet provokálni, a tudás megszerzésének örömét föl lehet szítani. A családban is, az iskolákban is, a civil fórumokon is, a tudomány műhelyeiben is. Szerencsés helyzetben vagyok. Szerkeszthetem a város folyóiratát, főtitkára lehetek a város legrégebbi civil egyesületének, a Dugonics Társaságnak, és taníthatok jórészt értelmes és érdeklődő főiskolásokat. Különböző fórumokon tehetek azért, hogy Szeged szellemi életével ne csak találkozzam, de tegyek is érte. A Szeged című folyóirat tizenhetedik évfolyamánál tart, s a bölcsőringatók között ott volt segítségével, tanácsaival, aktív támogatásával és írásaival Blazovich László, a levéltár igazgatója is. Aki az első pillanattól pontosan értette és tudta, mi végre van szüksége 1988-ban ilyenfajta folyóiratra a városnak. Merthogy éreztük — valami van a levegőben. Változások fuvallatai csaptak meg bennünket. S nem akartunk kimaradni. Szeged történetének

voltak fehér foltjai. Olyanok, amelyekhez még nem jutottak el a kutatók, s olyanok, mely iránt a politika parancsa késztetett némaságra, süketségre és vakságra. S Blazovich révén megnyíltak a levéltár ajtajai. Sokan érezték — történészek, helytörténészek, a színház, a képzőművészet, a zene iránt érdeklődők —, hogy érdemes leporolni a régi iratokat, dokumentumokat, hisz nem csupán az íróasztalfiók mélyének készülhetnek immár a dolgozatok. Szerencsésen esett egybe ez az időszak a Kristó Gyula főszerkesztésével folyó Szeged monográfia munkálataival, mely a híres-neves Reizner-feldolgozás után új szempontú várostörténetet ígért. El is készült a nagy mű, négy kötetben (öt könyvben), hatalmas kutatómunkával, igazi tudományos és várostörténeti tettként. Azóta is forrása minden Szeged iránt érdeklődőnek. Csakhogy a világ nem áll meg. A monográfia megszületése és néhány helytörténeti kiadvány — köztük az említett Szeged című folyóirat — és több könyvkiadó is serkentette a helyi kutatásokat. Közöttük éppen a Levéltár két hatalmas és máig gyarapodó sorozata — a Tanulmányok Csongrád megye történetéből és a Dél-alföldi évszázadok — kínál igényes megjelenési lehetőséget. Mindennek gerjesztője, támogatója, felelős megjelenítője Blazovich László.

A szerző elsősorban középkorász, a Kristó-féle iskola első nemzedékének kiemelkedő tudósa, a nemrégiben elhunyt történész akadémikus első demonstrátora. A stafétabot jó kezekbe került, Blazovich nemcsak okos józansággal, kitartó türelemmel, magas minőségi igényekkel és érték-orientáltan vezeti a megye levéltári hálózatát, de teremt magának időt és tartalékol energiákat saját kutatásaira is. Elsősorban a középkori magyar történelemmel, a Dél-alföld településtörténetével foglalkozik. Talán a magyarság legizgalmasabb évszázadaival, melynek dokumentumai a klasszikus levéltári kutatásokra alapozódnak. Latin nyelvű oklevelek üzeneteiből kell rekonstruálni hipotéziseket; adatokból, tényekből kell levonni tudományos következtetéseket; részadatokat kell kiegészíteni az összehasonlító történettudomány módszereivel; a történeti segédtudományok — régészet, heraldika, oklevéltan, térképtan — eredményeit egyeztetni. Munkái ezeknek a komplex módszereknek tudományos eredményei.

Arra hamar rájöttünk, hogy a Szeged történetének vaskos köteteit nem forgathatják mindennap se tanárok, se diákok, de olykor még a szorgos lokálpatrióták sem. S azt is felismertük: szükség lehet egy, a középiskolákban használható — tanárnak, diáknak egyformán kézre álló — helytörténeti ismertető munkára. Blazovich László ötlete nyomán a levéltár munkatársainak közreműködésével megjelent Farkas Csaba szerkesztésében a Mesélő dokumentumok (Olvasókönyv az általános és középiskolások számára) című kötet, mely Szeged történetét mutatja be írott források tükrében. A kötet a városhistória alapvető forrásait követve mutatja be Szegedet, elemzi azokat és feladatokat, kérdéseket tesz fel, valamint forrásokat jelöl. Arra is alkalmas, hogy bebizonyítsa a fiataloknak, hogy a levéltár nem poros és holt papírok kilométeres szellemi halottaskamrája, hogy minden forrás mögött emberi sorsok, hatalmi döntések, egyéni tragédiák vagy örömök, azaz ember-történelem húzódik. Ez a nyitottság, ez a város polgárai felé való nyitás, ez a tartalmas és megalapozott lokálpatriotizmus iránti segítőkészség jellemzi a Blazovich-féle levéltárat.

S ebbe a sorba illeszkedik e mostani vállalkozása is. A monografikus terjedelmesség és a könnyen kezelhető szintézisteremtés ellentmondásait oldotta fel a szerző

ebben a kötetben. Szeged történetének rövid foglalata — ezt a munkacímet viselték a kötet fejezetei, melyek az elmúlt években a Szeged hasábjain jelentek meg hónapról hónapra. Veszélyes vállalkozás ez a sorozatban való közlés a szerző részéről éppúgy, mint a szerkesztőéről. A szerzőnek hónapról hónapra prezentálni kell az azonos szemléletű, következetesen szerkesztett, pontosan periodizált és azonos stílusban tartott részleteket, a szerkesztőnek pedig, ha szükséges, ki kell verni lapzárta előtt a soros penzumot. Kevés olyan kutatóval volt dolgom, aki annyi toleranciával, fegyelemmel, figyelemmel és szeretettel küldte volna éveken át a fejezeteket, mint Blazovich László. A Szeged folyamaiban pedig egy koncentrált, lényegre törő és megalapozott népszerű tudományos munka körvonalai bontakoztak ki.

Egy város történetét többféleképpen meg lehet közelíteni, sokféle módon be lehet mutatni. Hiszen vannak egy településnek városszerkezeti struktúraváltásai, lakosság-összetételében is akadnak jellemző historikus mozzanatai, van gazdaság- és kultúrtörténete és sorolhatnám. A szerző a legnehezebb utat választja. A monográfia és saját kutatásainak hatalmas tényanyagából személyes hangú és megközelítésű, rövid, szubjektív városhistóriát írt. A történetírás egyik útját választotta: a Blazovich-féle Szeged-történet jelenik meg előttünk. Vallomás is egyben befogadó városához, ahol a Szombathelyen született és Hódmezővásárhelyen edződött történész munkát, feladatot és otthont talált. Úgy hiteles ez a várostörténet, hogy át- meg átszövik a szerző alapos kutatási ismeretein és az alapvetésként tisztelt forrásokon átsütő sajátos szemlélete, városszeretete, megbocsátó elfogultságai — mégiscsak szíve és tudományos fókuszálása szerint is középkorász lenne —, szükségszerűn summázó megoldásai — különösen az utóbbi évtizedeket értékelve.

Szeretem ezt a munkát. Szeretem, mert szeretettel van megírva, és úgy elfogultan hogy jottányit sem enged a tudományosság tényeiből, úgy vállalja szubjektivitását, hogy tiszteletben tartja forrásait, úgy terjeszt várostörténeti ismereteket, hogy megtartja a kutató presztízsét, úgy férkőzik közel szívünkhöz, hogy nem vállal semmiféle megalkuvást, stílus-engedményt, olvasó-fogó populizmust. Meggyőződésem, hogy hiánypótló munkáról van szó — kézikönyvként használható várostörténetet adott kezünkbe a történész. Olyat, amit haszonnal forgathatnak óráikon, szakköreikben, vetélkedőkre készülődvén a pedagógusok, sokat tanulhatnak belőle a diákok, a nagy, általános történeti trendek mellé odatehetik. Vártuk saját és sajátos históriáját, igazolva, hitelesítve és gazdagítva a szűkszavú általános képet. A szorgos és igazi lokálpatrióták bizonyára állandóan maguknál hordozzák majd aktatáskáikban, az idegenvezetők sem nélkülözhetik a bédekkerek mellett, jó szerencsével felkelthetik az érdeklődő városlakók fürkésző figyelmét is a díszes albumok mellett.

Kérdezhetnénk, hogyan illeszkedik ez a népszerűsítő tudományos alkotás Blazovich László tudományos életművébe? A kérdést csak azok vethetnék föl, akik nem ismerik a szerzőt és az igazi tudós ideáját. A jelentős alkotók mindig is fontosnak tartották, hogy kutatásaik eredményeit ne csak a szűk szakma ismerje, hanem értse meg azt a laikus érdeklődő is. A tudomány — különösen az oly sokat szapult, megcsalt és megcsalatott, bírált és kiszolgáltatott történettudomány — számára fontos társadalmi elismertsége, hitelességének bizonyítása, annak demonstrálása, hogy nem öncélú és köldöknéző munka folyik a tudományos műhelyekben, hogy „magas tudományról” is

lehet szólni érthető magyar nyelven, hogy az egyetemes eredmények nem lennének élő-eleven, emberi viszonylatokat befolyásoló tényezők a helyi értékek és az egyes történelmi figurák személyes sorsa felmutatásának hitelesítő pecsétei nélkül. Így tehát a Szeged történetét summázva bemutató Blazovich-kötet szerves és természetes része az életműnek. Általa emberarcú lehet a történelem, tisztább a városhistória, s akit ebben a történelmi városismertető sétában kézenfog alkotója, azok biztosak lehetnek abban, hogy jó vezetőre, okos kalauzra, tudós tanítóra és szeretettel teli kísérőre lelnek ebben a gazdagítón szép kalandozásban.
Köszönet a szerzőnek, tartalmas történelmi utazást az olvasóknak!

Tandi Lajos