1. Köztörténet

Mivel a 17. század nagy részében a szembenálló két fél, a Török- és Habsburg Birodalom erőegyensúlyba került, jóllehet Szeged és vidéke a török államhoz tartozott, annak erői kénytelen-kelletlen elnézték a másik fél jelenlétét. A kettős hatalom azonban a törvényes keretek fellazulásával és lassú szétmállásával járt, a végtelenségig egyéni, individuális világ alakult ki, amelyben a jogot és a törvényt az erősebb akarata diktálta. A megfogyatkozott lakosságnak ehhez az állapothoz kellett igazodnia, ha élni akart.

A 144 évig tartó török uralom alatt Szeged városa kiesett az európai és magyar település-hálózatból, nem érzékelhette annak hol jótékony, hol negatív hatásait, balkáni frontier telep lett, amely állapotból hosszú ideig tartó, sok állomással tarkított út vezetett vissza a nyugati városövezetre jellemző helyzet megteremtéséhez. Az új jogi környezet, a gazdálkodás formái és a városi társadalom mentális átalakulása nem kezdődhetett meg közvetlenül a város felszabadulása után, mert a vidék továbbra is a frontvonalban maradt, majd pedig a Rákóczi-szabadságharc következett be, amelyek miatt még egy emberöltővel kitolódott a békés fejlődés megindulásának lehetősége. Az országban nem csökkent katasztrofálisan a lakosságszám, csak nem növekedett a nyugati ütemben. Amíg ott a termelési technikák korszerűsödése nyomán népességrobbanás következett be, addig az Alföldön stagnált, sőt fogyatkozott a lakosságszám, amíg ott kultúrtáj fogadta az arra utazót, itt pusztabirodalmakon haladt át az útja, amíg ott a megszokott kedves városképek fogadták, itt balkáni kinézetű településekre érkezett. Ebből az állapotból emelte fel alföldi társaiéhoz hasonlóan városát mintegy százötven év alatt Szeged lakosságának több generációja.

a) A vár és város felszabadulása

Szeged visszavétele nemzetközi összefogás eredményeként a török ellen indított visszafoglaló háborúk során következett be. Miután 1683. szeptember 12-én Kahlenbergnél a Bécs felmentésére érkezett német birodalmi és a Sobieski János lengyel király által vezetett felmentő seregek vereséget mértek a Kara Musztafa nagyvezír vezette ostromló törökökre, az őket üldöző szövetségesek több várat (Visegrád, Verőce) elfoglaltak, de Budát ezúttal sem sikerült bevenniük. A harcok folytatására XI. Ince pápa felhívására 1684 március-áprilisában megalakult a Szent Szövetség a Habsburgok, a lengyel király és Velence részvételével. 1686. június 18-tól szeptember 2-ig tartó ostrom után, amelyben 65 ezer katona, közöttük 15 ezer magyar vett részt a Szent Liga hadseregében, felszabadult Buda. A haditanács a győzedelmes sereg nagyobb részét

a dunántúli török várak visszaszerzésére küldte, egy kisebb egységét pedig De la Vergne altábornagy vezetésével Szeged megvételére indított. A császáriak október 3-án és a következő napokon megérkeztek Szeged alá.

A várat - mint előzőleg annyiszor - most sem vették be, átadása másképpen valósult meg. A Szegednél állomásozó Ahmed szerdár-pasa a császáriak érkezésének hírére a Tisza bal partjára vonult, és a kezén lévő hajóhídon próbált segítséget nyújtani a városban és várban lévőknek. Kevés sikerrel, mert a Palánk a hagyományokhoz híven már az első ostrom során elesett. A támadóknak azonban a várba menekülő védők "hátán" nem sikerült a falakon belülre jutniuk, sőt a vezérlő tábornok, De la Vergne a második ágyúlövéstől a vállán súlyos sebet kapva néhány nap múlva belehalt sérüléseibe. A ferencesek templomában helyezték végső nyugalomra. A vezényletet a rangidős tiszt, a skót származású George von Wallis vette át, aki október 13-tól, amint megérkeztek a Szolnokról hozatott ágyúgolyók, a vár falainak töretéséhez fogott.

Miközben éppen aknák elhelyezésével próbálkozott, hír érkezett, hogy Zombornál felmentő seregek gyülekeznek. Ekkor, hogy a kétfrontos harcot elkerülje, a Tisza túlsó partján állomásozó Ahmed ellen küldte a Barkóczi Ferenc, Petneházi Dávid, ifj. Bercsényi Miklós és Károlyi István vezette huszárjait, akik a pasát megfutamították, aki Temesvárig vonult vissza. Az időközben Zomborról Zentára húzódott túlerőben lévő török-tatár felmentő sereg ellen pedig október 19-én Veterani tábornokot küldte, aki előbb a tatárokat, majd pedig a törököket futamította meg kemény csatában. A zsákmányolásba fogott császáriakat Szulejmán nagyvezír tizenkét ezres serege riasztotta meg. Veterani a huszárokat azonnal a török tábori ágyúk ellen küldte, maga pedig flegmával vegyes nyugalommal bevárva a támadókat négy lépésnyi távolságra engedte őket, és csak akkor vezényelt tüzet. Így a rendkívül fegyelmezett lauenburgi vértesek majd minden karabély golyója talált. Veterani és gyalogosainak cselekedete hőstett volt.

Közben a török ágyúk is elhallgattak. A török arcvonal megingott, amire a had menekülésbe csapott, és meg sem állt a zentai sáncokig, ameddig a császáriak üldözték őket. A győztesek 20 ágyút, 24 zászlót, 5 janicsár nagydobot, 2 pár kis dobot, 200 bivalyt, 200 tevét és öszvért, 3000 lovat, valamint ökrök és juhok sokaságát zsákmányolták. A nagyvezír pedig Zentáról Péterváradra vonta vissza csapatait.

Veterani triumfusát látva és a török visszavonulásról értesülve a várba szorult törökök kitűzték a fehér zászlót, majd tárgyalásokba bocsátkozva megegyeztek a vár átadásának feltételeiben. A védők magukkal vihették fegyvereiket és ingóságaikat, az ágyúkat, a lőszert és az élelmiszert azonban nem. Aki akart, maradhatott. A felek október 22-én kezeseket cseréltek, és a Palánkból a várba vezető hidat császári őrség szállta meg. Mivel a török és délszláv polgári lakosság már október elején a Tiszán túlra menekült, október 23-án 600 védő 200 szekéren távozott a várból a hajóhídon Temesvár felé, és ezzel végetért a 144 éves török uralom Szegeden. A város megvételéről nemcsak a környékbeli települések és az ország lakói értesültek, eljutott annak híre a követek jelentései révén a fejedelmi és királyi udvarokba, valamint a korabeli röplapok és újságlapok oldalain Európa népeihez.

b) Török garnizonból császári garnizon

A törökök nem egykönnyen nyugodtak bele fontos hídfőállásuk, Szeged elvesztésébe. Már 1686-ban cserét ajánlottak fel, Pécset és Szegedet kérték az elszigetelten állt Székesfehérvárért és Egerért. A haditanács az ajánlatot nem fogadta el, amire 1687 márciusában 1200 temesvári török tört Szegedre, de kiszorították őket a Palánkból. Májusban a lippaiak egy élelmiszer szállítmányt fogtak el, de az akción rajtavesztek, júniusban pedig a péterváradiak nyomultak fel Szegedig. A szegedi lakosság nagy része ebben az időben, nem bírva a zaklatást, elmenekült. 1697-ben a temesvári törökök és az oda menekült kurucok a város alá csapva az úton marhákat hajtottak el, és Szentesig törtek előre. A várat és a várost azonban már nem tudták visszavenni.

Mivel Szeged még hosszú ideig, 1715-ig határszéli erősség maradt, a császáriak gondosan ügyeltek rá. Igaz, a várat nem építették újjá, csak a Palánkot erősítették meg, ám kijavították az ostrom pusztításának nyomait. Két újonnan létrehozott határőr kerületet állítottak fel védelmi célokból. A marosi és a tiszai (Titeltől Szegedig) közül az utóbbinak a központja Szeged, a parancsnoka pedig mindig a szegedi kommandáns volt. A szerb határőrök mellett magyar huszárok is szolgáltak a határőr kerületben, amelynek hadereje 4000 főt számlált, és tizenegy sáncban tartott őrséget. A szerb és magyar katonák életmódja hasonlított egymáshoz, a hadiszolgálat mellett földet műveltek és kereskedtek. A magyar milícia parancsnokai között hosszabb időt töltött Szegeden a későbbi kuruc brigadéros, Bottyán János.

A városban a meghatározó tényező a katonai kommandatura volt. A kommandánsok közül Heister és Mortaigne tábornokokat, akik harc közben estek el, De la Vergne mellé temették az alsóvárosi templomba. Johann Fridrich Globitz két alkalommal, a leghosszabb ideig parancsnokolt a várban.

A töröktől visszafoglalt területeket a bécsi udvar kamarai igazgatás alá helyezte két, a csáktornyai és budai központtal, amelyek kirendeltségeket, prefektúrákat állítottak fel 1688-ban. Még ugyanezen évben bíráskodási joggal is ellátták őket. Prefektúrát állítottak fel Szegeden is a birtokok, vámok és révhelyek, továbbá az egyenes adók és a regálék kezelésére, valamint a jövedelmek beszedésére. A városban továbbá harmincad hivatal és más szervezetek is működtek. A Bécs központú főhadbiztosságot, amely a hadsereg mozgatását szervezte, komisszárius képviselte Szegeden, akit a prefektushoz hasonló tekintélyűnek tartottak. Az Élelmezési Igazgatóság foglalkoztatta a legtöbb embert, 23 főt. Hajózási hivatalt is létesítettek a városban, amint a telekkönyvből kiderül. A hivatalok vezetői és tisztségviselői németekből kerültek ki. A sóhivatalt szintén felállította Szegeden az udvari vezetés. Miután a város elvesztette egykori királyi szabad városi jogállását, a felszabadulás után nem kapta meg azonnal a szabad királyi városok kiváltságait, ezért a városi vezetésnek nem nyílt lehetősége sorsának szabad intézésére. Bár a hivatalnokok nem éltek vissza hatalmukkal, vaskézzel irányították a várost, és alkalmanként nem haboztak átlépni a fennálló jogszokásokat.

A zentai csata (1697) után erőteljes török támadástól valójában nem kellett tartani. Annál inkább érezte a szegedi kommandáns, Globitz már 1703-tól a kurucok hadmozdulatainak hatását. A Szolnoktól Szegedig terjedő Tisza-szakasz mentén rácai többször összeütközésbe kerültek a kuruc csapatokkal. Sőt számíthatott a szegedi milícia

magyar katonáinak rokonszenvező magatartására az ellenséggel szemben, sőt átállásokra is, amint ezt Kis Miska, a később felállított "szegedi sereg" főkapitánya tette.

Az ellenség Szeged alá is hamarosan megérkezett. 1704. április 18-án Andrássy István és Vas Ádám ezereskapitánnyal az élen rajtaütöttek Szegeden, és több palánki lakos csatlakozott a gyorsan távozókhoz. Miután a dunántúli elképzelései nem váltak valóra, Rákóczi régi tervét dédelgetve Szeged ellen fordult. Június 29-én indult a dunaföldvár-solti hídfőből, és július 21-én rohanták meg csapatai a Palánkot, amelyet el is foglaltak. Tovább jutni azonban ágyúk és lőszer hiánya miatt nem tudtak. A nem túl erős szegedi vár - mint története során annyiszor - ellenállt a gyengén felszerelt támadóknak, akik kénytelen-kelletlen tovább álltak falai alól. Bár 1706-ban és 1708-ban is érkeztek kuruc csapatok a város alá, a fejedelem nem kísérletezett többet Szeged ostromával. Ugyanakkor sok szegedi, még a ferences barátok is, távoztak a városból. Ők tértek vissza leghamarabb, majd követte őket a Kecskeméten és Gyöngyösön letelepített polgári lakosság egy része. Szegedi egyébként mintegy 500 harcolt a kuruc seregben a szabadságharc alatt.

A Rákóczi-szabadságharc idején a török korihoz hasonló helyzet alakult ki az ellenfelek ütköző zónájában. Mindkettő fél igyekezett a másik területéhez tartozó vidék lakosságát adóztatni és betöréseivel háborgatni. Szeged lakossága kivéve azon időket, amikor a kurucok ostromra készültek, megmenekült az állandó zaklatástól a vár katonáinak védelmében. Sőt a szabadságharc "leszálló ágában" egyre többen tértek vissza az elmenekült lakosok közül. Maga a vár és benne Globitz, majd Herberstein parancsnok a császáriak számára mindvégig biztosította a dunántúli és az erdélyi csapatok közötti összeköttetést, ugyanis a bácskai szerbek területén biztonságban haladhattak, a tiszai átkelést pedig a szegedi vár és katonái tették lehetővé, majd pedig Arad szerb őrsége védte a tovább haladókat. A város lakói e korban mindenekelőtt a rácok rajtaütéseitől menekültek meg a német parancsnokság védelme alatt.

Szeged a visszafoglaló háborúk és a Rákóczi-szabadságharc Dél-Alföldre és lakosságára nehezedő megpróbáltatásai közepette a környező városokkal (Hódmezővásárhely, Makó) ellentétben nem néptelenedett el, amit híven mutatnak a ferences barátok anyakönyvi bejegyzései. Sőt, a szabadságharc tőle távol eső végjátéka idején lakosai már városuk korábbi jogállásának visszaszerzésén gondolkodtak.

c) A szabad királyi jogállás visszaszerzése

Bár Szeged lakosságának sok nehézséget kellett elviselnie a visszafoglaló háborúk hadjárásai idején és a Rákóczi-szabadságharc alatt, a visszaköltözések és új lakosok érkezése nyomán a 18. század első harmadában már a tíz legnépesebb magyarországi város: Buda, Debrecen, Selmecbánya, Komárom, Győr, Pozsony, Sopron, Kecskemét és Körmöcbánya társaságában találjuk. Mivel népességének egy része, az Alsó- és Felsőváros lakói nagy száma a középkor óta folyamatosan éltek a városban, hamar megindult a küzdelem a régi jogállás visszaszerzéséért. A korabeli Szeged magyar lakossága továbbra is az Alsó- és Felsővároson élt. Mint ismeretes, a Palánkot szerb és bunyevác népesség, főként katonák lakták, és itt, valamint a várban élt a főképp irányító

feladatot ellátó német hivatalnok és katona réteg, akiknek számát időnként az ide helyezett német ezredek katonasága gyarapította.

A két tábort nemcsak az etnikai különbségek osztották meg. A szegedi császári garnizon tisztségviselőinek nem állt érdekében a "paraszt Szeged" (a tanács tagjai közül csak néhányan értettek a betűvetéshez) jogi státusának emelkedése. Akaratukat ugyanis, amelyet elsősorban a katonai feladatok ellátásának a szükségei irányítottak, könnyebben tudták érvényre juttatni a jobbágy státusú lakossággal szemben, akik nem hivatkozhattak szabad jogállásukra. A katonai garnizon lakói továbbá bekapcsolódtak az alföldi városok, így Szeged lakói számára a legnagyobb jövedelmet hozó marhatenyésztésbe és kereskedelembe. Ezt inkább a határőrvidék tagjaiként, semmint szegedi polgárokként kívánták folytatni. Sajátos, a tudomány által ismert, ám kevésbé hangsúlyozott helyzet állt elő a privilégiumlevél megszerzésének az idejéig. A Palánk és a vár idegen lakossága a tiszai határőr kerülethez, míg a külvárosok magyar lakossága a kamarához tartozott. Adókedvezmény emlegetésével nem egyszer csábította a szegedieket a határőrségbe a kommandáns és a prefektus. Az ország gazdasági helyzetéről itt elég megjegyeznünk annyit, hogy a 18. század első felében a kivitel 40%-át még mindig az állatok és az állati eredetű cikkek tették ki. Mellettük az exportált gabona 16%-os és a bor 14%-os aránya eltörpült. A két szembenálló fél küzdelmét tehát húsbavágó gazdasági érdekek kísérték mindvégig.

A fent leírt körülmények között nem bizonyult egyszerűnek a szegediek tervének megvalósítása. A jogaik visszaszerzéséért folytatott küzdelem harminc évet vett igénybe. Azzal indult, hogy 1690-ben Zsigmond király 1436. évi kiváltságlevelére hivatkozva kérték, hogy a szegedi katonai hatóságokat tiltsák el a város polgárainak és lakosainak letartóztatásától, szabad város polgárai felett ugyanis csak saját bíróságuk ítélkezhetett. 1697-ben a városi tanács székházának építése céljából a kamarai prefektus a Palánkban telket biztosított. 1700 és 1702 között a város tárgyalásokat folytatott az Újszerzeményi Bizottsággal a fegyverváltságról. A régi birtokosoknak, akik igazolni tudták birtokjogukat, bizonyos összeget kellett fizetniük birtokaikért az említett címen. Ekkor a bizottság elismerte Tápé és Vártó (Holt-Tisza) birtoklásának jogát, továbbá kilátásba helyezték adóemelés fejében a kiváltságlevél kiadását. Az ügy előre lendülését azonban a Rákóczi-szabadságharc eseményei meggátolták.

A városi tanács 1706 és 1710 között Nagy János ferences guárdiánt több alkalommal Bécsbe küldte az ügy előmozdítása érdekében. Első eredményként a várost 1708-ban meghívták a pozsonyi labanc országgyűlésre, majd a privilégiumlevél tervezetének 1703-ban készült szövegét II. József király 1710. július 30-án megerősítve kiadta. Az oklevelet még ez évben Pest vármegye közgyűlésén kihirdették. Csongrád megyét ugyanis csak 1723-tól szervezték újjá. III. Károly király 1712-ben újra meghívta Szegedet az országgyűlésre, és ott a követek vita után elismerték a város szabad királyi városi jogait: azt hogy a török idők alatt bekövetkezett jogszüneteltetés ezt nem csorbította. Törvénybe iktatását elfogadták.

A küzdelem tovább folytatódott. Szeged és a határőrök vezetői: Herberstein és Cometh bécsi pártfogókat keresve és beadványok sokaságával próbálták a maguk oldalára állítani az üggyel foglalkozó tisztviselőket és méltóságokat. Végül az 1708 óta többször összehívott országgyűlés a városok erőteljes fellépésére a 37. tc-ben becikkelyezte

az egykori hódoltsági városok Buda, Pest, Esztergom, Székesfehérvár és Szeged kiváltságait. A 107. tc-ben pedig a város visszakapta szabad királyi jogállását. Ekkor nyerte el ugyanezt a címet Debrecen és Szatmárnémeti. Még 1715-ben megindult az új jogállásból következő intézkedések foganatosítása, amely folyamatot a kamarai prefektus, Cometh és az idegen déli szláv és német lakosság igyekezett megakadályozni, de legalábbis lassítani. Végül az ügyben a hadi helyzet változása hozott döntő fordulatot.

Miután Savoyai Jenő hercegnek, a kiváló katonának és zseniális hadvezérnek szabad elvonulás mellett a török 1716. október 13-án átadta Temesvárt, a Bánság felszabadult a török uralom alól. Az 1718-ban Pozsarevácon megkötött békében pedig az egész Bánság a Habsburg Birodalomhoz került. A helyzet változásából következően megszűnt Szeged határszéli helyzete. Kétszáz évre ismét az ország belsejébe került, ami felgyorsította az eseményeket. A katonaság a várba húzódott, és átadták az általuk lefoglalt városi területeket. Joseph Cometh halála után ezt tette a prefektúra is. 1718. január 2-án a tárnoki ítélőszék Szegedet a tárnoki városok sorába iktatta. A folyamat befejezéseként adta ki III. Károly király 1719. május 21-én a privilégiumlevelet. Ma ez a nap Szeged város napja.

A Szeged szabad és királyi város kiváltságai és magyarázatai című oklevél ünnepélyes kiállítású, könyv alakú diploma. Mérete 24x31,5 cm. Külső fedőlapjai lila-bordó bársonykötésűek. A borítót és a belső 13 pergamen ívet, amelyet kétrét hajtva 26 lappá alakítottak, vastag fémszálas aranyozott zsinórköteg fűzi össze. A zsinór kötetből kifutó része tartja a fa tokban lévő kerek, vörös királyi nagypecsétet, amely az oklevelet hitelesíti. A latin nyelvű privilégiumlevél második bal első oldalán helyezték el a város festett címerét, amelyet az okirat az alábbi módon ír le: "két részre hasított álló katonai Pajzs, amelynek jobb Felében kék Mezőben a Tiszát és a Marost jelképező két Folyó fut és folyik le, a Pajzs bal Felében pedig ezüst Mezőben lábával karmai között aranyozott jogart tartó természetes színű kiterjesztett szárnyú felezett sas látható, valamint a Pajzs egész kerületét körülvevő zöld babérból lévő Szegélyen avagy kerek Koszorún a következő arannyal festett szavak olvashatók: Szeged Királyi Város Pecsétje 1200. Végül a Pajzson Korona fölött álló ezüst Bárányt tartó Királyi Diadémmal díszített rácsos avagy nyitott katonai Sisak fekszik, a Sisak Tetejéről avagy Csúcsáról pedig innen ezüst és vörös, amonnan pedig arany és kék foszlányok vagy szalagok a Pajzs szélein szelíden szétfolyva azt illően és szépen díszítik, ..." (Géczi Lajos fordítása)

Addig az 1469-ben szerzett pecsétet használta a város, amelynek pajzsa álló, kiterjesztett szárnyú sast ábrázol. (Az 1719-es címert a város 1950-ig hivatalosan használta, majd 1990-től lett újra a város címere.) A vele szemközti oldalon található az intitulatio, az oklevél kiadójának, III. Károly királynak a neve és címeinek felsorolása. Ezután következik az alattvalók, Szeged város bírósága, esküdt polgárai, stb. leírása (inscriptio), majd az oklevél elbeszélő része (narratio), amely kiadásának történeti hátterét írja le. Majd teljes terjedelmében közli azon okleveleket, 13-at, amelyeket a korábbi királyok adtak ki, és Szeged alapvető kiváltságait tartalmazzák. Az 1719. évi díszes privilégiumlevél a birtokok (Tápé és Vártó), valamint a címer leírása kivételével azonos az 1703-ban Budán és Pesten kiadott kiváltságlevéllel.

A privilégiumlevél szerint a városi tanács és a polgárok kollektíve nemesnek tekintendők, a bárány- és méhtized, továbbá kilenced fizetése alól mentesek, adóikat az országgyűlés határozza meg. A királyi biztos jelenlétében kétévenként szabadon választják bírójukat. A plébánost is maguk választják, és az illetékes helyen bemutatják, csak saját bírójuk - senki más nem - ítélkezhetik felettük. Az utód nélkül elhunyt polgárok javai visszaháramolnak a városra. A város rendelkezik a kisebb királyi regálékkal - a bor- és sörmérés, a boltokbeli árusítás, a malmok és a halászat jogának bérbeadásával -, polgárai vám és harmincad fizetése nélkül kereskedhetnek. Birtokai, Tápé, Vártó felett földesúri jogokat élvez. A város szabadon engedélyezheti idegenek beköltözését, és akit óhajt, polgárai sorába fogadhatja. A város mint királyi birtok nem elzálogosítható. Amint a felsorolásból kitűnik, Szeged valóban visszanyerte korábbi kiváltságait, annyit azonban meg kell jegyezni, hogy a központi hatalom sokkal jobban rajta tartotta szemét és kezét a városon, mint a középkorban, még a városi hivatalnokok személyi változásait is jelenteni tartozott a kamara illetékes szerveinek.

A privilégiumlevél külön foglalkozik a város pecsétjével, amelynek 1200-as évszámához ildomos az alábbi megjegyzést hozzáfűzni. Mivel az 1469-ben vésetett pecsét köriratán csak annyi szerepel, hogy Szeged város kisebb pecsétje (Sigillum Minus Civitatis Zegediensis), ez nem adott elég nyomatékot kérésüknek. Igaz, hogy az 1691-ben vésetett pecsét köriratában már feltüntették a Liberae Ac Regiae (szabad és királyi) szavakat, a pecsétet "fiatal korára" való tekintettel a bécsi hivatalnokok nem tekintették bizonyító erejűnek. Jogaikat bizonyítandó elődeink ekkor kegyes csaláshoz folyamodtak. 1704-ben "teljesen alkalomszerűen" a szegedi halászok kifogtak a Tiszából egy törött pecsétet, amely "teljesen véletlenül" megfelelt a kívánalmaknak, ugyanis köriratán jól kivehető volt a "Sigillum Regiae ... gediensis 1200.", amely már csalhatatlanul bizonyította korábbi jogállásukat, és a kamara hivatalnokai - feltehetően nyomatékos "rábeszélésre" - el is fogadták bizonyító erejét. Egyébként már Reizner János kimutatta korabeli hamisítvány voltát.

A kiváltságlevél, bár nem szerepel benne minden olyan jogterület, amely a korabeli városi élet kereteit meghatározta, mégis olyan alapdokumentum volt, amelyre támaszkodva alakíthatták ki a városi életet egészen a polgári forradalom idejéig. A benne lefektetett alapelveknek megfelelően szervezték a városi igazgatást és igazságszolgáltatást, dolgozták ki a piacok és a kereskedés rendjét. A privilégiumlevél nem tért ki más kiváltságlevelekhez hasonlóan a városi élet számos területére, a céhes viszonyokra, és így tovább. E jogterületeken a szokásjog normái érvényesültek, amelyek az ország városaiban egymáshoz hasonló képet mutattak.

A kiváltságlevélből viszont előtűnik a város társadalmi strukturáltsága, legalábbis jogi értelemben, amely általában összhangban állt a vagyoni tagozódással, de nem minden esetben. A privilégiumlevél ugyanis külön szabályozta a polgárok (cives) a betelepült idegenek (hospites) és a lakók (incolae) jogait. Közülük csak a polgárok élvezték a teljes városi jogot. Ők házzal, földvagyonnal vagy iparos műhellyel rendelkeztek, illetve kereskedéssel foglalkoztak. A betelepülők egy része polgárjogot szerzett, a lakosok soraiból pedig a szolgák és zsellérek kerültek ki. Ekkor Szeged adófizető lakosságának kétharmada polgárjoggal rendelkezett.

Az elkövetkező időben Szeged polgársága alapvető jogsérelmet nem szenvedett. Az ország hosszútávra kialakított politikai, társadalmi és gazdasági szervezete biztosította a békés életet és a gyarapodás feltételeit, amelyekkel a város lakosai éltek is a régió többi városaival együtt, amelyek közül Szabadka, Temesvár és Zombor városunkhoz hasonlóan a következő években szintén elnyerte a szabad királyi város rangját. A békés élet feltételei és a gazdasági konjunktúra meghozta számukra a felemelkedés lehetőségét. A Délvidék és városunk néhány évtized elteltével gazdasági tekintetben felzárkózott az ország más régióihoz.

2. Út- és forgalmi viszonyok

Mint korábban leírtuk már, Szegedet a vízi és szárazföldi utak találkozásánál létrejött forgalom és piac hozta létre és éltette békés és háborús időkben egyaránt. E helyzete a török kort követően sem változott meg. A Maros a középkor óta a só- és fakereskedelem fontos útvonala volt, és az is maradt a vasút megjelenéséig. Nemcsak Erdély, az egész ország gazdasági vérkeringésének fontos ütőerét jelentette. A Tisza pedig a Duna és a Száva vízi útjával kötötte össze Kelet- és Dél-Magyarországot. A folyószabályozásokig vízi közlekedésre használták a Maros fattyúágait, a Szárazeret és az Arankát, valamint a Temest és Begát, magasabb vízállás esetén a Tisza és a Maros mentén kialakult vízivilág tavait és ereit. Vásárhelyről például csónakkal, alkalmanként hajóval lehetett Szegedre járni és vissza. Utazni csónakon és ladikkal lehetett, a szállítást hajóval és tutajjal, valamint több tutaj összekapcsolásával ún. lápon bonyolították. Románok és rutének ácsolták és kötötték a tutajokat, és vezették le Szegedig vagy tovább. A fenyőfából készült tutajokra került az áru: újabb szálfa, illetve keményfa rakományok, só és cserépedények vagy gyümölcsszállító kasok.

A fahajónak két formáját használták. A 3-4 ezer bécsi mázsa befogadására alkalmas nyitott tetejű luntrát rövidebb utak alkalmával vették igénybe, illetve olyan árut szállítottak velük, amelyeknek nem ártott az eső. A nagyobb 6-8 ezer bécsi mázsa űrtartalmú fedeles vagy tetejes hajókon messzebbre, Pestre vagy Győrbe szállították a gabonát vagy sót. Berzeviczy Gergely 1797-ben a Tiszán folytatott közlekedésről az alábbiakat írta: "A Tiszán Szolnokig tutajok, azon túl a Dunába való szakadásig nagyobb hajók is járhatnak. Tokajtól fogva oly lassan foly, hogy vize egy óra alatt alig ezer ölet halad, és tóhoz hasonlít. Ezt a lassúságot a csekély esés és az igen nagy kanyarulatok okozzák. A folyó ellenében való hajózáshoz egész Szeged alattig vontató utak léteznek, amelyeken a hajókat részint lovakkal, részint emberekkel húzatják fel. Szeged felett sok helyen a Tisza túlhág a magas partjain, mind a két oldalon náddal benőtt mocsarakat képezvén, melyek a medret is elrejtik. Máramarosból és Beregből sót és fát szállítanak rajta, azontúl pedig dohányt."

Berzeviczy leírása a Maros és a mellékfolyók hajózási körülményeit is jellemzi. A közlekedés tempóját mutatja, hogy Győrbe és vissza egy hónap alatt sőt azon túl terjedő időben fordult meg egy hajó az időjárástól és a vontatási viszonyoktól függően. A változás a gőzhajózás beindulásával következett be, és változott meg a középkori tempó. A rendszeres gőzhajózás 1846-ban indult a Hermina majd a Pannónia, később

az Attila és a Szeged nevű hajókkal. A személyszállítás mellett megindult a teherforgalom.

A szegediek a vízi közlekedés kiszámíthatatlansága és lassúsága miatt elsősorban lovaskocsin utaztak, az árut pedig ökrös szekereken szállították. Az utak állapotában és irányában a középkor óta alig történt változás. A pest-szegedi út nyomvonalában annyi igen, hogy Félegyházától nem kanyarodott többé ki az út Szer és a Tisza felé, hanem egyenesen Szegedre vezetett. Kistelek pusztán ezért előbb postaállomást majd községet, a mai város elődjét telepítette a kamara, ahová Szegedről és a Jászságból magyarok, a Felvidékről pedig szlovákok érkeztek. Kiépített út a korszakon át szinte az egész Alföldön nem létezett. Karbantartásuk annyiból állt, hogy a két kocsi egymás melletti elhaladását biztosító szélességű út melletti vizesárokból a földet az útra felhányták, ami a közlekedést veszélyeztette. Az utak használatát mégis rendszeressé és biztonságosabbá tette előbb a katonai majd a polgári postaszolgálat és a postaállomások megszervezése. 1699-ből Budáról Szeged és Arad irányába, majd Szeged Pétervárad között ment a katonai posta, majd Aradról Temesvár illetve Karánsebes irányába haladt, és onnan tovább a román fejedelemség felé. E főútvonalak mellett a környező településekről érkező helyi utak is összefutottak Szegeden. Az 1830-as évek végén jött létre Pest-Szeged és Temesvár között a rendszeres utazási célú közlekedés. Temesvárról Lugos, Karánsebes, Herkulesfürdő és Orsova irányába indítottak járatokat. Hetenként egyszer ment járat Pest és Temesvár között. 1843-tól szombat kivételével naponta indult járat Pest és Szeged között. Az utat egy nap alatt tették meg, akárcsak Szegedtől Temesvárig.

3. Városkép

a) A város arculatának változásai a 18. században

Az utak a városkapukon, később a vámházak mellett, valamint a réven át futottak be a városba. Az ide érkezőket a török kiűzése után jó ideig ugyanolyan balkáni városkép fogadta Szegeden, mint a török hódoltság idején. A vár az ostrom alatt, mint ismeretes, kevéssé rongálódott meg, a Palánkot kijavították. A várbeli és a rajta kívüli területen katonai jellegű építkezések indultak, később megkezdték a védelmi rendszer átalakítását. Rajtuk és a templomokon kívül alig állt téglaház a városban. Az Alsó- és Felsővárost, akárcsak a középkorban, továbbra is jelentős vizes, mocsaras területek választották el a központi résztől. A vár és az egyéb katonai épületek 19. századi lebontása nyomán, valamint a civil lakosság vertfalú és nádtetős házainak elenyészése következtében a korszakból, a felszabadító háborúkat követő emberöltő idejéből jószerével csak a középkorból fennmaradt Havi Boldogasszony-templom küld üzenetet e kor városképéről a mai ember számára. A várbeli építkezésekről és az erődítési munkálatokról azonban tartozik számot adni a krónikás, mert mégiscsak befolyásolták a város mai szerkezetének kialakulását, bár közvetlenül látható nyomot nem hagytak rajta.

Csak a szükséges javításokat végezték el a vár visszavétele után, továbbá felmérték állapotát, és több terv készült megerősítésére, valamint korszerűsítésére. A tervrajzok fennmaradtak, és belőlük következtetni lehet a vár középkori és törökkori állapotára. Szeged első műszaki felmérések szerint készült helyszínrajzát és látképeit a bolognai L. F. Marsigli és munkatársa, F. C. De Beaulaincourt készítette. A várfalak, a körbástyák és a tornyok külső képe, a falcsipkézet és a belső épületek jellege a középkori állapotokat mutatják. Marsigli megjelölte a palánkbeli háztömbök és utcák rendszerét, valamint a Szent Demeter-templom pontos helyét. A Tisza túlsó oldaláról készült látképre pedig rákerültek a város fontosabb épületei. Mindkét hadmérnök tervet készített a vár és a város erődítésére. Miután a vár ideiglenesen emelt Tisza parti szádfala 1695-ben a folyóba zuhant, Lambion mérnökkari alezredest bízták meg újabb erődítési tervek kidolgozásával. Az 1697-es tűzvész az egész Palánkot elhamvasztotta, vele az újonnan épült katonai élésházat. A kincstári épületekben keletkezett kárt gyorsan kijavították. Az elvégzett helyreállítási munka eredményét kiválóan mutatja az 1708-as pestis után festetett, és Mariazell-be került kegykép városábrázolása.

A szatmári békekötés után végül Savoyai Jenő herceg mint a bécsi haditanács elnöke rendelte el a vár és város erődrendszerének megépítését. A nagyszabású tervet De la Croix Paitis mérnök alezredes készítette el, amely magában foglalta a Vauban és Speckle Daniel által kidolgozott erődítési elveket. Az erődítmény a régi várra, a Palánkra, Felsőváros kisebb részére valamint a vártól nyugatra elterülő nagy lakatlan térségre terjedt ki a középkori vár és Palánk területének négyszeresére. Említettük, e lakatlan területen a török korban szőlőskerteket telepítettek. "Az egészében csillag alakú erődítmény külső rézsűs falakkal, ötszögű bástyákkal, árkokkal, ravelinekkel, pajzsgátakkal tagolt határa azonos a város későbbi belső karéjának helyével" - írja Nagy Zoltán a város építészettörténetét a monográfiában elkészítő szerző. Az új erődítmény földsáncát és azt körülölelő 19 méter széles és igen mély árkot Savoyaira emlékezve tiszteletből hosszú időn át "Eugenius-ároknak" hívták. Az erődítés rendszere végeredményben a terep mély, vizes részeit és annak partjait követte, és máig meghatározója a belváros szerkezetének. Hozzávetőlegesen nyomvonalán fut ma a Tisza Lajos körút, amelyre tulajdonképpen a Várkör elnevezés illene. A sánc földbástyái hat méter szélességet értek el, mögöttük pedig cölöpkerítés óvta a falakat. A keleti várfal helyére 1714-1716-ban nagyméretű földsáncot emeltek, s előtte mély vizesárkot ástak. Az Alföld legnagyobb katonai építkezését a császári udvar Temesvár mellett - ahol tégla erődítés épült - Szegeden és Aradon folytatta. A török ellen kiépített védelmi rendszerben náluk hatalmasabb lett a Dunára néző hegyet magába foglaló péterváradi erőd.

Az óriásira emelt erődrendszerbe három kapun lehetett bejutni. A délit péterváradi (a mai Kölcsey utca és Kárász utca találkozásánál), a nyugatit budai (a Kossuth Lajos sugárút és a Vadász utca találkozásánál), az északit pedig csongrádi (a Juhász Gyula és Szent Miklós utca találkozásánál) kapunak nevezték. A várkapukból a vizesárkon keresztül épített hidakon lehetett kijutni az erődítményből.

A vár visszafoglalását követően mintegy száz évig tartó építkezések során számos katonai rendeltetésű épületet emeltek az erődítményen belül. A De La Croix Paitis által tervezett kazamatákból 1716-ig nyolc helyiséget építettek meg, majd 1724-ben a délnyugati körbástya és a nyugati kapu között 14-et, 1739-40-ig pedig szinte az egész

kazamata-rendszer elkészült. A keleti oldal kazamatái 1761-ben már álltak, a rájuk épült kortina közepén a három nyílású Mária Terézia kapuval, amely ugyancsak készen volt ekkor. Ez utóbbi őrzi ma, a felújítás után, a 18. századi hatalmas építmény, a vár emlékét.

A vár belső épületei közül az északi kapu előtt álló várkápolna minaretszerű tornyából következően még törökkori lehetett, az új helyőrségi templomot nem a középkori helyére, hanem a kortina elé építették 1765 és 1775 között. Róla a bontáskor fénykép készült. A várban álltak még a várparancsnok és a térparancsnok háza, a tiszti kaszárnya és az igazgatási épület. A déli kapu közelében emelték a tüzérségi szertárt. Ezen épületekre a klasszicizáló stílus volt jellemző. A váron belül és kívül emelt épületek és egyéb objektumok pontos térbeli elhelyezkedésének a leírását nem lehetséges általában megvalósítani, mert akkor még nem léteztek a helyrajzi számok, valamint az utcák vonalvezetései, és ezért nehéz ráhelyezni őket a mai várostérképre. A vár erődítmény szerepét - akkor már nem hárult rá ilyen feladat - II. József király megszüntette, és 1784-ben a csallóközi Tallósról az országos fenyítőházat telepítette épületeibe. Ettől az időponttól van tehát országos börtön városunkban.

A váron kívül és az erődítményen belül ugyancsak megkezdődtek az építkezések. A Palánkban a vár déli kapujával szemben a város nagyon szerény székházat építhetett, ez az első szegedi ismert városháza. A Budai kapu mellett már 1693-ban kaszárnyát építettek, mellette 1751-ben már látható volt az új városi kaszárnya. Az első élelmezési raktárt (Provianthaus) a Szent Demeter-templomtól északra emelték. 1697-ben a tűzvészkor leégett, ám újra építették, és még 1770-ben is állott. A Prófontháznak nevezett épületet, az éléstárat a mai Kossuth Lajos sugárút, a Kálvin tér és a Takaréktár utca által határolt területen építették fel. Két lóhajtású szárazmalmot is készítettek, az egyiket a Budai kapu mellett, a másikat a mai Arany János és Kazinczy utcák közötti területen.

Az 1708. évi pestisjárvány idején az alsóvárosi ispotály nem bizonyult elégségesnek, amiért is a Palánkon kívül, az Eugenius-árok mellett, a Tisza-parton új katonai kórházat (Xenodochium militare) építettek, amelyet ovális alakú körtöltéssel kerítettek. Négy nagyobb és több kisebb helyiségből állt. 1805-ben itt a franciák elleni háború sebesültjeinek egy részét helyezték el. Új kétemeletes katonai kórház épült 1776-ban a Budai kapu közelében a mai Mérey és Tábor utca sarkán. Az 1775-1776-ban a nagy tiszai rondellában megépített vízműből idáig vezették a vizet, amellyel a kiépített vízvezetéken a többi katonai épületet is ellátták.

A Latrán tér - (amely a várat délről és nyugatról ölelte) nyugati része Piactér (majd Széchenyi tér) elnevezést kapott - Tisza felé eső részén építették még a visszafoglalás után a Hajózási Hivatal szerény épületeit és raktárait. A vártól északra, az egykori sóház tájékán a sóhivatal épületét, amely a Maros utcában ma is áll, és sópajtákat húztak fel, talán a középkori sóelosztó központ helyén.

A Prófontháztól északra lévő erődítmény poligonban helyezték el a lőportornyot, amelyet 1724 táján építettek. A Budai kapu szomszédságában emelték az építési hivatal (Bau-Hof) földszintes épületét, közelében pedig a mérnöki kar orvosának lakását, amely épületek rajzai a 18. század közepi dokumentumokból kerültek elő. A kamarai prefektúra a vár visszavétele után működni kezdett, helyét a Palánk várral szemben lévő

Tisza-parti sarkán alakították ki. 1724-ig több alkalommal átalakításokat, nagyobbítást végeztek a Domus Cameralis-on. A posta épületét a Palánkban lévő Provianthaus mellett jelölték meg a korabeli térképek. A bánáti harmincad hivatalt Temesvár visszafoglalása után az újszegedi oldalon építették fel, a helyén 1774-1775-ben a vámházat (Banatisches Maut-Haus) jelöli Wettstein térképe, a Reysigst Amt-ot (Katonai Hivatal) pedig a Palánkban, a kamarai prefektúra épülete mellett.

A katonai és a polgári igazgatás épületeit, a várat, a kaszárnyák, kórházak és hivatalok helyét és képét azért mutattuk be hosszasan, mert egy évszázadon át meghatározták a város arculatát. A katonai garnizont megjelenésükkel híven láttatták az erődítménybe érkezők számára. E félelemmel vegyes tiszteletet keltő építmények szimbolizálták egyúttal az országban berendezkedő új hatalmat. Szeged nem állt ezzel egyedül. A Duna mindkét partján épült komáromi erődrendszer, amely Bécs előterét volt hivatott védeni, valamint az aradi vár a szegedihez hasonló képet mutatott. Bár - mint említettük - jelenlétükkel befolyásolták a későbbi városszerkezet kialakulását. Miután Szeged stratégiai jelentőségét elvesztette, szép lassan feleslegessé váltak, és elbontották a polgárvárosba nem illő épületeket. A későbbi, monarchia kori nagy szegedi laktanya-építkezések mégis azt mutatják - bár első vonalbeli védelmi feladata megszűnt a városnak -, hogy a katonai igazgatásban és szervezésben fontos hely maradt.

A polgári középítkezések a városháza emelésével kezdődtek 1728-29-ben. A mai helyén álló városháza három építési korszakából kettő időszakunkra esik. A városháza, a Domus Praetoria épülete a vár nyugati kapujával szemben, katonai épületek között kapott helyet. Emeletes homlokzata észak felé nézett, a keleti a később kialakított piactérre, a majdani Széchenyi térre, hátsó homlokzata a Domus annonaria hátsó homlokzatára. A két épület ezáltal kijelölte a Fekete Sas utca nyomvonalát. A székház maga a kincstári épületekre emlékeztetett, szerényen húzódott meg közöttük.

Az új városháza építésére 1799 és 1804 között került sor Vedres István tervei alapján. Az egykori épület hiteles képét egy, az 1879. évi árvíz előtti fotó őrizte meg, amely szerint az első városházával szemben az új székház három szakaszra tagozódó főhomlokzata a piactér felé néz. A középső rizalit (a homlokfal síkjából kiugró rész) magasabb és öt tengelyű. A két oldalsó szakasz négy-négy egytengelyű és egyszerűbb kinézetű. A homlokzati főfalra a rizalit szélességében támaszkodik a két szintű és toronysisakkal fedett torony, amelynek ablakai a középső rizalitéhoz hasonlóak. A déli és északi oldalhomlokzat szintén hármas tagolású, a középső szakasz fala a két oldalsóé elé ugrik. Az épületet manzardos tető fedi. A torony körüljáró erkélyét vasrácsozatú mellvédek zárják. A felső toronypárkány hajlataiba helyezték a toronyórákat. A torony legtetején villámhárító állt.

Az új városháza és főképp körüljárós erkélyű tornya azt jelképezte, hogy a városban már nem a városparancsnokság és a kamara az úr, hanem a város önkormányzata, a nemes tanács. Az épület a századforduló stílusának megfelelően a klasszicizmusba hajló késő barokk ismertető jegyeit viselte magán. Előképe Nagy Zoltán szerint a budavári katonai szertár lehetett, a szegedi városháza pedig a tornyos városháza típusnak első példája Magyarországon, amelyet számos újabb követ, mint például 1811-ben a nagykőrösi, majd tíz évvel később a már lebontott félegyházi. A Vedres-féle városházát,

miután a nagyárvíz idején megrongálódott és a Belváros feltöltése miatt mélyre került, Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján eklektikus stílusban építették át.

A Felső- és Alsóvárost 1712-ben árvíz döntötte romba. Felmerült ekkor a város Tisza-Maros szögbe telepítésének ötlete is, azonban végül maradt a helyén. A korszakunkban a már ránk maradt feljegyzések egyébként számos árvíz, tűzvész és járvány pusztítását regisztrálták. Az 1714-től meginduló katonai és kamarai építkezések híre azonban a 18. század során számos iparost, kereskedőt, kétkezi munkást hozott a városba. A lakosság száma száz év alatt megkétszereződött, majd a 19. század első felében újra megduplázódott, és 50 ezer lett. Ezért előbb az erődítményen belül korábban kertnek kiosztott területen majorságokat, majd házakat építettek, később pedig utcák alakultak ki. Ugyanekkor a külvárosok lapályos részeiknek víztől mentesítésével terjeszkedtek tovább. A három középkori előváros új lakókkal tovább terebélyesedett, és új negyedek születtek: Móraváros és Rókus. A vizes és mély területek azonban megmaradtak. A Búzapiacon, a későbbi Dugonics téren víz állt, akárcsak a későbbi Mars és Szent István tér mély területein, amelyeket és a hozzá hasonlókat elkerülve, kihagyva építkeztek. Mivel a korszak magánépítkezéseinek anyaga vályogföld, valamint szalma, nád és vessző volt, ezért máig megmaradt nyomai nincsenek. A polgárházakat csak a 18. század végétől kezdték téglából építeni. Ismereteink csak két fogadó: a Feketesas és Aranysas épületéről vannak, továbbá fennmaradt a középkori eredetű Demjén-ház renoválásának emléke 1780-ból. A város térbeli kiterjedését az iratokból felbukkanó új utcanevek mutatják a 18. század idejéből. Kezdetben a templomok újjáépítéséről vagy újak emeléséről, később egyre több középület megjelenéséről tájékozódhatunk. Ne feledjük: ekkor már az ország nyugati és északi részein magánházak és paloták sokasága állt a városokban máig megadva azok belvárosának jellegét.

A városháza jelképezte a várost mint jogi személyiséget, a templom, illetve templomok tornyaikkal a városlakók közösségének hitbeli egységét és annak összetartó erejét szimbolizálták. Bár a reformáció és a vallásháborúk hitbeli építő-romboló időszaka után már más jellegű lett a vallásosság, az egyházak továbbra is keretbe foglalták a kor emberének életét. A templomok pedig a közösség hit- és társadalmi életének adtak helyet. Elhelyezkedésükkel, formájukkal máig meghatározzák a városképet. A 18. század első felében, amint a történelem lehetőséget adott rá, a szegediek, elődeink gondozták, újraépítették templomaikat, sőt új hajlékokat emeltek Istennek.

A város egyházai közül az alsóvárosi ferences templom 1624 és 1643 közötti renoválása után szinte teljesen épen megmaradva vészelte át a háborús időket. Középkori Havas Boldogasszonyt ábrázoló oltárképe azonban eltűnt. Jelenleg is meglévő, napsugaras, mandorlába foglalt, bal karján a kisdedet tartó madonnát ábrázoló főoltár képéhez legenda kapcsolódik. A török utáni időktől zarándokoltak augusztus 5-én a Havi Boldogasszony búcsúkor a környék lakói a "Napbaöltözött Asszonyhoz", a szegediek Segítő Boldogasszonyához. A templom másik kegyképe a częstochowai alapján Morvay Antal szegedi festő által 1740-ben készített Fekete Mária. A templom barokk berendezése és annak számos ékessége ugyanezen korban készült. Mindössze a bejárat fölé emelt barokk karzattal bontották meg a templom gótikus szerkezetét.

A Szent Demeter-templom újraépítése 1725-ben kezdődött és megszakításokkal 1751-ig tartott. Valójában egy új templomot emeltek. Minderről Nagy Zoltán az alábbi

módon ír: "A középkori templom késő gótikus csarnok hajóját lebontották, s a több korszakban épült hosszú szentélyből alakították ki az új hajót. Ennek a falait mintegy méterrel magasabbra emelték, de meghagyták a külső gótikus támpilléreket. A középkori ablakok helyére azonban újakat állítottak. A hajóban a külső támpilléreknek megfelelő helyeken pillérkötegeket építettek, s így oldalfülkéket alakítottak ki. Új, 15 méter hosszú félköríves szentélyt építettek. Ennek mind a két oldalán egy-egy sekrestyét emeltek. A gótikus torony két traktusa fölé még egy barokk emeletet építettek, s azt sisakkal fedték. A torony alsó traktusával szemben ezzel azonos alakú és méretű helyiséget építettek. Fölöttük épült az ugyancsak új orgonakarzat." Az új homlokzattal ellátott barokk templom 1925-ig, bontásának befejezéséig szolgálta a híveket.

A Szent Demeter-templomtól nem messze, a Palánkból kivezető Boldogasszony utca mentén, a mai Hősök kapuja helyén 1738-ban emelték a Szent Rozália kápolnát a pestisjárvány elleni oltalom, illetve a megmenekültek hálája jegyében. Három kis imaház építését határozták el ekkor. A Rozália kápolna után a rókusi 1739-ben épült fel, a Kálvária téri pedig a 18. század folyamán, amelyet 1968-ban bontottak le. A kápolna építéstörténetének változatossága leírásra méltó. Az egyszerű, dísztelen tetőnyergéből kiemelkedő tornyú épületet az 1879. évi nagyárvíz után bekövetkezett városrekonstrukció idején, 1881-ben lebontották, majd később eklektikus barokk stílusban, a Dömötör-templom téren, a korábbinál jóval nagyobb méretben építették fel. Az 1920-as években a Fogadalmi templom és a Dóm tér építkezései miatt újra lebontották, és kétszeresére nagyobbítva neobarokk stílusban a Lechner téren újraépítették. A kis kápolna, ma görögkatolikus plébániatemplom szerencsés sorsa szimbóluma a városkép változásai során eltűnő és átalakuló épületeknek.

A középkori Felszeged plébániatemploma, a Szent György-templom mostohább sorsra jutott. A Szent Demeter-templom felépítése után fogtak hozzá rendbehozatalához. 1776-ban már tornya is állt. Mivel a felsővárosi plébánia jogát az 1789-ben a Belgrádból Szegedre telepedő minoriták kapták, akik időközben a Szent György tér szemben lévő keleti oldalán a középkori domonkos rendi Szent Miklós-templom helyén 1754 és 1767 között felépítették az elsővel azonos patrociniumú templomukat, a Szent György-templomot elhagyták, pusztatemplom lett. 1859-ben a 17x17 m2-es templomhoz egy ugyanolyan méretű épületet építettek, és kétemeletes iskola lett belőle. A tornyos iskolát azonban lebontották, és a helyére 1907-ben kezdték építeni a mai Dózsa György iskola egy emeletes U alakú épületét.

A Szent Miklós-templom külső formája a késő barokknak a klasszicista stílusba hajlása jegyében fogant, a belseje viszont barokk ihletésű. A berendezés kiemelkedő alkotása az 1767 körül készült faragott fapadok együttese, amely Stöckerle József testvér irányításával készült, aki az egri, eperjesi és miskolci templomokba hasonló míves alkotásokat készített.

Ugyancsak Szent Miklós tiszteletére szentelték fel a palánki templom lebontása után, 1725-ben könnyed késő barokk stílusban épült ortodox szerb templomot. Szerényebb méretei ellenére is sajátos hangulatot adó épülete ma is a Dóm térnek. Ikonosztáza a pravoszláv hagyományok mellett nyugati barokk elemeket őriz. A szegedi azon kevés ortodox templom közé tartozik, amelyek külső formája a nyugati templomépítészet jegyében született.

A templomokról szólva ide kívánkozik a jó száz évvel később, 1838 és 1842 között épített régi zsinagóga épülete, a második zsidótemplomé (az elsőt 1803-ban emelték), amely Lipovszky József és Henrik szegedi mesterek alkotása, 1857-ben és a nagyárvíz után végeztek rajta nagyobb felújítást. A templom mind a négy oldala önállóan megtervezett homlokzatú. Rajtuk a klasszicizáló barokk és a tiszta klasszicizmus elemei nyugalmat adó egységet alkotnak, akárcsak karzattal ellátott háromhajós belső tere. Hajnóczy utcára néző oldalának falán magyar és héber feliratú tábla jelöli az 1879-es árvíz szintjének magasságát.

b) Új város születése

A 19. század elején az európai városok történetében új szakasz indult. Az ipari fejlődésben minőségi változást jelentett a tőkés termelési forma. Megjelentek a gyárak, ugrásszerűen megnőtt a városok lakossága. Az addig nem látott társadalmi-gazdasági formák szétfeszítették a régi élet kereteit, és a városok maguk új külső arcot öltöttek. Az egyre növekvő városokban eltűntek a városfalak, betemették a védelmi rendszerek árkait, új negyedek, külvárosok születtek, ahol az ipar és a fiatal társadalmi réteg, a munkásság telepedett le. Megindult a jó forgalmi lehetőségeket biztosító utak kiépítése és a mély fekvésű helyek feltöltése, majd e területekre lakóházakat építettek. Kezdett kialakulni az összefüggő, egységes város képe. E változások Közép-Kelet-Európában rohamléptekkel majd csak a 19. század második felében indulnak el, előzményeik, kezdeteik azonban a század első felére tehetők.
Ebben az időszakban a magyarországi városok hierarchiájában változás történt. Vonzáskörzetüket és kereskedelmi központ szerepüket tekintve a magyarországi városhálózatban átstrukturálódás következett be. Bácskai Vera és Nagy Lajos e tekintetben hét kategóriába sorolta a városokat. Pest-Buda városcsoportja az országban betöltött szerepe, főváros volta és urbanizációs szintje nyomán külön kategóriát képezett, és jelent ma is. A rangsor élén pedig mint elsőrendű kereskedelmi központok: Pozsony, Kassa, Sopron, Szeged, Zombor, Újvidék, Baja, Veszprém és Nagykanizsa állottak. Azonnal feltűnhet, hogy a Délvidék ezen időre, a hódoltság megszűnése után száz évvel a kilenc város között néggyel képviselteti magát. Temesvár pedig a következő csoport első helyén állt. Mindez tágabb vidékünk gazdasági erejének a mutatója, továbbá magyarázza azt a városfejlődési lendületet, amely az említettek mellett városunkat szintén jellemezte a városépítésben, a népesség növekedésében és a városi kultúra emelkedésében.
A városépítésben és az egyes objektumok megvalósításában a tudomány és művészet egyéb területei mellett a korszellem leginkább előre mutató eszméit szegedi társai közül a dalmata ősök leszármazottja, Vedres István (1765-1830) érezte meg és ismerte fel leginkább, és azok benne szólaltak meg városunkban először. A Szeged Széchenyijeként és polihisztoraként emlegetett Vedres irodalmi munkássága, mintagazdasága, öntöző művei, fásítási programja mellett városi "földmérészként" dolgozott 1786 és 1821 között. A város utcáinak, tereinek kialakításában, a mélyedések, csöpörkék feltöltésében, tehát a várostervezésben máig érezhető nagy hatást gyakorolt a kortársakra, amint az alábbiakban látni fogjuk.

Amikor II. József 1795-ben megszűntette a vár és város erődítmény jellegét, megnyílt az Eugenius-árok és sánc felszámolásának lehetősége. A majd egy évszázadig tátongó árkot lassan betemették, amint közelében új házakat építettek, a földbástyák anyagát pedig a mély területek feltöltésére hordták el fokozatosan, különösen az 1816-os és 1830-as árvizet követően. Ezzel "kinyílt" a város. 1799-ben Vedres közreműködésével elindult a "Nagypiac" (Széchenyi tér) rendezése: városháza és csinos emeletes épületek emelése, valamint a tér kövezése. Sétatérré alakítása 1850 után következett be, és Gamperl Gyöngyösy Alajos polgármester nevéhez fűződik. Az 1840-es években indult meg a város közművesítése.

A külvárosok (Vorstadtok) kiépülésének története még pontosan nem feldolgozott, kutatásra váró feladat. A legkorábban Rókus betelepülése kezdődött meg. 1731-ben osztották ki az első telket, 1739-ben épült - mint említettük - a fogadalmi kápolna, 1815-ben a második templom Vedres közreműködésével. Az 1802 és 1813 között ismét Vedres irányításával folyt kórházépítkezés már tudatos városfejlesztést mutat, és az épületegyüttes a városrész egyik kristályosodási pontját képzi majd.

Bár Balla Antal térképén (1776-1777) már jelölte Móravárost, az csak a 19. század elején kezdett kialakulni. A jelzett időben akkor a helyén még szőlők terültek el. Talán egy előzetes rendezési elgondolás jelent meg Balla térképén. Mindenesetre Móraváros széles, szabályos és rendezett utcáival határozott és magas szinten tervezett, igényes mérnöki munka nyomán alakult ki.

Újszeged, jóllehet csak száz év múlva lett a város része, addig közigazgatásilag Torontál megyéhez tartozott, a 18. század utolsó évtizedeiben kezdett kialakulni. Növekedésének lendületet adott a 19. század közepén végrehajtott ármentesítése, amely után fejlődése nagyobb ütemű lett. Jó talaja a kertgazdálkodáshoz kiváló lehetőséget nyújtott, és kertváros jellegét a 20. század utolsó harmadáig megőrizte.

Miután a templomokat helyreállították, és a városháza felépült, az utóbbival egy időben indította a város Vedres irányításával a legfontosabb középületek emelését. Az előbbieket a barokk házacskák szegélyezte kis palánkbeli utcák övezte Templom téren építették fel. A három épületegyüttesből álló csoport a Szent Dömötör-templom mellett állt. A plébánia, valamint a piarista rendház mellett az Oskolák (gimnázium, rajziskola és nemzeti iskola) épülete közül az utóbbi méltó igazán említésre. Az 1793-tól 1811-ig tartó építkezés nyomán emelt plébánia és a rendház hét-hét tengelyes homlokzattal nézett az egykori Templom térre. E barokkos, copfos jellegű épületekkel szemben az Oskolák Oskola utcára néző 29 tengelyű homlokzata - amely ma a Somogyi-könyvtár és a megyei levéltár épületével nézne szembe - és maga a monumentális épület a magyarországi klasszicizmus - Nagy Zoltán szerint - "egyik kiemelkedően nemes, kiegyensúlyozott ritmikájú és hangulatú alkotása volt." A hosszú épület homlokzatának síkját két timpanonnal lezárt rizalit törte meg, amelyek földszintjén helyezkedtek el a kapuk. A háromszintes épület (földszint, emelet és felette félemelet) egyes szintjeit a homlokzaton végigfutó sima párkányok választották el. Az iskolák épületének udvar felőli földszintjén félköríves árkádos folyosók húzódtak, amelyek szintén a klasszicizmus jegyében fogantak. Az épületcsoport szellemi atyja Vedres volt, tervezésében azonban többen, pl. Schwörtz János vettek részt. Miután a piarista gimnázium az épületet "kinőtte", és helyét a Fogadalmi templom építésére jelölte ki a tanács

a Szent Dömötör-templom és a plébánia területével együtt, az árvíz után lebontották, és 1886-ban már az iskola ma is álló, új épületében kezdődött meg az oktatás.

A kórház, régi nevén ispotály épületét, amelyet később (1875-1877, 1898-1899) átépítettek, Vedres István tervei alapján az 1839-ben emelt Szent Rókus kápolna mellett építették. Az egyszerű 16 tengelyes főhomlokzat az Oskolák épületére emlékeztetett. A földszint és az emelet között sima párkány futott végig. A bejárati ajtó az oldal rizalittól számítva a 9. oszlopban nyílott körszeletíves záródással, szalag keretezéssel. Az épületet 1802 és 1813 között emelték. A homlokzat vakolását csak 1829-ben végezték el. Az új rókusi templom építését, amelynek formája Vedresnek a Vedresházán épített templomára emlékeztetett, ugyancsak ekkor kezdték építeni az egykori kápolna helyén, és 1832-ben fejezték be. Mivel a templom az árvíz idején megrongálódott, és a feltöltés miatt mélyen maradt, sőt tornyának párkányzata a tetőt áttörve a templom padozatára zuhant, 1905 és 1906 között felépítették a kor divatjának megfelelő neogótikus stílusban a ma is álló rókusi templomot. A háromhajós bazilika alaprajzú egyház a szegedi helyőrség temploma is volt, majd pedig a Csanádi Püspökség Szegedre költözése után a Fogadalmi templom felszenteléséig püspöki székesegyház. A városi kórházzal szemben emelt trachomakórház (ma orvosegyetemi intézetek) felépítésével mintegy 70 év alatt nyerte el a tér mai formáját, amely egy részén őrzi Vedres munkájának keze nyomát.

A polgári lakosság házainak képe a hódoltsági majd az utána következő háborús idők után eltelt évszázad alatt sokat változott. A szegényebbek házairól 1732-ben írja Bél Mátyás: "Kevesen építik házaikat rakott falból, a legtöbben sövényfalként földbe tűzött nádat használnak. Előbb erősen sűrű sorokban megkötődik, majd sárral tapasztják be és kimeszelik. Hosszú ideig lakják e náddal fedett helyet." Egy évszázaddal később már a szegényebbek is vályogból rakott vagy vertfalú (döngölt földből készült fal) és nádtetős házakban laktak, a gazdagabbak pedig egyre többen kezdtek téglaházakat építeni. Mindenesetre a pince, és a lábazat a kémény téglából készült, amint a legtöbb alföldi településen.

A szegedi lakóházak többsége - a külvárosok lakóházai főképpen - egysoros, nyeregtetős homlokzattal az utcára néző kétablakos épületekből állt, amelyeket kívül és belül fehérre meszeltek. Az oromzatot fenyődeszkából néhol napsugaras díszítéssel alakították ki, akárcsak a kaput és az esetleg mellette lévő kerítést. E házak sorát az utcákban egy-egy kocsma, szárazmalom és civisház más formájú építménye bontotta meg. Az udvarba befelé nyíló házak alaptípusai három osztatúak voltak, szoba, konyha (nyitott kéménnyel) és kamra, amely az eresz alól nyílt. Ilyen épületekben laktak a kisparasztok, gazdák és mesteremberek. A gazdálkodók a ház végébe építették az istállót. A szobákban döngölt agyagpadlót alakítottak ki. A mennyezetet előbb nádból majd deszkából készítették. A tetejére gömölye sarat hordtak, alul pedig elsimították és fehérre meszelték. E házak a külvárosoknak falusias képet adtak, amelyet csak erősített az utcák burkolatának teljes hiánya. A külvárosok külső megjelenése a házépítés technikájának és anyagának lassú változása mellett több mint száz évig fennmaradt.

A gazdagabb polgárok (kereskedők, civis parasztok, tehetős mesteremberek és a honoracior értelmiség) utcafrontra épített ún. utcára fordított házakat emeltettek maguknak. Háromtól hatig terjedő padozott szobáinak ablakai az utcára néztek. Az udvari

oldalon egyre gyakrabban feltűnt a tornác, az ambitus, épült előszoba és cselédszoba is. 1776-ban Balla Antal térképén kevés, a 19. század első harmadában, Giba Antalén már a Palánkban, a Piac körül és a Szent György tér táján valamint Felsővároson sok ilyen ház tűnik fel, amelyek később az alföldi városok sajátos hangulatát adták egészen korunkig. Juhász Antal gyűjtése szerint ilyen házban lakott nemes Dosics György kereskedő, Tari Ferenc ügyvéd, Csávojszky János civis, Kováts János honorácior, Sobay György városi főorvos, Veszelinovics Bazil városi főjegyző, Dugonics Antal és Szűcs Ferenc civis, Wagner Amadé mészáros mester, Siegl Simon és Wőber Judit vendéglős. Az 1830-as években a Palánkban már több emeletes ház állott, amint az Joó János vedutáján jól látható.

A korszak Szegedének városképében a templomok és középületek mellett tájékozódási pontokat jelentettek a gazdag polgárok által épített emeletes házak, paloták, amelyek közül számos Vedres István nevéhez fűződik, akinek szelleme és keze nyomán nemcsak a városkép alakult át, hanem azt számos jellegzetes épülettel gazdagította. E házakat Vedres - a kor szokásainak megfelelően - nem egyedül tervezte, külső megjelenésükben az építő mesterek nagy szerepet játszottak, azonban a város mérnökének szellemiségét mindenképpen magukon viselték. A Fekete Sas utca és a Kárász-ház között állt a saját maga által tervezett háza. A földszintes, törpe emelettel toldott épület homlokzatának rizalitjában, amely timpanonnal záródott, nyílott a magas kapubejárat. Az 1806 táján emelt házat oroszlánfejes kapuzárkő díszítette. Grünn Orbán ma is álló 1810 táján épült háza, valamint a városháza körül épült lakóházak ugyancsak Vedres kezének nyomát viselték magukon. Vele rokon szemléletet mutattak az egykori Halpiacon (Roosevelt tér) épült Schäffer-ház, valamint a Klauzál tér 7. szám alatti Wagner-ház és az Oskola u. 13. szám alatti, az első szegedi kétemeletes ház, a Béró-ház, amelynek pontos építési idejét, 1810-et a kapu feletti kőbe vésték.

A családi kapcsolatokból következően Vedres veje, Korda János építtette, és szintén a város mérnöke tervezhette a Korda-Dáni házat (az utóbbi Vedres unokájának a férje, Dáni Ferenc főispán volt). A Dugonics térre és a Kálvária utcára néző, a sarkán félkörívvel kiugró zárt erkéllyel forduló, 1820-ban emelt épület a klasszicista stílus talán legszebb szegedi alkotása.

Az 1840-es években több, általában egyemeletes polgárház épült. Közülük monumentalitásával és érett klasszicizmusával kiemelkedik a Kárász-ház (1845), a Klauzál tér legértékesebb műemléke. Kettős kőkonzolon nyugvó erkélyének vasrácsa iparművészeti remekmű. Innen mondta el utolsó nyilvános beszédét Kossuth Lajos 1849. július 11-én. A házban szállásolták el. 1857-ben Ferenc József is itt töltötte az éjszakát szegedi látogatásakor. Az épület fennállása óta több nagy politikai eseménynek adott otthont.

A városképhez tartoztak a városi ipart szolgáló épületek, róluk szintén megemlékezünk. A középkortól folytatott tímár mesterség objektumai az 18-19. századi városképnek sajátos hangulatot adtak. A tímárházak közül egy áll ma a Maros utca 26. szám alatt. A klinikák építése során bontották le az Adler család emeletes házát, amely az árvíz utáni feltöltés nyomán földszintes lett. E házaknak hatalmas, a bőrök szárítására alkalmas padlásaik adtak sajátos karaktert. A serházak ugyancsak

jellegzetes épületei voltak a városnak. A legnagyobb a Palánkban, a Tisza-parton állt. Egyszerű homlokzati képe a klasszicizmus jegyét mutatja.

Kezdetben ipari célokat szolgált volna az 1840 és 1866 között épült klasszicista stílusú Zsótér-palota. Innen intézte az ország ügyeit 1849-ben az ide költözött Szemere kormány, Mikszáth pedig első emeleti ablakából nézte a víz betörését a városba 1879-ben. Az ipari rendeltetésű házak ma is fennálló talán legszebbike a Kálmány Lajos és Festő utca sarkán ma is álló Peternelly-ház, amely az érett klasszicizmus egyszerűségében szép példája.

Az 1840-es években az említett néhány épületen kívül igazán említésre méltó építményt nem emeltek, ám létezett már a városi Szépítő Bizottmány, és Vedres urbanisztikai elgondolásait elkezdték megvalósítani. Ekkor indult el a város közművesítése, az utcák kövezése, a téglából épült, boltozott csatornák készítése és az utcák szabályozása. Buday Mihály főmérnök, Vedres utóda mellett Bainville Józsefnek és Molnár Pálnak az érdemei méltók említésre e munkában, akik felismerték a fásítás, a parkok és ligetek fontos szerepét. Mindez azonban egy újabb korszak történetéhez vezet el.

Az 1840-es években zárult Szegednek a török idők után bekövetkezett nagy fejlődési szakasza, és építészettörténetének első fényes korszaka. Ezen 120 esztendő első szakaszát a katonai építmények születése határozta meg. Ne felejtsük el, akkor városunkban egy birodalom nagy erővel védelme céljából építkezett. A második időszakot a városi önerős építkezés jellemezte. A két korszak a barokkból áthajló klasszicizmus jegyében fogant. Ez a kor a klasszicista Szeged időszaka. Továbbá ebben az időben alakul ki az a városterület, amely alig bővül majd az elkövetkező száz év során, amint ezt Bainville József térképe hűen ábrázolja.

c) A szegedi határ kialakulása

Amint az előzőekből kiderült, a város a török hódoltság idejének elmúltával új arculatot öltött. Ugyanúgy változás állt be a város nagy határában, pontosabban a 18. század első felében kialakult, és mintegy 200 évre megszilárdult, a várostól a Homokhátság felé húzódó V formájú hatalmas, 200 ezer holdnyi 1200 négyszögöles holdakból álló területen, amelyen a város és lakói gazdálkodhattak. (A városnak a Tisza bal partján szerzett birtokai a nagy jobbparti dominiumhoz képest elenyészőek voltak, de mégsem jelentéktelenek.) A sajátos V alakú forma - amint az alábbiakban kiderül - azért alakult ki, mert a Kunság egészen a város alá, Dorozsmáig terjedt.

Szeged hatalmas külterületével a nagyhatárú alföldi városok: Kecskemét, Szabadka, Debrecen, Hódmezővásárhely és mások sorába tartozott. E sajátos állapot - amint említettük - már a 15. században kialakult a jól jövedelmező állattartás következtében, ami együtt járt a nagy lélekszámú városok körül elterült falvak pusztásodásával és lakóiknak a városokba költözésével, a pusztákon pedig állattartó üzemhelyek kialakulásával. A helyzet a török világ idején szinte végletessé vált. Főképp a 19. században és annak elsősorban második felében az állattartó szállásokat a szántó majd kertgazdálkodás megjelenésével felváltották a lakótanyák. Jelentőségükből következett, hogy a három szomszédos megye, Békés, Csanád és Csongrád területén a 16. század közepén

létezett 188 településhez képest a 18. század végén 38 és 1910-ben is csak 77 állt, jóllehet a népsűrűség már az 1850-es években elérte az országos átlagot.

Szeged - mint említettük - a hódoltság felszámolása után hamar megindította a birtokai visszaszerzésének ügyében az eljárást. A neoacquistica commissio már 1700-ban elfogadta Tápé és a Vártó (Holt-Tisza) iránti igényének jogosságát. Szentiván és Százegyház - mivel akkor még a Török Birodalomban feküdtek - iránt kinyilvánított birtokjogát azonban nem ismerték el. Nagy gondot jelentett, hogy - bár Mátyás királytól a szegediek a kunokkal azonos legeltetési jogot nyertek a kun pusztákra, azokat I. Lipót császár 1702-ben félmillió forintért elzálogosította a német lovagrendnek, amellyel a város alapvető jogait sértette meg, és létfeltételeit tette bizonytalanná. A Rákóczi-szabadságharc idején a birtokviszonyok éppoly kaotikussá váltak, mint a törökkor idején. 1712-től kezdte jogait határozottabban érvényesíteni a lovagrend. Előbb az általunk már ismert Joseph Cometh kamarai prefektusra bízta a puszták hasznosítását, majd halála (1718) után Temesvári János szegedi főbíróra ruházta e feladatot Orczy István jász-kun főkapitány. Az új bérlők megjelenése veszélyeztette a szegediek pozícióit, ugyanakkor a szabad királyi város jogának megszerzése erősítette azokat. Ám éppen ekkor, 1719-ben telepítette újra Orczy István Heves és Nógrád megyei jobbágyokkal Dorozsmát. Számos vita és összeütközés nyomán a város végül 1723-ban elhatározta per indítását a kun puszták ügyében.

A perbe bocsátkozás időpontjával (1725. április 18.) egy időben a felek: a város és a lovagrend egyezkedni próbált, amelynek eredményeképpen az első lépésben Szeged lemondott Dorozsma, a lovagrend pedig Szentmihálytelek területéről. Megállapodtak továbbá arról, hogy a Szeged és Dorozsma között felállított határok véglegesek. Szeged lemondott az összes kun puszta legeltetési jogáról, ennek fejében viszont megkapta Csengelét, továbbá a lovagrend átengedte Átokháza, Csólyos, Pálos és Kömpöc puszták használati jogát. A felek a peregyezséget azonban nem jelentették be a bíróságon, ezért a per tovább folytatódott, és a határvillongások tovább tartottak. Végül a jogvitát a fenti 1726-ban született egyezség alapján zárták le. A határokat 1737-ben Almási János és Stösszel Kristóf királyi táblabírák hitelesítették.

A kun perekkel egy időben a város törekedett a keleti és déli határainak a rendezésére is. Keleten Tápé és Algyő között az Erdődy majd Pallavicini uradalom birtokosaival többször: 1728-ban, 1733-ban majd 1755-ben és 1813-ban került sor a határok megállapítására. Délen egyrészt a határőrvidék uraival, másrészt Szabadkával, korabeli nevén Mária Terézia várossal, kerültek birtokjogvitákba.

Végül 1730. június 19-én III. Károly király új adomány címén, ami a régiek újra adományozását jelentette, az alábbi pusztákban erősítette meg Szeged birtokjogát: Engi homokja, Csikós semlyékje, Kántor semlyékje, Móra halma, Buzgány halma és Pap halma. 1731-ben pedig újabb királyi adománylevéllel nyerte el véglegesen Csorva, Kereset, Kistelek, Öttömös, Röszke és Zákány pusztákat. A határőrvidéktől 1732-ben tárgyalások és kártalanítás után került vissza a városhoz Röszke. Kisülés és Bilisics pusztákra pedig 8000 forint lefizetése mellett vegyes adományként tett szert a város 1750-ben.

A város birtokügyei, és határának alakulása azonban a fentiekkel nem zárultak le. Időrendben haladva előbb az alsóvárosi határral szomszédos Horgos és

Szentpéter puszták ügyét említjük, amelyeket a város 1748-ban magának szeretett volna megszerezni. El is küldte ez ügyben Kárász Miklóst - családja nevét őrzi ma Szeged sétáló utcája - Grassalkovich Antal kamarai elnökhöz, ifjúkori ismerőséhez. A rókalelkű főjegyző azonban nem városának, hanem apósa pénzén magának nyerte meg a két pusztát, amivel családja gazdagságát alapozta meg, a város pedig hoppon maradt. Maga 1760-ban Csongrád megye kinevezett alispánjaként mondott le városi tisztségéről.

Mária Terézia császár- és királynő 1774-ben rendelte el Kistelek pusztán falu létesítését, amelynek telepítése a város nem kis ellenkezésére 1776-ban befejeződött. A kimért száz jobbágytelekre szegediek mellett a Jászságból magyarok, a Felvidékről szlovákok érkeztek. Szeged második jobbágyközségének földesúri jogai a várost, közterhei pedig a megyét illették. Későbbi sorsa már az önálló Kistelek történetéhez tartozik, szegedi kapcsolatai pedig máig erősek.

Miután a Bánság különkormányzatát megszüntették, létrehozták a megyéket, valamint az úrbérrendezést is lebonyolították (1779-1780), lehetőség nyílott a kamara által korábban szervezett uradalmak bérlésére. Így került a szőregi uradalom 1781-ben zálogbirtokként 25 évre Szeged birtokába 180 909 forint 12 krajcárért. Az uradalomban ekkor hat lakott település volt már: Gyála, Rábé, Szentiván, Szőreg, Térvár és Újszeged. Az uradalom zálogbérletét többször megújították, végleg 1831-ben vesztette el a város, csak Újszegedet tarthatta meg örökbirtokként. Cserébe azonban az öttömösi pusztából adott át 2000 holdat. Közben az 1796-ban mezővárosi rangra emelkedett Újszeged Torontál megye része maradt 1880-ig, azonban a városnak Tápé és Kistelek mellett harmadik úrbéres községe lett. A szőregi uradalom bérletéből származó városi jövedelem egyes kutatók szerint nagy lendületet adott a város fejlődésének.

Tehát a fent leírt módon alakult ki Szeged határa. Egyes részeinek megszerzéséért sokat fáradozott a korabeli város tanácsa, amely a későbbiekben azután mindvégig ragaszkodott birtokához. Jóllehet nem szervezett rajtuk önálló községeket, ám magánkézbe sem adta, mint ahogyan ez például Hódmezővásárhelyen bekövetkezett a 19. század második felében. Kisbérleteket alakítottak ki rajta, amelyek a meghaláshoz sok, a tisztes megélhetéshez kevés jövedelmet adtak. Ám ezáltal mégsem alakult ki a városban az a nagyszámú agrárproletár réteg, amelynek tömegeiből a 19. század végén a kivándorlók és az agrárszocialista mozgalmak résztvevői toborzódtak a szomszédos Viharsarokban.

A város a 18. század első évtizedében tehát hatalmas, mintegy 200 ezer hold földterületet foglalt magának III. Károly és Mária Terézia uralkodók jóváhagyásával, amelyhez jó minőségű szántók és roppant nagy, végeláthatatlan legelők tartoztak. Az utóbbiakból 1743-ig a város polgárai szállásföldet, jó füvű, állatteleltetésre alkalmas helyet szabadon foglalhattak, amely saját tulajdonuk lett, szabadon örökíthették. Az elköltözők földjének eladásakor a tulajdonjogot a vevő számára a város "hiteles írással" igazolta. A Szécsy, Hódy, Bite, Börcsök, Vass, Móra és más szegedi családok alapozták meg e foglalással vagyonukat és tekintélyüket.

A városhoz közel eső földeket és a pusztabirodalmat övezetes rendszerben hasznosították, ebből csak a város közvetlen határában fekvők estek ki: a Tisza és Maros árterületén lévő városi kezelésű réti földek és a várost övező magánbirtoklású szőlőhegyek és kertek. Az előbbieket (Vetyehát, Marostő, Bodony) 1810-ig a tanács nyilas

osztással évente ingyen adta ki. A közel 3500 hold nagyságú területet nádvágásra, réti kaszálásra, gyékény és "gaz" szedésére juttatták, a húzásban a sort a gazdagoktól a szegények felé tartva. 1810-től e réti földeket tíz majd hat évre tíz holdnyi területű "nyilasokra" osztva bérbe adták. A szőlőhegyek Ballagitó, Cserepes, Hernyós (a mai Móraváros területe), Kálvária (a mai Jósika utca tájéka), Jerikó (a mai Textilművek helyén), Róma (a Gázgyár környéke), Franciahögy, Tarján, Szillér és Kétérköz (Baktó egy része) területén feküdtek. A kertek közül Alsóvároshoz tartoztak a Bánomkert, a Topolyakert és Szentmihálytelek, Felsővároshoz pedig Tarján és Szillér.

A szőlőhegyeken és a kerteken túl kezdődött az első övezet, a nyomás, az a legelő terület, amelyet a rajta legelő jószág nyom, az igás és kezes jószágok legelője, ahonnan mindennap reggel ki, majd este haza hajtották őket. A nyomás alsó- és felsővárosi valamint rókusi részre tagolódott. 1850-ben 7164 holdat foglalt magába. Korábban bizonyára nagyobb lehetett. A belső legelőt az alsó- és felsővárosi szántók övezete követte a "Feketén", azaz Fekete földeken, amely terület 13 ezer holdat tett ki. A harmadik övezetbe a már említett szállásföldek tartoztak, amelyek 72354 holdat alkottak. Hozzájuk tartozott még a város szállása Csorván, amely az 1785-ös felmérés szerint 1436 holdat tett ki. A szállásföldek már két-három mérföldre 15-20 km-re terültek el a várostól. Tisztán homokból álltak, rajtuk sok sivány, homokbucka és szikes terület tarkállott.

A negyedik övezetet a várostól 30-40 kilométerre fekvő pusztai legelők 1850-ben hozzávetőlegesen 63 ezer hold nagyságú területe képezte. Ebből szakították ki 1775-1776-ban Kistelek község számára a 12 ezer holdat, majd pedig Újszegedért cserébe a korábban említett kétezer holdat, valamint erdőtelepítésre háromezret. A 18. században ennyivel nagyobb területet éltek a szegediek. Az övezetes határhasználat a kor alföldi településeinek mindegyikét jellemezte a szegedihez hasonló módon. Városunk sajátossága e tekintetben a feketeföldi szántók elkülönülése volt, amelyet talajbeli adottságokra és a középkortól tartó hagyományokra vezethetünk vissza.

A településeken kívül a középkor óta minden korszakban léteztek az Alföldön ideiglenes vagy állandó emberi tartózkodásra szolgáló lakóhelyek. Korszakunkban egyre több keletkezett a szállási földeken. Méretük és nagyságuk mindenkor a tulajdonos gazdasági erejétől és a céltól, amelyre használták őket, függött. Az épületek anyaga, építési módja a városi vályog vagy vertfalú házakéhoz hasonlított. A tehetős gazdák tanyáján, illetve szállásán két szobát, konyhát és kamrát, esetleg pincét magában foglaló ház állt, amely mellett istállót illetve ólakat építettek. A kisparasztok szoba, konyha, kamrás épületeket emeltek. A házak döngölt agyagból készült padlóin egyszerű, paraszt iparosok által ácsolt bútorok álltak. E lakóhelyekről még kevesebb adat maradt fenn mint városi társaikéról.

A fent leírt természetes és épített környezet adta meg évszázados időre a kor szegedi lakosságának életéhez a kereteket. Belőlük már csak nagyon keveset lát egy letűnt kor hírmondójaként a késői utód.

4. Népesség

A települések, köztük a városok történetük során emelkedő és hanyatló korszakokat élnek át. Az ősi Róma, az első európai nagyváros lakóinak száma, amikor ókori fejlődésének csúcspontjára jutott, elérte az egymilliót. A népvándorláskor idején ez a szám ötvenezerre csökkent, majd a 20. században pedig túlszárnyalva minden addigit, elérte a kétmilliót. Szeged városa ismert története során lakosságszámában ekkora ingadozást nem élt át, jóllehet középkori népességének száma a török korban annak hol kétharmadára, hol felére csökkent, sőt a várostromok, hadjárások idején ideiglenesen előfordult ennél jóval kisebb szám is. A korszak, amelyet bemutatunk, ezzel szemben éppen egy, a város fejlődésében és lakosságszámának növekedésében élénk, virágzó képet mutat.

A II. József-féle népesség-összeírásig terjedő időben keletkezett különféle listák, amelyeket a kutatók a népességszám megállapításához felhasználnak, elsődlegesen nem a népszámlálás igényével készültek. Fontosak a kutatás számára, de belőlük egy-egy település össznépességének csak becsült értéke állapítható meg. Éppen ezért nem lepődhetünk meg azon, hogy e korból még pontos adatokkal nem rendelkezünk. Városunk lakosságának számát Kováts Zoltán, a Szeged demográfia történetének írója az 1720-as évek elején 14-17 ezerre becsülte - amelyből a délszláv lakosság 1300 főt, azaz közel tíz százalékot tett ki -, ez a hódoltság végi szegedi lakosságnak több mint kétszerese lehetett. Városunk ebben az időben az Alföldön Debrecent (19-21 ezer lakos) követve a második település a népességszámot tekintve. Messze megelőzi a környező városokat, amelyek közül a legnépesebb, Hódmezővásárhely ötezer lakost számlált.

A város magyar lakosságának egy része - amint az alsóvárosi ferences plébánia anyakönyvének névanyaga bizonyítja - a középkor óta folyamatosan élt a városban, tehát őslakos volt. A nagyarányú növekedés azonban nem vezethető le a természetes szaporodásból, jelentős bevándorlásra, illetve visszavándorlásra került sor a vár és város felszabadulása után. A közeli területekről, a Duna-Tisza közéről, a Jászságból és a Tiszántúlról érkezett a jövevények 70%-a, a Dunántúlról és a Felvidékről közel 10-10%, míg a Temesi Bánságból és Erdélyből 5-5% jött. A külföldiek száma elenyésző ekkor.

A század második felében az arányok némiképp megváltoztak, kiegyenlítettebbekké váltak. Belföldről a Duna-Tisza közéről 38%, a Dunántúlról 24%, a Felvidékről 26% érkezett, a Temesi Bánságból, Erdélyből és Horvátországból Szegedre költözők száma 5% alatt maradt. Az ország egyéb vidékeihez hasonlóan e korszakban külföldről, elsősorban német nyelvterületről települtek be nagyon sokan. A polgárjogot nyertek száma, amelyet Kováts Zoltán 218-ra tett, meghaladta a belső migrációban ide érkezettekét. Legtöbben az osztrák örökös tartományokból és a német-római császárságból érkeztek, főképp a vesztfáliai béke (1648) után. Közöttük azonban nemcsak német nyelvűeket, hanem cseheket, morvákat és szlovéneket is találunk. A Szegedre költöző külföldiek sajátossága a más magyar területekre érkezőkkel szemben, hogy a városban nem földművelők, hanem iparosok és kereskedők telepedtek le. Ebben a korban Nyugat-Európa túlnépesedett volt Magyarországhoz képest, ahol a török korban bár nem

csökkent, de nem is növekedett a lakosság száma, ugyanakkor Nyugat-Európa területein a termelési technika fejlődésével a népesség száma ugrásszerűen megnőtt. A népfelesleg egy részét a más földrészekre távozók mellett Magyarország újonnan felszabadult területeire költözők vezették le. A két vidék között kialakult lakosság-vákuum lassan ezáltal kiegyenlítődött, a munkáskézre váró föld megtelt lakosokkal.

Szeged nemcsak befogadó volt. Az 1770-es évektől lakosságából rajokat bocsátott ki nyugati, keleti és déli irányban közelebbi és távolabbi településekre. Bálint Sándor A szögedi nemzet című munkájának első kötete bőséggel tárgyalja e szegedi "hódítást". Szabó József pedig vizsgálta az egykor kirajzottak utódainak beszélt nyelvi jellemzőit. A közelebb fekvő helyek közül a szőregi uradalom községeibe (Szőreg, Gyála, Térvár, Újszentiván, Újszeged) távoztak, dél felé és nyugatra Martonos, Szabadka, Szentpéter, Jankovác, Szivác és Topolya helységekbe, a Kárász-uradalomba: Horgosra, Szentpéterre és Budzsákra, az Erdődy majd Pallavicini uradalom dohánykertész községeibe: Algyőre, Ányásra, Farkra, Mindszentre, Sövényházára és más helyekre. Mártélyon is megjelentek a szegediek, akik a község katolikus lakosságát adták. A Temesköz távolabb fekvő részeinek számos helye közül Bébát, Csókát, Kikindát, Pádét, Törökkanizsát és Verbicát soroljuk fel. Kelet felé kevesebb helyre költöztek, de megemlíthetjük Földeák nevét. A hatalmas szegedi határ kialakuló tanyavilágát ugyancsak a városból népesítették be. Az alföldi mezővárosok, a közelebbiek közül Hódmezővásárhely, Makó és Szentes is bocsátottak ki rajokat a fenti irányokba, a Délvidék magyar lakossága azonban elsősorban Szegedről toborzódott. A telepesek az egymást követő emberöltők során anyavárosukhoz kötődésüket elvesztették, de a ma élők tudatában és nyelvében szegediségük máig él.

A népesség mozgása a 19. század első felében sem állt le. A város lakossága a 18. század során megkétszereződött, és 25-28 ezer között mozgott a 19. század elején. Az újabb duplázódáshoz csak ötven év kellett, ugyanis a lakosságszám 1849-ben majd ötvenezerre rúgott. Mindez nem képzelhető el újabb beköltözések nélkül, amelyekre főképp az 1820-as és az 1840-es évtizedekben került sor, amint a keresztelési anyakönyvekből kiderül. Elsősorban a város katolikus lakossága növekedett, de igen kis létszámban (55, 39) feltűntek az evangélikusok és a reformátusok. Jelentősen nőtt a zsidóság száma, különösen miután a Helytartótanács 1786-ban engedélyezte, hogy polgárjog nélkül ugyan, de letelepedhetnek a szabad királyi városokban. 1828-1829-ben számuk 759, az 1848. évi városi összeírás pedig 2040 zsidó lakost mutatott ki. Szinte az egész korabeli Magyarországról és a nevekből következően külföldről érkeztek. A környékről betelepülők közül sokan előzőleg Újszeged mezővárosban laktak. A város lakosságának etnikai képe ezen időszakban nem sokat változott a korábbiakhoz képest. Ekkor már nem növekedett a szerb nemzetiségűek száma. A dalmaták viszont az idők folyamán katolikus vallásuk révén vegyes házasságokat kötve részint beolvadtak a magyarságba, részint elköltöztek a városból. Elsősorban Szabadkára, nemzettársaik körébe, ahol máig jelentős számban élnek.

A gyarapodó városból - erejét nagyon jól mutatja - tovább folytatódott a kirajzás. Önálló települést, mint Ferencszállás, Magyarszentmárton, Porgány, Szaján és Ürményháza, már keveset hoztak létre, inkább mások, főképp németek és szerbek mellé települtek, mint például Aracson, Bégaszentgyörgyön, Dettán, Kübekházán,

Oroszlámoson, Törökbecsén és más helyeken. Nem egy esetben a korábban települtek további rajokat bocsátottak ki. Szajánból például sokan költöztek Pusztaföldvárra, Tamásfalvára és Torontálújfaluba. A Magyarszentmártonból távozók építették fel Aurélházát. Több Szegedről kirajzott település lakói alapították a Temes megyei Majlátfalvát. A valósághoz hozzátartozik, hogy nem egy települést, pl. Akács, Imretelek, Kissziget és mások, amelyeket szegediek létesítettek, elhagytak lakói a mostoha körülmények miatt. Bálint Sándor, amikor kutatásainak mérlegét megvonta, arra az eredményre jutott, hogy szegediek 145 településen találhatók, ami mindenképpen városunk döntő és eddig eléggé nem hangsúlyozott szerepét bizonyítja a Délvidék magyarságának betelepítésében. E nagy tett mintha sohasem kapta volna meg azt a hangsúlyt városunk múltjában és a magyar történelemben, amit megérdemelne.

Befejezésül vessünk egy pillantást a magyar városok korabeli népességéről Bácskai Vera által összeállított listára, amelyből tájékozódhatunk: hol állott Szeged népesség tekintetében a városok hierarchiájában. Egyúttal felhívjuk a figyelmet arra, hogy a hivatalos népszámlálás előtti időkben az egyes mért adatok között nagy különbségek lehetnek. Példa rá: az újabb kutatás a szegedi népesség számát az 1840-es évek végén 50 ezer fő körülire teszi, más korabeli adatok alapján pedig csak közel 36 ezer volt.

A földesúri városok neve dőlt betűvel szedve.
1787: a József-kori népesség-összeírás, 1827: Ludovicus Nagy topográfiai-statisztikai munkája, 1846: az osztrák statisztikai összeírás adatai alapján.

5. A város gazdasági élete és társadalma

A város társadalma a lakosság összességéből áll, amely különböző rétegekre és csoportokra tagozódik. Őket a város vezetése, azaz tanácsa igazgatja, irányítja, szolgálja, és nemcsak a városképet, a lakosok tudatát formálja és alakítja. A város vezetése, akárcsak a középkorban, ekkor sem csak irányítója, hanem része a város társadalmának, amely korszakunk elején, akárcsak a török korban, területileg sajátosan tagolódott. Amíg akkor a Palánk a törökök és a déli szlávok városa volt, most ugyanitt németek és déli szlávok laktak. A magyarok Alsó- és Felsővároson éltek, és lassan kezdtek beszivárogni a Palánkba. A magyar város vezetését a magyar elöljáróság birtokolta, a katonák és az őket kiszolgálók feletti hatalmat az előbbiek gyakorolták, amint ezt korábban említettük. E két erő küzdött egymással, hogy a városnak a többi délvidéki felszabadult városhoz, Temesvárhoz, Aradhoz, Újvidékhez, Szabadkához és Zomborhoz hasonlóan jelleget adjon. E városokat a Kamara igazgatta, és előbb-utóbb mindegyik megszerezte a szabad királyi városi rangot.

Az idők előrehaladtával az egykor határőr déli szlávokból jómódú gazdálkodók, kereskedők és boltosok lettek, érdekeltséget szereztek a Délvidék marhakereskedelmében, továbbá a Kamara óriási uradalmi terményforgalmának, főképp a dohányénak a kisajátításában. A magyar gazdálkodó és kereskedő csoport autonómiájának bástyái mögé húzódva, csak a közvetlen vidékkel kereskedve, mint Debrecen, igyekezett kiszorítani a másik tábort a hatalomból. Végül a kameralista csoport győzött, és Szeged a széleskörű agrárforgalomra berendezkedett, az államhatalommal együttműködő, a társaihoz hasonló délvidéki város lett. A határhasználattal együtt kialakult a stabil föld-magántulajdon, létrejöttek a céhek. Az iparosok aránya a gazdálkodókéhoz képest egy a négy lett. Lehetőség nyílt arra, hogy a még mezővárosi szintű település a későbbiekben a magyar városok élvonalába emelkedjen, amely az 1780 és 1820 közötti időben a mezőgazdasági cikkek, előbb a dohány, később a búza konjunktúrája nyomán bekövetkezett. A város ezzel a kameralista (kincstári) korszakából a merkantilista (kereskedelmi) polgári korszakába lépett. A lendületes gazdasági emelkedést mutatja a nagyvárosi kereskedő testületekre 1812-ben kirótt hadiadó összege. Szeged a 90 ezer forintot fizető Pest, a 40 ezret adó Debrecen, a 28-28 ezret nyújtó Újvidék és Temesvár után következetett 26 ezer forinttal. Többet fizetett mint Buda, Pozsony és Kassa. Más adatok ugyancsak hasonló eredményt mutatnak.

A mezőgazdasági konjunktúrát előbb II. József török háborúja (1788-1790), majd a napóleoni háborúk lendítették fel, amelyből a dohánytermelők és -kereskedők valamint a juhosgazdák, továbbá a kereskedők húztak jelentős hasznot. Itt tartjuk fontosnak elmondani, hogy Szeged agrárgazdaságában a szántóföldi művelésben megjelent a dohány, a szőregi uradalom említett bérbevétele révén pedig a zsíros bánáti földeken termesztett gabona. A Homokságon ugyancsak változás állt be a gazdálkodásban. Amíg más helyeken, pl. Debrecenben továbbra is a legjelentősebb tétel maradt a szarvasmarha tenyésztésből származó jövedelem, addig Szegeden a juhtenyésztés tört előre ennek rovására, amihez nagyban hozzájárult a szárazabb időjárás. A vízhiányt a homoki legelők jobban megérezték. Gyérebbé vált füvük, rajtuk kövérebbre hízott a juh, mint a szarvasmarha. Mindez feledtette a balkáni eredetű áruknak a háborús zárlat miatt

bekövetkezett elmaradását és annak hasznát. A gazdaság szerkezetének átalakulásával változás állt be a városi vezető réteg soraiban.

A város alaprajzában kevesebb, ellenben a külterületen több változás állt be. Az állattartó szállások mellett megindult a lakótanyák kialakulása. 1778-ban még csak 280 szállásépületet írtak össze, a korszak vége felé, 1842-ben 1462-t, 1850-ben pedig 2785-öt, amelyekben 13 508 lakos élt. A szállásövezetbe települést elsősorban nem a szemtermelés váltotta ki, hanem a szőlőművelés. Az 1828. évi összeírás szerint a szőlőből származó jövedelem kétszeresen múlta felül a szántóföldiét. A szegedi polgárok szőlőből származó jövedelmét csak a budaiak, soproniak és zomboriak múlták felül, ami ma már meglepőnek tűnik.

A város kézműves iparában olyan változások nem játszódtak le mint az agráriumban. A kismesterségeket folytatók a városi lakosság ellátására termeltek, még a táji ellátásra sem rendezkedtek be, amint ez Debrecenben kialakult. Oka bizonyára az lehetett, hogy a környező mezővárosok kézművesei ellátták városuk elsődleges piackörzetét a szükséges iparcikkekkel. Szegeden a korszakban 1100-1200 iparos mesteremberrel számolhatunk, akik 63 mesterségben dolgoztak. Debrecenben 1828-ban éppen kétszeresét regisztrálták a szegedi mesterek számának, és ne felejtsük el, az 1522-es tizedjegyzék szerint már akkor hasonló számú ipart űztek Szegeden. A magasabb fokú városiasodásra utal, hogy kisebb népességszám mellett ugyanannyi aranyműves, órás, üveges, késes és kőműves dolgozott Szegeden, mint Debrecenben, továbbá más, kifejezetten városi foglalkozásból (kéményseprő, sörfőző, sajtos, kárpitos, kávés és szitás) élőket lelt fel az összeírás készítője. A további összevetésből kiderül, hogy míg Szegeden a város és vidéke között mezőgazdasági-kereskedelmi munkamegosztás alakult ki - a földön megtermelt javakat a város kereskedői szállították tovább -, addig a város ipara jobbára csak a helyi lakosságnak termelt. Ezzel szemben Debrecen mezőgazdasági önellátásra rendezkedett be, ipara pedig a táji körzetet is ellátta. Az adóadatokból kiderül, hogy a fent említett iparosok közül csak mintegy húsz százaléknak nyújtott tisztes megélhetést az iparűzés. Közülük sokan jövedelmük kiegészítéseképpen - mint az országban mindenütt - földművelő tevékenységet folytattak.

Sajátos színt adott a városi kereskedelem és ipar alakulásának a II. József türelmi rendelete után a városba költöző zsidó kereskedők és iparosok fellépése. Egyelőre közülük kevesen kapcsolódtak be a kereskedelembe, piaci árusításba, inkább iparűző tevékenységet folytattak. Velük szemben a város vezetése a többi szabad királyi városhoz viszonyítva toleráns magatartást tanúsított, ugyanis a helyi céhes és a beköltöző zsidó iparosok között számos konfliktus keletkezett, amelyeket a város törekedett feloldani és elsimítani.

A hagyományosok mellett jelen voltak a városban az úgynevezett szabad iparágak: a halászat, amely inkább ősmesterségnek számítható, a vízhez kapcsolódó malomipar, valamint hajókészítés, továbbá a hajókkal végzett bérszállítás. Szeszfőzéssel, szappanfőzéssel, gyékényszövéssel, téglaégetéssel és kékfestéssel ugyancsak számosan keresték kenyerüket. Számunkra mindez azért érdekes, mert általuk két addig nem látott társadalmi réteg jelent meg a városban, egyrészt a vállalkozó tőkések csoportja, másrészt az általuk alkalmazottak, a munkások rétege. Az előbbiek a városi felső réteget gyarapították, az utóbbiak pedig a zsellérekkel, napszámosokkal és szolgákkal,

akikről keveset szóltunk, a városi szegény rétegeket, amelyek száma a korszak végére együttesen mintegy a városi lakosság harmadát tette ki.

A vásárhelyi halászatot Wodianer Sámuel előbb szegedi majd pesti nagykereskedő bérelte 1822 és 1840 között, Götz János salétromfőző nagykereskedő a Pallaviciniek algyői uradalmában bérelte hosszú éveken át a halászatot, amelyhez kapcsolódva a bérlők a halhasítást, sózást, szárítást és az árusítást is elvégezték. E munkafolyamatokhoz bérmunkásokat alkalmaztak, akárcsak a malomtulajdonosok malmaikban. A szegediek vízimalmai a Sárgától Röszkéig őröltek a Tisza "malomjáróiban", az e célból kialakított alkalmas helyeken.

A vízzel összefüggő mesterség volt a supereké, akiknek neve a Schopper, német eredetű hajóács szóból származik. 1703-ban érkeztek ide Schopper-ek Gmundenből. Magyarul faragóknak hívták őket. Ők készítették a csónakokat, ladikokat, kompokat, hajókat és vízimalmokat egyaránt. Mesterségük számos kismesterséggel együtt azóta teljesen kihalt. Akkor azonban több műhelyükben dolgoztak a Felső-Tisza-parton. A szegedieken kívül más illetőségű kereskedők és a Kamara számára dolgoztak a Maroson és a Tiszán Szegedig úsztatott faanyagból. A szegedi hajóipar a 19. század első felében országosan kiemelkedő teljesítményt nyújtott. 1812-ben 38 faragó, 37 malomépítő és 192 hajóépítő dolgozott a városban. Számuk a század közepéig tovább emelkedett.

A már mindenki számára ismert Zsótér mellett az Ábrahám, Kopasz, Ökrös, Terhes családok, a Csiszár testvérek nevét említjük meg. Közülük többen hajósgazdák és kereskedők lettek, akiknek hajói a Dunát is járták. Ábrahám József, Zsótér János veje 1848-ban sajkás századot szervezett. A tizennyolc gyermekes atya, akit Szegeden csak paraszt-bárónak neveztek, még a szabályozás előtt 1834-ben hajójával átkelt a Vaskapun. Útjáról a Társalkodó 1834. évi július 2. számában készített leírásból idézünk: "...félórányira Berzaszkától már hallatszott a Duna sebes folyásának moraja, és ... szemünkbe ötlenek az előttünk ilyen komolyságban ismeretlen Duna hullámai, s látszottak a víz színén ki-kiálló sziklák csúcsai. Eme hullámok, melyek szinte egy ölnyi magasra emelkedtek föl, ragadtaták hajónk a hánykódó Szirnyák Duna részen, ily habok közt mentünk el a Duna közepéből kiálló kettős Bivoli veszedelmes szikla mellett, ily veszéllyel teljes vad zúgások közt evezénk által a Gyepárd Duna részén, holott is, hogy a sziklacsúcsokba ne ütközzünk, nagy erővel kellett embereimnek dolgozniok, s minthogy a kiálló sziklák közt csupán húsz öl szélességű áthajózási hely van, a kormányt bátor és lélekéberséggel, teljes vigyázattal kell tartanom, annyival inkább, mivel a víz színe alatt elrejtőzött sziklacsúcsokat legföljebb négy lábnyi víz födi."

A város társadalma foglalkozások szerint kialakult egyes rétegeinek bemutatása után nézzük meg, miként osztotta csoportokra a települést az egyes családok által birtokolt vagyon. E témakörön belül a gazdagabbakra vetjük tekintetünket. A mezőgazdasági konjunktúra elmúltával a város fejlődése lelassult, az egyes társadalmi csoportok beágyazódtak, a város vezetését a kereskedő-iparos réteg biztosan a kezében tartotta. A városi polgár, a civis rangja már nem jelentett ekkor életcélt. Egyre kevesebben törekedtek megszerzésére, helyére modernebb életérzés, a lakóhelyre utaló büszkeség, a "szegediség" tudata lépett. A vagyonkoncentráció akárcsak a középkorban

a Palánk és a Felsőváros lakosai között volt jelentős, kevésbé az Alsóváros hagyományos paraszti gazdálkodást folytató lakosai körében.

A huszonnégy 230 forintnál többet adózóra, a nagyadózókra érdemes egy pillantást vetni. Az első csoportba az adózás alapján készített lista összeállítója, Gergely András szerint az ipari-kereskedelmi tevékenységet folytatók tartoztak, például Tóth János elsőosztályú kalmár, Kohn Ábrahám elsőosztályú kereskedő, Damjanovics Tódor árendátor kereskedő, "tekintetes Korda János úr" árendátor és mások. A második csoportba a jelentős földbirtokkal és/vagy nagy állatállománnyal rendelkezők kerültek. Bába Ferenc kereskedő például száraz- és vízimalma, valamint olajsatuja mellett négyezer birkát tartott. A harmadik csoportba azok az agrár foglalkozásúak kerültek, akiknél a gazdálkodás egyik fele, vagy a föld, vagy az állatállomány hiányzott. Vagy fel nem osztott családi birtokon gazdálkodtak, vagy bérbe adtak, illetve vettek földterületet. Itt találjuk Szöri István felsővárosi zsellért, akinek apja birtokolta az ingatlanokat, ő háromszáz juhot tartott, vagy Veszelka Ferenc fiait, akik apjuk négyszáz hold földjét és szőlőjét művelték. Bierbauer Mihály alsóvárosi zsellér 18 jármos ökörrel, 5 tehénnel és 850 birkával bizonyára bérbe vett földön gazdálkodott. A bérbe adók közül Zsemberi Ádámné 425 holddal, Béró Jánosné 702 holddal tűnt fel. A helyi nemesi értelmiség közül Kárász Benjamin és Pál urak helyben nem gazdálkodtak, birtokaikat nyilván bérbe adták, akárcsak Kolb József tanácsnok. A telektulajdonosok közül a Bécsben élő Sina György bankárt említjük, aki dohánypajtáinak telekhelye után fizette városi adóját. A negyedik csoportba a hagyományos mezőgazdasági gazdálkodást folytatók tartoztak. Kisebb gazdasági erejüket mutatja, hogy a nagy adózók 41 százalékát tették ki, az adóösszegnek viszont csak a 32 százalékát fizették. Java részüket a juhtartás lendítette fel ebbe a csoportba.

Szeged társadalma a tőkefelhalmozás ezen szakaszában kiegyensúlyozottan és megrázkódtatások nélkül fejlődött. A kisegzisztenciák nem szakadtak le, nagyobb munkaráfordítással helyzetüket stabilizálták, amelynek eredményeként a rokonsági rendszernek a gazdasági életben megmaradt továbbra a jelentősége. A szegediek ekkor egymással együttműködő rokonsági csoportokról, hadakról beszéltek. Az atyafiság tagjai egymáshoz közel laktak. Ilyen volt Felsővároson a Kopasz-had, Alsóvároson a Szécsi-had. A "hadakból" állt össze a Bálint Sándor által bemutatott "szögedi nemzet".

A társadalom rétegzettségét a vagyoni különbségek mellett az életforma, tehát a lakásviszonyok és életmód felől is meg lehet közelíteni. A város nem sokkal több mint 20-30 gazdag családja, akik a társadalmi ranglétra csúcsán álltak, egy emeletes vagy földszintes, téglából épített polgárházban lakott, amelyek néhány szobáját a kornak megfelelő stílusban rendezték be. Bőr- és szövet ülőgarnitúrák, faragással díszített szekrények, kanapék, néhány helyen fortepianó (zongora) emelték a hely hangulatát, ahol a szalonélet porcelán és fajansz kávéskészletek, festett üvegpoharak és ezüstnemű használata mellett folyt. A szalonokban, a polgárias környezetben a kor uralkodó eszméiről, a szabadságról, egyenlőségről és a nemzetiségről folyt a társalgás. Szívesen hallgatták, hogy minden ember egyenlő jogokkal született, amelyekkel egész élete során szabadon rendelkezhet, akárcsak az élet lehetőségeivel, a tulajdonnal, amelyek körülveszik. Mindebből következett számukra a gondolat-, lelkiismeret- és sajtószabadság

továbbá a szabad gazdasági vállalkozás joga. Beszélgetéseik során eljutottak a gondolatok szabad közlésének (szólás-, sajtó- és tanszabadság) jogáig, amelyektől már csak egy lépésre volt közös gyakorlásuk joga, a gyülekezési szabadság eszméje. A szabad gondolat az emberi közösségeknek ugyancsak sajátja lehet, amiből következtek a politikai szabadságjogok (választás, választhatás, "semmit rólunk nélkülünk", stb.) A korabeli liberalizmus eszméivel szemben egységes gondolati rendszert kevésbé hozhattak fel a konzervatívok, akik a fennálló rendet védelmezték, legfeljebb fontolva haladást ajánlottak vitapartnereiknek. A liberálisok hittek az ember állandó tökéletesedésében, a tehetségnek és az iparkodásnak szabad teret engedtek az egyén számára. Egyeseket, akik kezdték látni: e módszerrel nem lehet a társadalmi különbségeket áthidalni, és érzékenyek voltak erre, később demokratáknak neveztek, azokat pedig, akik az új eszméket lendületesen akarták megvalósítani radikálisoknak. E gondolatok nyomán kialakult életérzéssel jutottak el e csoport tagjai az 1848-as polgári forradalom küszöbére.

Hasonló kérdések kerültek elő a város társadalma már az előzőhöz képest több száz családot kitevő középpolgári rétegének tagjai között folytatott beszélgetések során. Keményfa bútorokkal berendezett lakásaikat az alábbi módon írja le Gergely András e rész monográfiabeli szerzője: "Párnákkal, a mindenütt előforduló képekkel, tükrökkel barátságos otthonok ezek. A lepadolt szobákban ritka a vendég, szerényebb a vendéglátás, de a tulajdonosok elégedettek. A cintálakba gyakran merhetnek húst, kamrájukban van elég káposzta, pincéjükben bor, vasárnap kávét is főznek maguknak. Ünnepnapokon az asszonyok előszedik az almáriumból (ajtós vagy fiókos, polcokkal ellátott szekrény edény, ruhák, vagy könyvek tartására) a viganót, a férfiak az ezüstpitykés dolmányt: módjukat szívesen kifejezésre juttatják."

A következő réteg a város sajátos helyi és alföldi színezetét adta életkörülményeivel és megjelenésével. A néprajz szívesen írta le világukat, amelyet a múzeumok előszeretettel mutatnak be kiállításaikon. Vályogból, vert falból készült földes szobájú, néha felvizesedett, náddal fedett házakban laktak. Szobáikat helyi mesterek által készített, díszesen festett bútorokkal rendezték be. Ruháikat és értékeiket almáriumban tartották. Főzéshez és étkezéshez cserépedényeket és tányérokat használtak. Lisztes, szalonnás-húsos ételeikkel kalóriadús táplálkozást biztosítottak maguknak. Az asszonyok tavasztól őszig papucsban, vasárnap szépen kivarrottban, télen csizmában jártak, vászon fehérneműt (asszony üng, pöndöl), felette karton, posztó vagy selyemszoknyát hordtak. A férfiak a vászon ing és gatya fölött kékposztó öltözetet viseltek csizmával. Télen szűr és guba járta. Viseletüket részben maguk gyártották, illetve a helyi, hagyományos iparágakat űző mesterek, szemben a felsőbb rétegekkel, akiknek "európaias" ruháját németszabók készítették. A jobbára városszélen élt szegénység körülményeit középkorias viszonyok jellemezték. Többnyire egy helyiségű, nyitott kéményű, vesszőből készült sárral tapasztott oldalfalú, földes padlójú épületekben laktak ácsolt, festetlen bútorok között. Az asztalon középre tett cseréptálból kanalazták egytál ételüket, amelybe csak néha került hús, helyette inkább halat ettek, azt is ritkán.

Az ország egész gazdaságára jótékonyan ható és addig nem látott gyarapodást hozó mintegy negyven évig tartó mezőgazdasági konjunktúra után a társadalmi mozgás lelassult. Az egyes rétegek kialakultak, közöttük az átjárás nem ment könnyen. E lenyugodott állapot hosszú évtizedekig, majd két emberöltőn át eltartott. A változások

a polgári társadalom struktúráinak kialakulásával következtek be, addig várattak magukra.

6. Városigazgatás

a) Tanács

Szeged, amint az 1719. évi kiváltságlevél ismertetésekor leírtuk, a középkori előzményeknek megfelelően elnyerte a szabad királyi város rangját, amelyből következően polgárai széles szabadságjogokat nyertek el, és kollektív nemesi jogot kaptak. Mindez nem jelentette a teljes szabadságot. Szeged azonos jogállású társaihoz hasonlóan felsőbb állami hivatalok irányítása alá tartozott. Közvetlenül a török kiűzése után ezt a feladatot az udvari kamara (királyi kincstár) látta el, megszervezésétől, 1723-tól pedig a gazdasági ügyeket tovább intéző Kamara mellett a helytartótanács mint főhatóság, valamint a királyi biztosok intézménye. A központi szervek a városok széleskörű középkori eredetű autonómiáját a korszellemnek és az abszolutista állam érdekeinek megfelelően korlátozni igyekeztek. 1783 és 1790 között csak a helytartótanács ellenőrizte a városokat, II. József halála után ismét mindkét főhatóság érvényesítette akaratát a városok életében, amely egyre inkább az ő politikai irányításuk alá került. Mindkét főhivatal királyi biztosok révén gyakorolta az ellenőrzést, továbbá számos ügyben kellett e hivatalok engedélyét kérelmek felterjesztésével elnyerni. Jellemző példa: a városi székházban egy közfal bontásának, illetve ajtó áthelyezésének ügyét a Kamarához kellett felterjeszteni a költségvetéssel együtt.

A szabad királyi városok, köztük Szeged közigazgatási, gazdasági és igazságszolgáltatási irányítását testületi és egyedi szervek látták el. Az előbbiek közé tartozott a közgyűlés, a választott község, valamint a külső- és belső tanács. A város polgárainak gyűlése, a közgyűlés a 18. századra gyakorlatilag megszűnt, csak nagyritkán, rendszertelenül hívták össze. Nagyon óvatosan fogalmazva: szerepét a választott község vette át, amelynek kezdeményét Zsigmond király idézett 1412. évi oklevelében fedezhetjük fel. A választott község, a 18. században Electa Communitas soraiban a három városrész lakossága számának megfelelő arányban képviseltette magát. Tagjai közé a módosabb polgárokat választották, akik életfogytig nyerték el tisztségüket. Közülük később számosan a külső, majd a belső tanács tagjai lettek. A választott község 1782-ig hatvan tagot számlált, akkor egyesülvén a külső tanáccsal, nyolcvannégy tagú lett. A választott község élén 1782-től a szószóló (tribunus plebis, orator, fürmender) állt, aki szavazati jog nélkül vett részt a belső tanács ülésein, és közvetített a két fórum között. A külső tanács főképp gazdasági (bérleti, építészeti, iskolai, stb.) ügyekkel foglalkozott, szerepet kapott a tisztújításban, tehát a belső és külső tanács, valamint a tisztségviselők megválasztásában. Bizonyos alkalmakkor együtt ülésezett a belső tanáccsal. Ezt az alkalmat elegyes ülésnek nevezték. Működése 1848. április 30-án szűnt meg. A tanács és a közte lévő vita esetén az említet két főhivatal döntött. A két szerv közötti viszony leginkább az egykor volt szocialista tanácsrendszer városi tanácsa és a végrehajtó bizottság között fennállt jogviszonyhoz hasonlítható.

Az 1782-ben megszűnt külső tanács szerepe még nem teljesen feltárt, hatásköre csak gazdasági feladatkörökre terjedt ki. Mivel a választott községgel olvadt össze, tevékenysége nem sokban különbözhetett ezétől. Nem úgy a belső tanácsé, amely a bíróval az élen a várost irányította. Tizenkét tagból állt, akiket éppen úgy, mint a főbírót, a külső- és belső tanács, valamint a választott község tagjai választottak. Amennyiben a főbíró, főjegyző és a főügyész nem vállaltak még tanácsnoki tisztséget, a belső tanács 15 főből állt, akik a város összes ügyével foglalkoztak: közigazgatással és igazságszolgáltatással, azaz törvénykezéssel - amelyre később térünk ki - egyaránt. A 18. század végéig a munka szinte teljesen a tanácsüléseken folyt, mindkét említett terület ügyeit egy jegyzőkönyvbe vezették. A tanácsba általában a legbefolyásosabb gazdag családok: Aigner (1842-től Rengey), Babarczy, Dugonics, Graf, Kiss, Lengyel, Müller, Nagy, Petrovits, Podhradszky, Rózsa, Schwarcz, Szilber (1842-től Bérczy), Szluha, Temesváry, Vadász, Volford, Zombory tagjai kerültek.

A 18. század második felében fokozatosan fejlődött ki a tanács hivatali szervezete. A tanácsnokok egy-egy szakfeladat ellátását vállalták, és mellettük, irányításukkal az ügyek sokasodása következtében egyre több ügyintézőre lévén szükség, kialakultak a szakhivatalok. A városnak 1752-ben 108, 1790-ben 144, 1846-ban pedig 338 alkalmazottja volt. A főbíró mellett - akit kétévenként választottak a tanács tagjaival együtt - a középkor óta a rendészeti feladatokat a városkapitány látta el, a kamarás, majd az 1779-től szervezett polgármesteri tisztség viselője a város gazdasági ügyeivel foglalkozott, míg a főjegyző a hivatali apparátus munkáját irányította. Az ügyek szaporodásával és a tanácsi bürokrácia szélesedésével újabb és újabb tisztségeket, mint például tiszti ügyész, adószedő, főpénztárnok, városi főorvos, mérnök, és melléjük hivatalokat szerveztek.

b) A városi törvényszék

A polgári kor beköszöntéig a hatalmi ágakat nem választották szét. A földbirtokos magánhatalma mellett közhatalmi funkciókat, mint például az igazságszolgáltatás, látott el. Ugyanez valósult meg a városokban. A hatalmat gyakorló városi tanács az igazgatási feladatok mellett a törvénykezési funkciót szintén betöltötte. A városi bíró neve e feladatkörre utal. A tanács az igazságszolgáltatási feladatát külön ülésen, a törvényszéken gyakorolta, amelynek fellebbezési fóruma más szabad királyi városokhoz hasonlóan a tárnokszék volt, amely a korszakban 430 Szegedről fellebbezett ügyben hozott ítéletet.

Szegeden a szabad királyi város rangjának megszerzése után minden polgárnak és a városlakók nagy részének a rendes bírósága a város törvényszéke volt, amely a pallosjog kiváltságával rendelkezett. A törvényszék élén a főbíró ült, mellette bírótársakként a tanácsnokok mint esküdtbírák foglaltak helyet. Kezdetben a polgári és büntető ügyeket ugyanaz a bíróság tárgyalta. Az ügyek szaporodtával a törvényszék több tanácsra tagolódott. 1753-ban külön bíróságot szerveztek a polgári peres ügyek tárgyalására, amely a főbíróból és az erre a feladatra kijelölt tanácsbéliekből, a jegyzőből és a jegyzőkönyvezető írnokból állt. 60 forint perérték alatt a bíró saját hatáskörében ítélkezett,

döntését a tanácsülésen jegyzőkönyvezték. Nem egy kisebb ügyben a bíró sommás, azaz szóbeli ítéletet hozott.

1772-ben királyi rendelettel külön a polgári (polgári törvényszék) és a büntető (bűnfenyítő törvényszék) ügyekkel foglalkozó bírói tanácsot állítottak fel. A 60 forint alatti ügyekre nézve a peren kívüli eljárások tanácsát szervezték meg. Ezen időtől polgári perekben másodfokon a városi tanácshoz, harmadfokon pedig a tárnokszékhez nyílt lehetőség fellebbezésre. Sajátos módon 1827-től a kisebb ügyek intézésére Felsővároson, Alsóvároson és Rókuson egy-egy albíróságot állítottak fel, amelyek 1848-ig működtek. Szeged város - mint említettük - jobbágyközségei felett földesúri jogokat gyakorolt, és ebből következően úriszéket tartott, amelynek létét az 1848. évi IX. tc. szüntette meg. Polgári perekben a megyéhez, a büntetőkben pedig a királyi táblához nyílt lehetőség fellebbezésre. A szegedi bíróságokon tárgyalt peres ügyek közül a boszorkány perre térünk ki, amelynek híre az országhatáron túlra eljutott.

c) A boszorkányper

Szeged társadalma a török kiűzése után nagyot változott, amint ezt a korábbiakban leírtuk. Az őslakosok és az újonnan beköltözöttek, magyarok és a határőrvidéknek a városban élő elemei között ellentétek feszültek. Évtizedekre volt szükség, amíg a város társadalma egységes egésszé formálódott. A puskaporos hangulatot tovább fokozta az 1720-as évek második felében bekövetkezett aszályos évek nyomán kialakult nyomor és nincstelenség. 1728-ban az addigiaknál még szomorúbb terméskilátások ígérkeztek. Kiürültek a magtárak, a lakosságot éhínség fenyegette. A csapássorozatot az egyháziak azzal magyarázták, hogy a nép elfordult Istentől, nem gyakorolja vallását, sőt egyesek az ördöggel cimborálnak. Ezek után - nyilván a közhangulat nyomására - olyanok is elkezdték a szentségek felvételét, akik azelőtt a templomok felé sem jártak. Hamarosan elterjedt a híre, hogy ezek az emberek a szertartásokra nem igaz hittel járnak, a szentostyát kiköpik, szentségtörést követnek el, aminek következményeként azt vélték: a csapás nem Istentől, hanem az ördögtől ered, akikkel egyesek a kapcsolatot tartják. A kor felfogása szerint az efféléket boszorkányoknak tekintették.

A boszorkányság téveszméje Európában középkori előzmények után a reneszánsz azon elgondolásából indult ki, hogy nemcsak Isten, az ember is képes alkotásra. Ám úgy vélték: nemcsak jóra, gonosz tettek elkövetésére "teremtésére" is képes az ember, mégpedig azok, akik nem istenfélők, hanem az ördöggel cimborálnak. Ők a szemmel verők és megrontók, akik képesek varázslatokra, átváltoztatásra, alakváltásra, és ördögtől kapott természet feletti képességekkel rendelkeznek. Hamarosan kialakult a tévhit, hogy fel kell lépni ellenük a tiszta hit és erkölcs megtartása érdekében. Hamarosan pereket indítottak ellenük, amelyeket Benedict Carpzov német jogtudós által kidolgozott peres eljárás alapján folytattak le. A vádlottakból testet gyötrő szenvedéseket kiváltó kínzással csikarták ki a beismerő vallomásokat. A boszorkányperek hírét a dunai hajósok hozták magukkal nyugatról, Magyarországon a perek nyomán először a Duna menti településeken lobbantak fel a máglyák.

Szegeden sem váratott sokáig magára a nagy per beindulása. Hamarosan terjedni kezdett a híre Danyiné Nagy Örzse, Dancsó János és felesége, Szántó Mihály, Dugonicsné Barak Margit, Végné Koncz Sára és mások ördöggel barátkozásának. Kézenfekvőnek tűnt Kökényné Nagy Anna és Szanda Kata boszorkánysága, mert őket korábban ezért seprűzték ki Makóról. Mint mindenütt, Szegeden sem volt másképp, a leendő vádlottak a társadalom perifériájára szorultakból, továbbá az idegenből városba érkezett szegényekből toborzódtak, akiknek az esetleges gyanúval és rossz hírbe keveredéssel szemben nem nyújthatott védelmet és támogatást a rokonság. A szegényekkel kapcsolatban álló koldusbíró, Kovács Pál és mások hasonló okok miatt keveredtek gyanúba. Végül "ráakadtak" a boszorkányhad tisztségviselőire, akiknek tekintélyes, de hatalommal már nem rendelkező embereknek kellett lenniük. Így került a vádlottak közé Rózsa Dániel egykori főbíró (utódai: Podhradszky, sem a távollétében őt helyettesítő Müller János substitutus bíró nem védték meg), aki Borbola Ferenccel a kun pusztákat Cometh kamarai prefektus számára bérelte, jóllehet a magyar párt embere volt. Ő lett a boszorkányok kapitánya, míg Borbola a hadnagyuk.

A gyanúsítottak elfogása után a tanúk kihallgatása (június 14.) következett, majd hamarosan megindult a kínvallatás. A vádlottakat vízpróba alá vetették, azaz köteleken vízbe merítették az Alsó-Tisza-parton. A hit szerint ugyanis, ha a tiszta elem, a víz befogadja (bizonyos ideig a víz alatt maradnak) a próba alá vetettet, akkor ártatlan, ha teste feljön a víz színére, bűnös, mert a tiszta elem kivetette magából. A tortúra következtében három idős asszony vízbe fulladt. A többieket feldobta a víz, tehát bűnösnek találtattak. Ezután a mérlegelés következett, ahol mint boszorkányok könnyű súlyúak lettek. A vallatásoknak alávetettek másokra is vallottak, ezáltal a befogottak száma növekedett. Közülük a börtönben többen elpusztultak. Halálukat Rózsa Dániel nyakába varrták, mondván, megfojtotta őket, hogy őt terhelő vallomásukat ne tehessék meg. Végül az ítélet meghozatala után, július 23-án 13 fő (hat férfi és hét nő) alatt bámészkodó emberek sokasága előtt az Alsó-Tisza-part egy részén lévő szigeten, amelyet a folyó mellékágacskája választott el a parttól (és bár ma már nem létezik, a helyet mégis Boszorkányszigetnek nevezik) gyújtották meg a három máglyát. Bár a nagy számú halálos ítélet hírére a király a magyar kancelláriába kérette a per iratait, a felső hatóságok mégis hozzájárultak, hogy a gyermekáldás elé néző Végné Koncz Sárát szülése után Horváthné (Bagadussáné) Örzsével együtt 1729. március 7-én megégessék. A boszorkányok ellen az eljárásokat Szegeden 1744-ig folytatták. A megégetettekkel együtt mintegy 60-70 ember ellen indítottak eljárást, ám halálos ítéletet már nem hoztak, legsúlyosabb büntetésként a kiseprűzéssel éltek.

Magyarországon 1565 és 1756 között jóval több mint félezren kerültek máglyára boszorkány perek nyomán. Az eljárásokat Mária Terézia királyné állította le és tiltotta meg 1755-ben országos körrendeletében. A felvilágosodás eszméinek lassú terjedése nyomán végül a peres eljárások gondolata a múlt reliquiái közé került, jóllehet a boszorkánysághoz kapcsolódó hiedelmek korunkig fennmaradtak számos ember lelkében. A szegedi boszorkányégetés hírhedt emléke azért maradt fenn oly sokáig, mert hazánkban máshol nem fordult elő egyszerre ily nagy számú boszorkányként elitélt kivégzése. Gyászos történetük hosszú ideig sötét árnyat vetett a nagy lendülettel fejlődő város népére.

7. A város művelődési, kulturális és egyházi életének megújhodása

Az európai kultúra középkort követő nagy korszakváltása a 17. században a barokk szellemiségének, életérzésének és az őket kifejező stílus megjelenésének elterjedésével valósult meg. Magyarországon azonban az uralkodói abszolutizmus és a katolikus megújulás által hozott szellemi és művészeti fellendülés csak később indult meg. Okai között kereshetjük az ország nagy részén terpeszkedő idegen török hatalmat, amely az európai kultúrkörtől teljesen eltérő, idegen műveltséget képviselt. A protestánsok óvatosságát az új eszmeiséggel szemben az ellenreformációtól való félelem motiválta, az ország nyugati és északi részén, az egykori királyi Magyarországon pedig nem akadtak nagy mecénások, akik az ügyet támogatták volna. Éppen ezért az ország kebelébe és vele a nyugat-európai kultúrkörbe visszatért Szeged nem büszkélkedhet barokk palotákkal, sőt a török alól felszabadult város társadalmának hosszú időbe került a helyi népességből és a bevándorlókból egységessé gyúrt városi lakosság kialakítása. Az elbocsátott katonákat, kalandorokat, hajdúkat és rideg életű pásztorokat szigorú, középkorias normákat követve szoktatta rendre az egyházzal karöltve a városi tanács.

A vásárlóikat becsapó iparosokat és kereskedőket pénzbírsággal sújtották, káromkodásért nemcsak pénzbüntetést, bot- és korbácsütést, sőt tömlöcöt szabtak ki. Istenkáromlás és becsületsértés fordult elő leggyakrabban, verekedés ritkábban. A házasságtörőkre halálbüntetés várt, ám a házastárs (nem mindig tette) "életet ajándékozhatott" a megtévedtnek, vagy a király adhatott kegyelmet. A szégyenoszlophoz kötés, bot- és korbácsütések elé néztek a házassági köteléket megszegők. A polgárjoggal nem rendelkezőket kiűzték a városból. Az egyedül élőket pedig rendszeresen ellenőrizték. E tekintetben Szegeden hasonló középkorias szabályok éltek, mint más európai és magyar városokban. Debrecen fennmaradt magisztrátusi jegyzőkönyvében se szeri se száma az efféle bűnökért kiszabott büntetéseknek. Az alsóvárosi ferencesek templomának feltehetően a középkor óta fennmaradt az azilum joga. Az oda menekült bűnöst nem lehetett erőszakkal kihozni. A templomok menedékjogát II. József szüntette meg. Az egyház a lakosság hitbeli erősítése mellett az erkölcsi nevelésével is foglalkozott. A templomokban például vasárnap délelőtt felnőttek számára külön tartottak erkölcsi oktatást.

A lakosság közösségi igényeit és tevékenységét a különböző szakmai és vallásos szervezetekben, társulásokban valósította meg és fejtette ki. A hagyományos céhek a szakmai közösségen túl vallási és kölcsönös segélyezési társulatok voltak Szegeden éppen úgy, mint más városokban. Mellettük a halászok, a hajósok és hajóácsok, a szappanfőzők és más, céhhel nem rendelkező mesterségek képviselői szintén saját zászló alatt szakmai szervezetbe tömörültek, ami társadalmi megjelenésüket biztosította. A városi iparosság társadalmi és kulturális életét tehát szakmai szervezeteiben valósította meg.

A mezőgazdaságból élők nem jöhettek össze szakmai közösségekbe, ám közösségi igényeikből fakadóan vallásos testvérületeket, confraternitásokat hoztak létre, Alsóvároson például még a 17. században, 1653-ban alakult a kordások társasága. A tagok a ferences barátok vezeklőövét viselték, az elhunytak és a még élők lelki közösségét

kívánták erősíteni lelkigyakorlatok tartásával. Világi célokat is kitűztek maguk elé. Temetkezési- és hitelegyletként működtek a civil életben. A Palánkban hasonló célokkal szervezték a Szentháromság testvérületet, a Felsővároson pedig a minoriták hoztak létre vallásos társulatot. Az egyes plébániák mellett élő szervezetek a három város lakosságának megkülönböztetésére és elkülönülésére szolgáltak, illetve kifejezték azt.

A városban együtt élő nemzetiségi csoportok között nem feszültek ellentétek, a bálokon egymás után játszották a magyar, német és szerb zeneszámokat. Gergely András szerint sajátosan frontier jellegét mutatja a városnak, hogy a kocsmák száma gyorsabban nőtt a lakosságénál. 1712-ben még csak két kocsma üzemelt, 1750-ben már 81-et számoltak, mellettük 53 pálinkamérést és 16 sörmérést. Az egyre-másra nyíló kávézók viszont a városiasodó létformára utalnak. A város fellendülő kereskedelmi életének bizonyítéka: két legrégibb szállodájának, a hatszobás Arany Sasnak és a négyszobás Fekete Sasnak, valamint a négy-öt fogadónak szálláshelyeit megtöltötték a vendégek. Az előkelő idegeneket a kegyes atyáknál vagy a városi urak otthonaiban szállásolták el.

A város lakossága társasági összejöveteleinek formát adtak a keresztelők, lakodalmak és torok, amelyeken a rokonok és barátok jöttek össze. A társasági életnek továbbá fontos alkalma volt a városháza előtti téren vasárnap délelőtt kialakult fórum, ahol a városi határozatokat és a közérdekű híreket tették közzé, továbbá a jelenlévők a politika és a gazdaság fennforgó kérdéseiről eszmét cserélhettek, sőt üzleti megállapodások köttettek. E szokás kisebb helyeken a délelőtti mise után korunkig élt. A 18. század első felében helyeződött át a régi, kikötő és rév melletti piactérről a város gazdasági súlypontja az új piacra, hogy majd a következő évszázad 60-as, 70-es éveiben a régi piac–Oskola utca–Templom tér helyett a város új tengelye a Széchenyi tér–Kárász utca–Dugonics tér vonalon alakuljon ki. A fórum, ahol a város lakói együtt lehettek, a középkori városi élet sajátos elemeként maradt fenn. Még a 18. század során kiszorultak belőle az árutermelő parasztok, majd maga a fórum is megszűnt, azaz kettévált. Kialakult az urak korzója és a proletárok köpködője, ahol munkaerejüket bocsátották áruba. A jelenség jól mutatja a változást, amely során a középkori városi élet az összes kellékével és formájával együtt átadta helyét az újnak, a polgári társadalomnak és a neki megfelelő városi intézményeknek, valamint struktúráknak.

Szegeden a modern polgári élet kialakulását jelzi a Kaszinó megalapítása 1829-ben. Az országosan elsők között létrehozott intézmény születésénél a polgári szalonélet hagyományait nyugatról magukkal hozó, egymással rokonságban álló Götz és Schäffer kereskedő családok bábáskodtak. A Kaszinó 1839-ben a Szeged-belvárosi-Kaszinó nevet vette fel. Látogatottsága különösen Széchenyi 1833. évi Szegedre érkezése után lendült fel, és fokozatosan haladó polgári társasággá fejlődött. A szegényebb értelmiség, kispolgárság és iparosság számára Réh János ügyvéd Felsővároson 1837-ben alapított Kaszinót, Alsóvároson pedig a földműves lakosság számára Aigner (Rengey) Ferdinánd Alsóvárosi Gazdasági Egyesületet szervezett, amely 1842-ben céljait megváltoztatva átalakult. E korszakban az egyesületek és társaságok létrejöttének időszakát élte az ország, benne városunk, ahol további egyesületek (színész, hangász, műkedvelő, stb.) keletkeztek. Az egyesületekben a vezető szerepet a leggazdagabb 15-20 kereskedő-szenátori család játszotta, a választmányokban a mintegy száz-százhúsz

értelmiségi-középpolgári család vitt fontos szerepet, a tagság pedig az 500-600-ra tehető kispolgári családból toborzódott. Az említett egyesületek, civil szervezetek adták a gyakorló pályát az államtól és egyháztól független öntudatos szegedi polgárság közösségének kialakulásához.

Pallérozottan önálló gondolkodású ember és szakember csak az lehet, aki kellően iskolázott. Éppen ezért a szegediek már a középkor óta gondot fordítottak gyerekeik taníttatására. A török kiűzését követően hamarosan megindult az alsóvárosi ferencesek iskolája, amely már 1686-ban működött, 1701-ben pedig felbukkan a palánki tanító aláírása egy dokumentumon. 1722-ben a magyar iskolának épületet vásárolt a város, 1735-ben emelték a német tanoda otthonát, 1739-ben indították a dalmaták iskolájukat. 1775-től a három intézmény egybeolvadt, és ekkor három nyelven folyt az oktatás.

Az alsó iskolákat ne a maihoz hasonló módon képzeljük el. A szülők kedvük szerint járatták az oktatók katedrája elé gyermekeiket. A tanítók egyházi szolgálatban álló kántorokból, harangozókból és más egyházi szolgákból kerültek ki, akik a diákokkal együtt részt vettek a szertartásokon. Szerda déltől péntek reggelig a tanítás szünetelt, a nebulók aratáskor, valamint szüretkor sem jártak iskolába. A fűtésről, takarításról a tanulók gondoskodtak. A tanítás viszont mint egyházi szolgáltatás ingyenes volt. A mai értelemben vett iskolaköteles gyerekeknek csak egy tizede koptatta a padokat. E mostoha körülmények között a tanulók egy része egymástól(!) mégis elsajátította a betűvetés és olvasás tudományát. Az egy osztályos, egy tanítós iskolát lassan felváltották a három osztályosak, sőt 1779-ben a Palánkban négyosztályos nemzeti tanodát nyitottak. A 18. század végén a külvárosiakkal együtt Szegeden már négy iskola működött, sőt 1793-ban már önálló épületet emeltek a Palánkban a leánytanulók számára.

A reformkorban ráébredvén arra, hogy a tanulás nyitja meg a társadalmi felemelkedés útját, a lakosság szinte megrohamozta az oktatási intézményeket, amelyek számára új épületeket emeltek, ám a túlzsúfoltság és az időszakos iskolalátogatás szokása továbbra is fennmaradt. 1832-től csak a himlőoltást kapottak iratkozhattak be iskolába. 1799-től később a nemzeti iskola mellett "polgári iskolának" nevezett rajziskolát indítottak, amely nagyban hozzájárult az iparosok képzése színvonalának emeléséhez. A korszak végére minden városrészben létrehozták a tanodákat. 1844-ben külön izraelita hitközségi iskola nyílt, 1846-ban pedig az első óvoda 70 gyermekkel. Az oktatási intézmények ebben a korban felekezeti irányítás alatt álltak, de a tanács engedélyezte magániskolák indítását. Számuk 1729 és 1848 között 4-7-re becsülhető.

A lehetőségeivel élni akaró városvezetés világosan látta a középfokú oktatás szükségességét, és elhatározta gimnázium létesítését, amelynek vezetésére a piarista atyákat kérték fel. Az oktatás 1721-ben indult meg a katonai kórházból átalakított hat tantermes épületben. A hat osztályos gimnáziumban, amint másutt, a legfontosabb, a latin nyelv tökéletes elsajátítása állt a középpontban. Ezt szolgálta a grammatika, a szintaxis (mondattan), a poesis (költészet) és a retorika (szónoklattan), amelyekről évfolyamokat neveztek el. A piaristák azonban szellemiségüknek megfelelően a természettudományokat sem mellőzték az oktatásban. A kor szokásának megfelelően egy osztályt egy tanár vezetett. A korábban virágzó intézet II. József intézkedései (szegény sorsúak kiszorítása az iskolákból, német nyelv kötelező tanítása) következtében válságba került. A 18. század második felében 300-400 főnyi diáklétszáma 100 alá süllyedt.

A kegyes atyák pedig éppen azért kapták nevüket, mert a szegény sorsúakat ingyenesen oktatták.

A kalapos király halála után a gimnázium ismét lábra kapott. A városnak sikerült elérnie az udvarnál két líceumi osztály, a logikai és filozófiai szervezését, amely a kor viszonyai szerint főiskolai képzésnek felelt meg, és elvégzésük után közvetlenül lehetett beiratkozni a szakképzést adó egyetemre. Az iskola korábbi tanári kara kicserélődött, tagjai magas szintű képzésben részesítették a 200-300 diákot számláló gimnáziumi és a 100-200 főt számláló líceumi hallgatót. A tanárok az oktatás mellett bekapcsolódtak a város szellemi és kulturális életébe, iskolájuk hatóköre pedig messze túlterjedt a városon. Több mint egy évszázadon át a vásárhelyi református gimnázium (alapítva: 1722) mellett nemcsak a szegedi, hanem a Délvidék tanulni vágyó fiatalsága számára is otthont adott.

Az 1991 szeptemberében újra indult iskola közel harmadfél évszázados fennállása alatt kiváló tanári karának - Apró Ferenc gyűjtése szerint - tagja volt Balanyi György, Benyák Bernát, Bontó József, Csaplár Benedek, Dugonics András, Fekete Ipoly, Horváth Cyrill, Jászai Rezső, Magyar Gábor, Öveges József, Révai József, Schütz Antal és Szablik István. A jeles diákok közül koptatta padjait Bálint Sándor, Beszédes József, Czapik Gyula, Csemegi Károly, Cserzy Mihály, Dugonics András, Horváth Mihály, Huszka Jenő, Juhász Gyula, Kálmány Lajos, Katona József, Kármán Mór, Klapka György, Klauzál Gábor, Löw Immánuuel, Mályusz Elemér, Maróczy Géza, Nyilasy Sándor, Ortutay Gyula, Osztróvszky József, Paskai László, Révai Miklós, Straub F. Brunó, Tömörkény István, Vedres István és mellettük számos, később híressé lett román és szerb értelmiségi. Közülük talán a legismertebb Rajasics szerb pátriárka, Ivan Antunovics püspök, néprajztudós, valamint Victor Babeş, a kolozsvári Babeş-Bólyai egyetem román névadója.

A korszak végén, 1844-ben újabb középfokú iskola nyitotta meg kapuit Szegeden: a tanítóképző intézet, az országban 1842-ben rendelettel felállított öt képző egyike. A két éves tanulmányi idő alatt vallástant, számtant, "kézműtant", általános módszertant, magyar nyelvtant, földrajzot, helyesírást és szépírást oktattak. Zenetanulásra még az idősebbeket is rávették.

A szegedi irodalmi élet a piarista paptanárok tollán született újjá. Fiala Jakab (1697-1733) költő és iskola-dráma-író retorikát és poétikát tanított Szegeden, és ekkor alkotta négy énekből álló, latin nyelvű kiseposzát, amelyben a város történetét dolgozta fel. A mitológiai keretbe ágyazott történetet "egy öreg embertől hallotta" a költő, akinek a Maros istene mesélte el. A mű egyrészt az őstörténetre összpontosít, amely a későbbiekben is kedves témája a piarista történetíróknak, másrészt megjelenik benne a helyi hagyomány, a lokális tradíció. Az előbbi a hagyományos magyar nemesi történeti hagyományok erősítését szolgálta a soknemzetiségű városban, az utóbbi a helyi azonosság-tudat kialakítását segítette elő. A kegyes atyák egyébként egész oktatásukat a magyarság-tudat erősítésének szolgálatába állították.

A korabeli gimnáziumok paptanárai mai elnevezéssel élve a tudós tanárok életideálját valósították meg, és általuk egy-egy iskola - akár katolikus, akár protestáns - székhelyének és vonzáskörzetének szellemi központja lett. A tanárok tehetségük és szerencséjük mértékének megfelelően közvetítették a diákság és a város mezei értelmisége

számára a kor tudományos eredményeit, művészeti stílusát és divatját. Amíg egy-egy "állomáshelyükön" oktattak, a diákságra és a lakosságra egyaránt jelentős szellemi hatást gyakoroltak. Fiala Jakab mellett Koricsányi Márk (1707-1752), Deményi László (1710-1761), Hájos Gáspár (1724-1785), Dományi Márk (1740-1814), Benyák Bernát (1745-1829), Ege Sándor (1744-1809), Thótt Albert (1746-1834), Egerváry Ignác (1751-1809), Valla Jácint (1852-1814) és Kaschnitz József (1759-1790) nevét említi Szörényi László.

Deményi László szónoklattani műve, az Ars orandi, azért érdekes számunkra, mert bár Ciceróra és a kor ismert jezsuita szónokára, a portugál Soariusra támaszkodik, példáinak egy részét Szeged történetéből vette. Tizenöt latin nyelvű beszédéből hármat írt és mondott el Szegeden. A széptudományok elhanyagolásáról készítettből kitűnik értelmiségi hivatásának megfogalmazása: a műveltség és civilizáció terjesztésének a felvállalása a török hatalom alól nemrég felszabadult, a nyugati magaskultúrától érintetlen vegyes lakosságú Délvidéken. A másodikat Szent Katalin temetéséről készítette, a harmadikat pedig a piarista színház felavatásakor írta és mondta el 1735-ben, benne korabeli eseményeket emlegetve. Dományi Márk a szegedi rendház történetét dolgozta fel, Kaschnitz József pedig német nyelvű ódával ünnepelte, hogy rendtársa, Szablik István 1785-ben Szegeden elsőnek felengedte a Mongolfiere-léggömböt.

A magyar kultúra a 18. században erőteljesen kötődött a két nagy nyugati keresztény valláshoz és egyházhoz, a katolikushoz és a protestánsokhoz. Szegedet és vidékét a katolicizmus számára a ferences rend őrizte meg, a piaristák pedig a katolikus magas kultúra irányába nyitottak ablakokat a lakosság számára, miközben maguk is vetélkedtek a jezsuita szemlélettel és stílussal. A kegyes atyák szorgos munkájukkal lehetővé tették, hogy két tanítványuk, Dugonics András és Vedres István szellemisége szárnyalva magasba szökkenjen mintegy szimbolizálva és összegezve azt az utat, amelyet a város a kultúra és művészetek terén a 19. század első harmadáig megtett. Mielőtt szólnánk róluk, emlékezzünk meg korszakunk szegedi színjátszásáról, amely a piaristák iskolai színjátszásában gyökerezett, majd kifejlődve első virágzásában, 1848 előtt Szeged a magyar színjátszás otthont adó vára lett.

Bár az 1719. évi városprivilégiumban benne foglaltatik, hogy a városnak jogában áll "nyilvános helyeket létesíteni, nevezetesen: színházat, céllövő házat és más látványos helyeket," a színjátszást, mint említettük, a kegyes atyák gimnáziumában kezdték 1722-től, az 1740-es évektől pedig az iskola falain belül már szűkebb körű közönség számára is játszottak az iskolai ünnepségeken. A darabokat kezdetben latin, majd magyar nyelven adták elő. A római történelem egy-egy eseményének színpadi feldolgozását mutatták be, továbbá erkölcsnevelő, a nemes egyéniség kialakítását példákkal segítő előadásokat tartottak. Később a repertoár bővült. Nem ismeretes, hogy az 1735-ben Deményi László által építtetett piarista színházat milyen darabbal nyitották meg, ám már 1732-től megjelentek a piarista színpadon a magyar történeti témájú darabok. Ekkor Deák Menyhért Szent Lászlóról írt művét mutatták be, 1748-ban pedig helytörténeti mű került a színpadra Mars novae vitae author címmel Szent István erdélyi Gyula elleni hadjáratának a feldolgozását adták elő. A klasszikusok közül Plautus, Metastasio, Racine átdolgozás szerepelt a repertoárban.

A város lakosságának az igénye a színjátszás és a színház iránt - a templomon és a fórumon kívül más "tömegkommunikációs" helyek a korban nem léteztek -, mivel az a társasági életnek is színteret adott, eredményezte az újonnan épült városi székházban a színházterem kialakítását. A színháznak a korban fontos szerep jutott az új nyelv és a polgári nemzeti kultúra szokásrendszerének kialakításában. Jelentősége éppen ezért sokkal nagyobb volt mint a mai időkben.

Kelemen László még a színházterem elkészülte előtt játszott társulatával a felsővárosi tornyos iskola épületében. 1803-ban Kótsi Patkó János vezetésével érkezett Wesselényi Miklós erdélyi társulatának egy része Szegedre. 1806-1807-ben egy teljes évadot töltöttek Szegeden Ernyi Mihály irányításával, Kotzebue, Schröder, Schikaneder és Dugonics műveit mutatták be. 1807-től mintegy tíz éves szünet következett be a szegedi színházi életben a színházterem beázása miatt. Közben piaci vándorkomédiások és gyenge színvonalú német társulatok szórakoztatták a közönséget. Egyébként éppúgy mint Pesten, vetélkedtek egymással a magyar és a hatalom pártfogását élvező német színtársulatok. 1816-ban a színházi élet fellendítése érdekében a város Láng Ádám János társulatának még a táncpalota bérletét engedte át a színház mellett.

Az országos reformmozgalom és a szellemi élet megújításának szándéka Szegeden is jótékonyan hatott a színházi életre. A Kaszinó egyik fontos feladatának tekintette a színjátszás fellendítését, a fővárosi lapok pedig a szegedi előadásokról színikritikákat tettek közzé. Társadalmi bojkott eredményeként megszűnt a városban a német színjátszás, ugyanakkor a bérletezés révén a társulatok már hosszabb időt tölthettek a városban. Komlóssy Ferenc negyven tagú operai-prózai társulattal érkezett 1840-ben. Később láthatta a szegedi közönség a színpadon Egressyt, Szerdahelyit, Laborfalvyt és Dérynét, a kor ünnepelt színészeit és az ismert direktor, Havi Mihály társulatát. A társadalmi felbuzdulás eredményeként a műkedvelő előadások kora ezen időtől indult el a városban, amelynek színjátszása a korszakban három alkalommal vonta Szegedre az ország figyelmét, amint Gergely András megállapítja. Mindenekelőtt az 1700-as évek első felében az iskoladrámákkal, majd Kelemen László és az erdélyi társulat fellépésével tűnt ki, végül az 1840-es évek elején, amikor a legnívósabb vidéki előadásokat Szegeden láthatta a közönség.

A 18. század második és a 19. század első felében az iskolák jótékony hatásaképpen egyre inkább kibontakozik az olvasás iránti igény a lakosság körében. A korabeli házi könyvtárakról nehéz tájékozódni, leginkább a hagyatéki leltárak adnak fogódzót az eligazodást keresőnek. Néhány értelmiségi már jelentős könyvtárral rendelkezett. Vedres könyveinek száma hatszázra rúgott, Tari Pál ügyvédé pedig a Somogyi-könyvtár adatai szerint 1032-re. E házi könyvtárakban jogi szakkönyveket (Werbőczy Tripartitumát, törvénytárakat) és kézikönyveket találunk a ponyvák mellett. Más, kevésbé tehetősek a piaristáktól vagy a ferenciektől kölcsönözhettek maguknak könyveket. A szerb kereskedők hagyatékában a kor viszonyait tekintve meglehetősen sok, 15-30 "görög, rác, német, deák" nyelvű könyv tűnt fel széles témakörben, álomfejtéstől a Corpus Jurisig. Az olvasással lassan megbarátkozó kispolgárság polcain történeti históriákat, álmoskönyveket, szentek életét és ponyvákat találtak a gondos leltárt készítők. Szinte minden olvasni tudó család megvette a kalendáriumot, amelyek kiadása a kor nyomdái számára biztos bevételt jelentett.

Az olvasás szokásának terjedése, a hivatalos és magán nyomtatványok iránti igény a 18. század végén a 16. század második felének kezdeményezése után felvetette egy szegedi nyomda alapításának szükségességét. Végül a Bécsből 1801-ben Szegedre települt Grünn Orbán nyomdaengedélyének megszerzése (1802) előtt megkezdte a munkát. Cenzorai előbb a budaiak voltak, majd e munkát a szegedi piarista igazgatók látták el. A nyomdatulajdonos, majd fia szakmaszeretetből egyre emelték kis üzemük színvonalát új betűkészletekkel, és a kötetekbe kerülő rajzok igényességével. Elsősorban magyar nyelvű köteteket jelentettek meg, de a nyomda 1840 után szerb nyelvű kiadványokat is készített, 1848-ig 14-et. A nyomdából - Reizner János gyűjtése szerint - 1856-ig 907 nyomdatermék került piacra. Jelentős olvasóközönség és szerzőgárda hiányában a nyomda tulajdonosa a hivatalos formanyomtatványok készítéséből, továbbá a kalendáriumokból élt meg.

Grünn Orbán és nyomdája a szegedi kultúra emelkedésében mérföldkövet jelent, jóllehet a lakosság többsége ekkor még a templomokban, a piacon és a társasági élet alkalmai során szerezte meg ismerteit az őt körülvevő és a tágabb világról, amelynek középpontjában a sajátos, a néphit körébe tartozó világmagyarázó elvek álltak, sőt a néphit kiterjedt az emberi viselkedés normáinak meghatározására, valamint az egyéni sors és boldogulás kérdéseinek területére. E képzetek és hiedelmek csak felszínes rendszert alkottak, nem álltak össze egységes világképpé, bennük pogány- és középkori elemek keveredtek. Velük tovább éltek a keresztény egyház trienti zsinat előtti hagyományai.

E gondolatvilágban jelen vannak a világmindenséggel, az éggel, földdel, égitestekkel, a természeti világgal (növények, állatok, időjárás) kapcsolatos nézetek és viselkedésformák, továbbá az emberi élet, valamint a hagyományos gazdaság eseményeit átszövő hiedelmek és a hozzájuk kötődő mágikus gyakorlat. E világképben korábban kísértetek népesítették be a földet (halottkultusz), továbbá természetfeletti képességekkel rendelkező emberek, akik részint segítettek, részint ártottak társaiknak. Sajátos tér- és időszemlélet (keresztút, küszöb, Szent György-nap, Luca-nap, stb.) járt együtt e nézetekkel.

A szegedi hiedelemvilág nézeteit példás szorgalommal Bálint Sándor gyűjtötte össze és elemezte. Ezek szerint az egykori szegedi nép élő organizmusként fogta fel a természetet. A férfi spermáját természet szóval illették. Bár a keresztény tanításnak megfelelően hittek abban, hogy Isten teremtette a világot, de a balkáni bogumilizmus hatására úgy vélték: a teremtés során Isten alkut kötött a Sátánnal, ezért a sok rossz és gonoszság a világban. Az emberiség történetének több korszakát különböztették meg a Bibliára visszamenően. A szegedi nép három szakaszt különített el az ókor óta élő "hanyatlás elmélet" jegyében. A múltat, az óriások korát, a jelent, az emberek korát és a jövőt, a törpék és "idétlenek" korát.

A természetkultusz középpontjában, amint számos más nép esetében, a nap állt. A házak homlokzatát, a kapukat, vízimalmokat, napsugaras motívummal díszítették. Templomot, házat, benne a fekhelyet kelet, a felkelő nap felé tájolták. E gondolatkörbe tartozik az alsóvárosi templom már általunk említett Mária kegyképe, a Napbaöltözött asszony. A barokk vallási kultuszba ugyancsak e hitvilágból emelték be a nap és napsugár motívumot. A holdhoz fűződő egyéb hiedelmek mellett Szegeden úgy vélték:

a Holdban Cicella táncol és Dávid hegedülget. A hagyományt Juhász Gyula Tiszai tájak című versében irodalmi szférába emelte:

A táltosokhoz, ördöngösökhöz, boszorkányokhoz és más vélt természetfeletti erővel rendelkező személyekhez kötődő történetekről, imádságokról Polner Zoltán köteteiből tájékozódhatunk, az egyházi ünnepekhez, jelesnapokhoz kötődő szokásokat Bálint Sándor írta le, és hagyományozta az utókorra. Terjedelmességük és sokrétűségük miatt e helyen velük nem foglalkozunk. Megemlítjük viszont a mesélés szokását, amely a munkában megfáradt ember esti, elalvás előtti időtöltése és ismeretszerzési lehetősége volt. A családi és közösségi élet e megnyilvánulási formája korunkban lassan-lassan eltűnik a mindennapi életből, jóllehet közösséget összetartó erejénél fogva szükség lenne rá. Tárgyalt korszakunkban mondákat, a ponyvairodalomból merített történeteket és katona históriákat meséltek leginkább.

Szegeden az Attila, hun királyról kialakult legenda helyi színekkel kelt életre, amint a megfelelő helyen utaltunk rá. Annyival egészítjük ki, hogy Fiala Jakab Szegedis című kiseposzában először írta le, hogy a várost Attila alapította, ami írói fantáziájának szüleménye. A legendát Dugonics Etelkájába átvéve a tanultabb rétegek között terjesztette el, és a 19. század elején már Szeged népe hitte a történetet, amely szerint a nomád uralkodó sátrát a Széchenyi tér 13. számú ház helyén verte le annakidején. Grünn Orbán házának építésekor egy domborított 18. századi vas kályhaellenzőt találtak ugyanis a földben, amelyen lévő antik fejet Attila ábrázolásnak hitt a romantikus képzelet. Be is illesztették a ház erkélyének vasrácsába. Más gyökerű legendák szerint a fejedelem sátra az öthalmi dombokon állt. A másik nagy mítoszról, a Dózsa nevéhez fűződőről már szóltunk a parasztháború tárgyalásakor.

A vallásos néphit gyakorlásának egyik formája a középkor óta a búcsújárás volt, a bűnbánatnak, a vezeklésnek és a lelki megnyugvás keresésének ősi, közösségi megnyilatkozása. A búcsújárás minden nagy egyházban megtalálható, hagyománya a barokk kor nyugati keresztény egyházában a Mária-kultusz jegyében valósággal újjászületett. Ekkor már nemcsak távoli helyekre jártak híres ereklyékhez, hanem közelebbi, csodatevőként emlegetett Mária-képeket, szobrokat is felkerestek a zarándokok. A szegedi nagytáj lakói számára korunkban az alsóvárosi templom és Máriaradna jelentette a két legfontosabb kegyhelyet.

Az alsóvárosi Havi Boldogasszony-templom búcsújának ideje, augusztus 5., Szűz Mária római főtemplomának (Beata Maria Virgo ad Nives) fölszentelési évfordulója. A legenda szerint egy dúsgazdag gyermektelen római házaspár templomot akart emelni Mária tiszteletére, aki egy forró éjszakán álmukban megjelenvén azt mondta, oda építsék a templomot, ahová másnap reggel hó esik. A hó az Esquilinus dombra hullott, a templom ezután oda épült fel.

A havibúcsú a szakrális ünnep mellett alkalmat nyújtott rég nem látott rokonokkal ismerősökkel való találkozásra. Az alsóvárosiak házat meszeltek, takarítottak, sütöttek, főztek, várták a vendégeket, akik gyalog, kocsin, később vonattal és busszal jöttek, sőt a Délvidék, a "läntség" népe a századfordulón kereszttel, zöld ággal díszített búcsúhajókon érkezett. A keresztek, egy-egy falu búcsújárói út közben tiszteletüket tették a szent helyeken, templomokban, kápolnák és keresztek előtt, majd megérkezve - amíg létezett - kultikus mosdást végeztek a Csöpörketóban, és ezek után égő gyertyát tartva énekszóval vonultak Mária színe elé, akinek felajánlás- és esedezésképpen oltárára helyezték a viaszbubát, amely kérésüket jelképezte. Az egyes keresztek misét mondattak maguknak a főoltárnál, amelynek költségéhez az otthon maradottak szintén hozzájárultak. Az éjszakát, a búcsú vigiliáját virrasztva-imádkozva töltötték, közben néhány órát szenderegtek a templom kövén vagy környékén (templomalvás), amint ezt más zarándokhelyeken is tették. Az ünnepi nagymisét másnap délelőtt süveges főpap celebrálta. A déli harangszó után következett be az elköszönés, a búcsúsok távozása. A mintegy napig terjedő időt a résztvevők nemcsak lelki vigasz keresésére, hanem testi vigasságra, látogatásokra ugyancsak fölhasználták. A búcsú forgatagában magán ájtatosságra nyújtott lehetőséget a maga helyén már említett Fekete Mária kegykép, amely Juhász Gyulát versre gyújtotta. Idézzük első szakaszát:

Amíg a környék lakói Szegedre jöttek a havibúcsúra, a szegediek elsőszámú kegyhelye mintegy kétszáz éven át Radna, azaz Máriaradna volt. Ide zarándokoltak a Radnai Szűzhöz a Tiszántúl, a Bácska-Bánát soknyelvű népével együtt kisasszony napjára (szeptember 8.). A Kármelhegyi Boldogasszonyt ábrázoló kegykép, egyszerű metszet, mégis igézetében tartotta a tájék lakóit, csodatevő erőt tulajdonítottak neki. Az Alföld és a hegyvidék találkozásánál a hegyre épült templom és környéke valóban olyan hely, ahol a ráhangolódó számára jelen van a transzcendencia, amint ez más vallások fő zarándokhelyeiről szintén elmondható. A vallásos turizmus keretében ezért zarándokolnak ma is Rómába, Lourdesba vagy Santiago de Compostela-ba Nagy Szent Jakab sírjához.

A szegediek búcsújárása a 18. század első felében kezdődött, a 19. század derekán 4-5 ezren, és a századfordulón egy-egy alkalommal még mindig ezren vettek részt gyalogosan a zarándoklaton - amint Bálint Sándor írja. Elöl mentek a férfiak a búcsúkereszttel, utánuk az asszonyok és lányok. Az öregek, betegek "sátoros kocsin" követték őket. Ide rakták az ünneplő ruhát és a bőséges elemózsiát. Így keletkezett a régi, böllért biztató szólás: "Akkora sonkát vágjon, hogy Radnát is mögjárhassuk vele."

A tíz napig tartó zarándoklat idején odafelé betértek minden útbaeső templomba, délelőtt inkább imádkozva, délután pedig énekelve haladtak előre. Makón, Csanádpalotán, Pécskán és Aradon hálták el az éjszakát. A rendre a városrészenként választott

búcsúvezetők és a búcsúelöljárók ügyeltek. Mindennek (ima, ének, étkezés, pihenés, alvás) megvolt a pontos koreográfiája, amint a radnai programnak is, amelyre nem térünk ki, mert Mária köszöntése, részvétel a szentmisén, egyéni ima, áldozat nyújtása és kérés, hasonlók más helyek kultikus szokásaihoz.

A búcsúfiával (szentkép, tükörkép, radnai pohár, bögre, stb.) visszatérőket Mária neve napján (szeptember 12.) a város határában várták a családtagok. A Dömötör-templomi hálaadás után még saját városrészi templomukba is betértek, majd ezután indultak hazafelé. A radnai búcsújárás a népi vallásosság középpontjában állt, számos ima és fennmaradt szólás, pl. "tä mán férjhön möhetsz, vótá Radnán", kapcsolódott hozzá. A radnai búcsújárásnak az első világháború után a trianoni országcsonkítás és a változó világ új életérzései hozták el alkonyát.

Szeged szerencsés város, mert minden történeti korszakában megadatott számára olyan fia, aki tehetségének hírével a város határain messze túljutott, ám mégis megőrizte szegediségét. Egybegyúrta magában a helyi kultúra legnemesebb hagyományait és a kor, amelyben élt, szellemiségét. Így hagyott hátra maga után időtálló alkotásokat és műveket. A török idők után következő másfélszáz esztendő Szegedét két személy, Dugonics András (1740-1818) és Vedres István (1765-1830) arcéle jellemzi leginkább.

A dalmata származású Dugonics, akinek öccse, Ádám hosszabb ideig viselte a polgármesteri méltóságot, anyja ellenkezésére 16 évesen lépett be a piarista rendbe. A nyitrai püspök huszonöt évesen szentelte pappá. Tanult Privigyén, Nyitrán és Nagykárolyban, gimnáziumi tanárként tanított Nyitrán, Szegeden, Vácott és Medgyesen, egyetemi tanárként Nagyszombaton, Budán és Pesten. Az ország számos helyén élt, azonban szegediségét sohasem felejtette el, végül életének utolsó tíz évét újra szülővárosában töltötte. Írói munkásságát latin majd magyar nyelvű iskoladrámákkal kezdte, amely utóbbiakban már megjelenik írói karaktere. Az esztétikummal kevésbé törődő harcos hazafi író, aki sohasem felejti el szegedi származását, és akinek írásaiban megjelenik a szegedi halpiac ízes-közönséges nyelve.

Mint matematika professzor négy könyvet írt, amelyekben megalapította a matematika tudós magyar nyelvét. A csúcs, egyenlet, gömb, gyök, hasáb, henger, kör, különbség, szög, tétel, tudomány szavakat alkotta. Nyelvújító szerepét Kazinczy is elismerte. Nevéhez fűződik az év, térség, hazafi, tábornok, ügyész, méhész, íjász, érzék, háló (hálószoba), stb. szavak nyelvünkbe emelése.

Az irodalmi sikert 1786-ban írt Etelka című regénye hozta meg számára. Őstörténeti érdeklődése és a II. József intézkedéseivel szemben táplált ellenérzése adják meg a mű eszmeiségének alapját. A magyar irodalomból addig hiányzó jól megkomponált barokk regényt alkotja meg Dugonics, amelyben Etelka, Gyula vezér lánya szerelemre lobbant egy a távoli Karjelből érkezett magyar ifjú vitéz (finn-magyar rokonság gondolatának regénybe vitele), Etele iránt. A szerelem viszonzásra talál, ám Árpád fejedelem tanácsadójának, a szlovák Rókának a cselvetései nyomán a szerelmeseknek sok próbát kell kiállniuk, amíg egymáséi lehetnek.

A regény három kiadást ért meg, korabeli népszerűsége az erőszakos németesítés ellenességében keresendő. Szereplői 18. századi szokásokkal élnek és a szegedi vaskos népnyelvet beszélik. A mű politikai allegória, irodalomtörténeti jelentősége abban áll,

hogy megteremtette a magyar olvasóközönséget. Folytatása a két kötetes Jólánka, amely még tudatosabban Szeged központú, már nem aratott akkora sikert. Drámáiból Kelemen László társulata adta elő az Etelka Karjelban címűt. A Bátori Máriát, legjobb drámáját Erkel operája élteti tovább.

Már Szegeden élve állította össze az egész élete során gyűjtött közmondásokat és "példa-szólásokat", amelyek halála után, 1820-ban jelentek meg Magyar példabeszédek és jeles mondások címmel. Még 1808-ban, Pesten élve írta a Radnai történetek-et, amely a szegedi búcsúsok számára készített kegyességi alkotás, ám átsüt rajta szerzőjének sajátos egyénisége. Az egyik, a Maros vizéhez térden csúszó zarándokról írta: "Láttam őtet Radnán, midőn oda érközött, hogy a Maros vizében cudarságát lemossa: Bár fulladott volna bele a gonosz." Dugonics érdemeit a vele rokon érzésű Bálint Sándor fogalmazta meg legpontosabban: "A szegedi népi talajból és a piarista iskola nemzeti barokk miliőjéből sarjadzik ki Dugonics András. Szegednek első tudatos szószólója a magyar szellemi életben. Ő talán az első magyar ember, aki rádöbben a tájnak, a szűkebb hazának, a szülőföldnek különös emberei erejére, inspiráló szépségére. ... Dugonics András hívja életre a Magyar Olvasót. Alkotásain keresztül Szeged, ez a folyamatos magyarságú város tüzelte a rendi Magyarországot szellemi egység, nemzeti közvélemény megteremtésére."

A dalmata származású, fölsővárosi földmőves-szűcs család fiát, Vedres Istvánt értelmiségi pályájára szintén a kegyes atyák indították el. Jelkép értékű, hogy Dugonics András ismertette meg vele a nemesség nélküli, vegyes lakosságú városban a magyar nemesi nemzeti szemléletet, valamint a matematika világába ugyancsak ő vezette be. A tehetséges ifjú a gimnáziumból egyenesen az éppen akkor megnyílt Institutum Geometricumba, a pesti egyetem mérnökkarára iratkozott be. Pesten a mérnöki tudományok mellett a felvilágosodás eszméivel, a kameralista és kincstári (állami) merkantilista szemlélettel ismerkedett meg, amelyek mellett élete végéig kitartott. A technokrata jozefinista szemléletű Vedres mindezt ötvözni tudta a nemesi nacionalizmus nézeteivel.

A városi szolgálatba állt fiatal földmérő mérnök, akinek munkaadója a gazdasági konjunktúra éveiben sok feladatot adott, helyesen ismerte fel, hogy a gazdasági modernizációt a közlekedés javításával szükséges kezdeni. A realitások közepette dolgozó mérnök nagy romantikus álmodó volt hajózható csatorna terveinek papírra vetésével, jóllehet erre nyugati példák (Hollandia, Anglia) ösztönözték. Ugyanebbe a kategóriába tartozott a várnak "kereskedelmi tárházzá" alakításáról való elképzelése. A tervkovács mérnök azonban a valóságban nagyon gyakorlatiasan gondolkodott. Utakat, töltést épített, majd mintagazdaságot hozott létre, és foglalkozott a várost körülvevő sivány homokos terület hasznosításával, valamint a Tisza-szabályozás kérdésével.

Vedres a felvilágosodás eszméit hozta magával szülővárosába, és keze nyomán született a klasszicista szegedi városkép, amelyről a korábbiakban, a megfelelő helyen írtunk már. Bár a maga tervezte és hatására mások által tervezett és kivitelezett épületek, a klasszicista Szeged nagy részét semmivé tették az idő megállíthatatlanul mindent felőrlő malmai, mégis ezen a téren alkotta a maradandót. Egyúttal iskolát és igényt teremtett a városban a polgári élet tereinek létrehozásában. Utódai tovább éltették szellemiségét. A polihisztor Vedres szépirodalmi munkásságot is folytatott,

amelyből felvilágosult deista szemlélete olvasható ki, továbbá enciklopédikus műveltsége nyomán teljes világmagyarázatra törekszik.

A városnak és vidékének új arculatot teremtő hosszantartó munkásságával a késői utód számára neve egy korszakot szimbolizál, amely mindenképpen emelkedő szakasz a város életében. Az induló reformkor eszméi már nem érintették meg, nem is kellett, mert ő már elvégezte addigra feladatát. E néhány évtized nyitánya volt egy új korszaknak az ország és a város életében. Szereplőinek döntései máig érő hatást gyakoroltak történelmünkre.

8. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszaka

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején, amely során lefektették a modernkori magyar polgári állam és nemzet megvalósulásának alapjait, Szeged az alföldi mezővárosok népéhez hasonlóan rendkívüli emberi és anyagi áldozatokat vállalt, fiai pedig odaadóan vettek részt a fegyveres harcban. A polgári forradalom idejének másfél éve a város történetének legfényesebb lapjai közé tartozik. 1848-ra a város fiatal értelmisége az idősebb konzervatív felfogású vezetőkkel szemben készen állt a forradalom eszméinek megvalósítására.

A tekintélyes számú szegedi értelmiségi ifjúság vezetője a városi kórház gondnokának tehetséges fia, Osztróvszky József volt, aki Pozsonyban végezte a jogi tanulmányait. Ott érte meg az 1839-40. évi országgyűlés megnyitását a jurátusokkal, köztük a szegedi származásúakkal együtt. Hazatérve először a választott község üléseibe, ahol a követutasításokat tárgyalták, kapcsolódva próbálkoztak fórumot teremteni maguknak. Miután ez nem vezetett eredményre, az egyleti, köztük a védegyleti mozgalomba kapcsolódtak be, és a pesti lapoknak küldtek Szegedről tudósításokat. Munkájuk eredményeképpen az 1843-44-es országgyűlésre a két szegedi követ, Szilber (Bérczy) Antal tanácsnok és Aigner (Rengey) Ferdinánd messzelátóan haladó utasítással tarsolyukban indulhattak Pozsonyba. A liberális eszmék terjedésének eredményeképp Klauzál Gábor, Osztróvszky József. Bérczy Antal, Rengey Ferdinánd és Vadász Manó létrehozták a Szabadelvű Pártot, amelynek elnökéül Korda Jánost választották. A megye haladó nemessége az 1840-es években Szeged, "a magyar honnak eme mindig magyar érzésű városa" haladó polgárságára és annak vezetőire figyelt.

A pesti forradalom eseményeiről a március 17-én délután öt órakor Szegedre érkező nemzeti zászlóval fellobogózott Pannónia gőzhajó utasaitól értesült a város lakossága. Március 18-án spontán módon népgyűlés jött össze, amely előtt ismertették a 12 pontot, állandó bizottmányt választottak, és megünnepelték a forradalom győzelmét. A bizottmány elnöke Tary Pál főkapitány, a két jegyző Somogyi Antal táblabíró és a már említett Osztróvszky József lett. Az érdemi határozatokat az állandó bizottmány hozta, a népgyűlésre azok kihirdetése hárult. Hamarosan megindult a nemzetőrség szervezése. Alapját a korábbi polgárőrség képezte. Az állandó bizottmány lelkes munkájaként április végére a nemzetőrség létszáma 2300 fő körül mozgott. Korda János ezredes, Osztróvszky József alezredes, Bába Antal őrnagy, míg Grünn János nyomdatulajdonos "segéd" lett.

Az utolsó választmányi ülést április 23-án, népgyűlést pedig a rá következő napon tartották, amelyeken a tisztújítást készítették elő. Az új tanács választását május 14-én rendezték a Szabadság térre átkeresztelt piactéren (mai Széchenyi tér) "Isten szabad ege alatt, amelynek eredményeként a főbíró Tóth Mihály, a polgármester pedig Vadász Manó lett. Ugyanekkor választották meg a 185 tagból álló városi képviselő-testületet. Az országgyűlési választásokat június 18-ára tűzték ki. Követként Kossuth Lajost és Klauzál Gábort választották. Miután másutt már bejuttattatták őket az országgyűlésbe, a választást nem fogadhatták el, így július 2-án a később országos hírnévre szert tett két férfiút, Osztróvszky Józsefet és Rengey Ferdinándot választották Szeged követeivé.

A békés építés munkáját azonban hamar megzavarta a délvidéki szerb felkelés, amely sajátos helyzetbe hozta Szegedet. A karlócai gyűlésen, ahol Josip Rajasics-ot pátriárkának, Tevan Supljikać ezredest pedig vajdának választották, a korábban a piarista atyáknál tanult Rajasics pátriárka irányításával a főotbor szembefordult a magyar kormánnyal, és miután kidolgozták az önálló szerb Vajdaság, a mai Vajdaság előképének programját, Djordje Stratimirović május 24-én az egész szerb népet, határőröket és szerb parasztokat fegyverbe szólította. Öt megerősített felkelő tábort (Perlász, Újvidék és Karlóca között, Temerin, Szenttamás és Alibunár) hoztak létre, közülük Szegedhez a római sáncok mögött felállított Szenttamás (Srbobran) feküdt legközelebb. Június közepén a felkelők létszáma 20 ezer főre növekedett, hozzájuk a török fennhatóság alatt álló Szerbiából 10-12 ezer önkéntes csatlakozott Stevan Kničanin ezredes vezetésével. Szerbia, bár hivatalosan semlegességet hirdetett, titkon segítette a felkelőket.

Mivel Magyarországon és a térségben állomásozó sorezredekre tisztjeik osztrák érzelmű magatartása miatt számítani nem lehetett, a Batthyány-kormány megkezdte a saját községe határait csak különleges esetben elhagyó nemzetőrség és a hároméves önkéntesek, a későbbi honvédség toborzását. A 3. honvéd zászlóalj gyülekezési helyéül Szegedet jelölték ki. Ide kellett érkezniük a Csongrád és Csanád megyeieken kívül Nagyvárad, Arad és Gyula vidékéről az önkénteseknek. Ellátásukról a város gondoskodott, miután központi támogatást nem kapott. A még teljesen meg sem szervezett zászlóaljat a körülményektől szorítva nagyon hamar a tűzvonalba küldték. Csuha Antal nemzetőr őrnagy parancsnoksága alatt június 21-én gőzhajóval indították útnak őket Óbecsére, hogy a szerb felkelők előre nyomulását a Tisza mentén feltartóztassák. A sebtében összeállított sereget 920 gyengén felszerelt honvéd, a Ferenc Károly főherceg alapította ezred három százada valamint a Don Miguel ezred egy százada és egy fél ágyúüteg alkotta. A "fehér tollasok" (kék sapkájuk mellett megkülönböztetésül fehér kakastollat viseltek) parancsnoka június 22-tól Damjanich János lett. A zászlóalj később a tavaszi hadjárat során tüntette ki magát. Az ugyanitt szervezett 33-as zászlóalj a branyiszkói csatában jeleskedett, míg a Földváry Sándor vezette nemzetőrök, akik Szenttamás elfoglalásakor szereztek maguknak dicsőséget, a későbbi 104-es zászlóalj magvát képezték. Szeged a később szervezett 103-as zászlóaljat szintén magáénak mondhatta. Ebbe szegedieken kívül vásárhelyieket és felső-torontáliakat toboroztak. A szegediek áldozatvállalására jellemző példa, hogy a 104-es zászlóalj felszerelésére a már említett nagypolgár, Götz János egymaga 400 forintot adott, és a kevésbé

vagyonosak sem maradtak el tőle az áldozat vállalásban. Az országszerte ismertté vált áldozatkészséget magasztalták az alábbi sorok:

A szerbek ellen létrejött délvidéki harctéren kialakult állapotokat 1848 nyarán és őszén a helyi csatározások jellemezték. Döntő fordulatot egyik félnek sem sikerült elérni. Szeged mint a "hátország" legfontosabb települése hamarosan központi szerepre tett szert. A dél felé induló csapatokat itt hajózták be, és itt szervezték meg ellátásuk helyét. A város kormánybiztosi székhely lett, ahol előbb Egressy Gábor, majd az aradi polgármester, Török Gábor tevékenykedett.

A szeptemberi fordulatot követő osztrák-magyar fegyveres összecsapásra készülődve Kossuth Lajos alföldi toborzó útra indult szeptember 24-én. Az útnak inkább politikai mint katonai jelentősége volt, hiszen a kapa-kaszára kapó felkelők oda sem értek szeptember 29-ig a csata színhelyére. A Cegléd, Kecskemét irányából érkező Kossuth megyénkben Csongrádot, Szentesest és Hódmezővásárhelyt érintve és lelkesítő beszédeket tartva október 4-én érkezett Szegedre, ahonnan 6-án távozott, miután gyújtó hangú szónoklatával a magyar forradalom vívmányainak védelmére buzdított. Ekkor hangzott el a híressé lett mondat: "Szeged népe nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa, mélyen megilletődve hajlok meg előtted." A város lakosságának áldozatvállalására gondolva a mondat nem pusztán szónoki fordulat, hanem a valóság kifejezése volt. Ma a beszéd helyét emléktábla jelöli, tőle nem messze a téren Kossuth szobra áll. Az országban és városunkban gyorsan peregtek ekkor az események. A hadmozgások mellett a kolera, amely később meggyorsította a szabadságharc befejezését, 200-300 áldozatot szedett városunkban, amely novemberben a 4. hadimegye székhelye lett. Decemberben gerillacsapat szervezését kezdték meg.

A Délvidéken kialakult nemzetiségi feszültségek lecsapódásaként, amikor október közepén híre érkezett, hogy a szerb felkelők támadásba lendülvén Óbecsét és Törökbecsét akarják elfoglalni, hét nemzetőr század indult gőzhajóval Verbászra és Óbecsére. A Nagykikinda elleni támadás hírére pedig hat nemzetőr századot indítottak útnak Szőregen keresztül. Az október 15-én Szőregen áthaladó nemzetőrök beavatkoztak az ott élő magyarok és szerbek vitájába. Az összecsapásnak, amelynek 15 szerb halálos áldozata lett, a híre megérkezvén a városba, nagy riadalom támadt, fegyvert ragadva rohantak a félelmetes "szerviánusok" ellen. Éppen ekkor hajtották vörös övű román marhahajcsárok a szegedi révhez gulyájukat. A felbőszült tömeg őket hitte a vad szerviánusoknak, és mindjárt 13-at felkoncoltak közülük, sőt jószágaikat is leöldösték. A véres eseménysorozat mintegy tükörképe a Délvidéken - ahova szegedi nemzetőrök és honvédek ezrei vonultak - elszabadult indulatok okozta véres eseményeknek. Decemberben a várost mint a "magyar érdekek fő őrhelyét" és a seregek "fő rak és szállító

helyét" Kossuth javaslatára erődítménnyel kívánták körülvenni. A munkálatok a lakosság tevőleges érdeklődése mellett Újszegeden meg is kezdődtek.

A változás a hadi helyzetben 1848 decemberében következett be, amikor a Windischgrätz herceg vezette császári seregek előre nyomulása miatt a Tisza mentére és a Tiszántúlra kívánták visszavonni a magyar seregeket, védvén e területet az összehangolt császári támadás ellen. A terv megvalósításának következményeként 1849 januárjában a reguláris erőket (mintegy 35 ezer embert) kivonták a Délvidékről. Bár nemzetőröket szándékoztak helyettük oda vezényelni, a Délvidék védtelen maradt, és a szerbek előtt szabad út nyílt egészen Szegedig.

A szerbek nem késlekedtek sokáig. Január végére az egész Bánság, Szőreg és Újszeged kivételével a birtokukba került. Szegednél a 7000 szerb felkelővel 3500 képzett katona és néhány nemzetőr csapat állt szembe. A támadás február 9-én Szőregnél kezdődött, ahonnan a szerbek kiszorították a magyar egységeket, akik nagy nehezen átkeltek a Tiszán, míg a faluban rekedt magyar lakosokat a szerbek kegyetlenül legyilkolták. A felkelők 11-én Újszegedet is megtámadták, és Szegedet kezdték ágyúzni, amelyet szorgalmasan viszonoztak a vár tetején felállított ágyukból. A szerbek Alsóvárosnál megpróbálták az átkelést, de a szabadságharchoz csatlakozott 60. Wasa gyalogezred 2. zászlóaljának katonái ezt megakadályozták, a felsővárosi nemzetőrök pedig a Tisza olvadozó, szakadó jegén Gombás József százados vezetésével pallókat fektetve átkeltek a folyón, majd a rablásba feledkező ellenséget oldalba kapva, tüzérségi támogatással kiverték a községből. Ugyanazon a napon az ellenség Horgosnál is megpróbált átkelni a Tiszán, de az ott állomásozó nemzetőrök visszaverték őket. Később ugyanezek a Boszorkányszigetnél próbálkoztak hiába, ahol a lengyel Wasa-k verték vissza őket Henryk Forget százados vezetésével.

A magukat Szőregen befészkelt és sánccal körülvett szerb felkelők ellen február 13-án indították meg a Szegeden állomásozó erők a támadásukat, amelyet siker koronázott, és az ellenség Makó alá húzódott vissza. Február 16-án a szerbek Ókanizsa és Horgos felől próbálkoztak Szeged felé törni, ám Derra Kálmán vezetésével a 8. honvéd zászlóalj 3. százada az ott állomásozó nemeztőrökkel megállította és visszaverte őket.

A kettős, újszeged-szőregi győzelem megállította a szerb előrenyomulást, és Damjanich szolnoki győzelmével együtt lehetetlenné tette az ellenség csapatainak kapcsolatteremtését. A döntő fordulat a déli fronton végül Perczel Mór tábornok kinevezésével vette kezdetét. A március 15-én kinevezett hadtest parancsnok, már 22-én megindította az ellentámadást. Előbb a Szőreg-Szentiván környékén sáncokkal védett 4000-5000 főnyi katonából álló szerb tábort füstölték ki, majd Kiszombor és Horgos környékét tisztították meg az ellenségtől. Perczel április 3-án rohammal bevette Szenttamást, amelyet az előző évben háromszori ostrommal sem tudtak elfoglalni. A diadalban nagy részük volt a már említett, Földváry Sándor - aki még e hónapban a város díszpolgára lett - vezette szegedi nemzetőr önkénteseknek, akik halált megvető bátorsággal szuronyt szegezve törtek át a csatorna hídján, és a szenttamási sáncon először Szeged város zászlaja lobogott hirdetve a magyar sereg győzelmét.

A tavaszi hadjárat sikerei, a déli fronton aratott győzelem és a Buda visszafoglalásán érzett öröm mámora után gyorsan bekövetkezett az összeomlás. Előtte lélegzetvételnyi

szünet után ismét megkezdődött a mozgalmas politikai élet és a hadak járása a megyében és a városban. A népfelkelést, amely nem hozta meg a várt eredményt, Szegeden, mint sokhelyütt, a júniusi közgyűlésen hirdették ki, majd népgyűléseket tartottak, és nemsokára megkezdődött az országgyűlés, valamint a főhivatalok Szegedre költözése.

A hadi helyzet gyorsan változott a Délvidéken, ahol a szerb felkelést a szabadságharc során sohasem sikerült teljesen felszámolni, és megegyezésre sem sikerült jutni, mivel a szerbek egy pillanatra sem mondtak le az önálló Vajdaság megteremtésének a gondolatáról. A délvidéki császári csapatok és a felkelők erősítést kaptak a Jellasics vezette hadtesttől, és miután előre nyomultak a Ferenc-csatornáig, Szeged fenyegetett helyzetbe került. Miután a minisztertanácson eldőlt, hogy a kormány Szegedre költözik, a korábban megkezdett erődítési munkálatokat kívánták felgyorsítani, mivel a sík terepen a harc esetén a félkész erődítések is fedezéket jelenthettek a védők számára. A tél folyamán a szerbek előrenyomulása idején a Tisza bal partján sáncrendszer készült, most a Szilléri-híd, Öthalom, Dorozsma és a Maty-éri híd irányban a város körül félkörívben folytak az erődítési munkálatok. Sőt felmerült a Tisza vizének védelmi szempontból ásott csatornán Sövényházától Dorozsmán át a Maty-érbe vezetése.

Július első napjaiban megindult az országgyűlés két táblájának, valamint a kormány tagjainak és a kormányhivatalok tisztviselőinek, katonai alakulatoknak és a menekülő pest-budai lakosságnak a Szegedre özönlése. A két várost "szekérvonat" kötötte össze. A hangulatot jellemző szólás volt: "Fut a kutya Szeged felé, lóg a farka Buda felé." A nem kevés nehézséggel járó költözés után az országgyűlést a városházán, a hadügyminisztériumot a Zsótér-házban helyezték el. A képviselők és miniszterek a módos családoknál kaptak szállást. A hivatalnokokat szintén magánházaknál helyezték el. A zsúfoltságot fokozta, hogy a Délvidék lakosságának egy része szintén Szegedre menekült. Kossuth július 11-én érkezett érkezett Szegedre. Kárász Benő főispán házában kapott szállást. Itt helyezték el a kormányzó elnöki hivatalt is. Érkezésének estéjén a ház erkélyéről mondta el kormányzó elnökként utolsó nyilvános beszédét a tiszteletére megjelent nagyszámú tömeg előtt. Kossuth ünneplése azonban nem a valódi hangulatot fejezte ki. A szabadságharc idején hozott erőfeszítésekbe és az egyre kilátástalanná váló áldozatvállalásba belefáradt lakosság hangulatát tovább rontotta a várost ismét elérő kolera. Az áldozatok számát az év őszéig terjedően 800-1000-re tehetjük. Előbb nagy riadalmat keltett, majd dermesztően hatott az újszegedi hídfőnél állt Zsótér-féle raktár, amelybe 150-200 mázsa lőport halmoztak föl, fölrobbanása. A kár mérhetetlen volt, csak a halottak számát 50-60-ra becsülték.

A szörnyű hatású robbanás után fél órával ült össze az országgyűlés, amely Szeged elhagyásáig rendszeresen ülésezett, és két fontos, de már végrehajtásra nem kerülhetett törvényt hozott, ezáltal csak üzenet értéke maradt. Miután Kossuth és Bălcescu július 13-án megegyezett a Békélési Tervezetben (Projet de pacification) a magyar-román szembenállás és harc megszüntetéséről, két héttel a világosi fegyverletétel előtt megszületett a nemzetiségi törvény, amely az engedményeket 17 pontban foglalta össze. A nemzetiségekről szóló törvénnyel azonos jelentőségű a zsidók egyenjogúsításáról szóló, amely a keresztényekkel azonos politikai és polgári jogokat biztosított az ország zsidó lakosságának.

Miközben az országgyűlés ülésezett, az osztrák sereg lényeges ellenállás nélkül három oszlopban indult Szeged bekerítésére. A Félegyházáról kiindult balszárny Alpárnál kelt át a Tiszán és tartott Makó felé, a jobbszárny Szabadkán át haladva Törökkanizsánál próbált átkelni a folyón, míg a főszárny egyenesen Szegednek tartott. Julius Haynau táborszernagy seregének előőrsei augusztus 2-án minden ellenállás nélkül megszállták a várost, a következő napon pedig egész serege megérkezett, amellyel Szegeden befejeződött a forradalom és szabadságharc időszaka. Két nappal később, augusztus 5-én a véres szőregi csatában, amelyet Haynau a szegedi városháza tornyából látcsövön szemlélt, az osztrák haderő leverte a magyart, és ezzel a város és vidéke történetében új korszak kezdődött.