A 16-17. században az európai és magyar városhálózat lassú átalakuláson ment át. Egyértelműen nem visszafejlődésről beszélhetünk, hanem egyes városok lendületes továbbfejlődéséről, mások lemaradásáról. Hazánkban például gyorsan fejlődött Nagyszombat és Kassa, az Alföldön pedig Debrecen, és mások, mint például Sopron, stagnáltak. A magyarországi városfejlődés nagy vesztesége, hogy az együttesen igazán nagyvárossá válható Buda és Pest a Török Birodalom része lett, és ezáltal kiesett a szerves hazai városfejlődésből. Hasonlóképpen járt Szeged, lakosságszámra nézve az országnak ez előbbiek után harmadik városa, egy olyan vidék központja, amely gazdaságilag felfelé ívelő szakaszát élte. Kényszerűségből több mint 150 évet várakozott a tágabb régió városaival, Temesvárral és Szabadkával együtt arra, hogy - immáron új körülmények között - korábbi tekintélyét el nem érve elnyerje az őt megillető helyet.

1. Városkép

A városnak felépítése óta a városképet meghatározó legjelentősebb épületén, a váron az erődítés munkálatain kívül a törökök nem sokat változtattak. Az eredetileg 2,8 méter széles falakat belülről 6,6 méter átmérőjű földhányással - amelynek magasságát 4,7 méterre emelték - vastagították, hogy az ágyúzásnak ellenállhasson. A várat egy 18-19 méter széles és 3-3,5 méter mély árok övezte, amelynek vizét a Tisza táplálta. A várból a Palánk városrészbe, az egykori suburbiumba - mivel a kettőt árok és benne víz választotta el - felvonóhídon lehetett kimenni. Csak dél felé volt kijárás, az északi kaput ugyanis nem használták. A várban álló épületek sorsáról nincs információnk, feltehetően katonai célokat szolgáltak. A Palánkot - amint neve utal rá - földsánc kerítette, amelynek tetején egy méter mélyre vert 3-4 méter magas kihegyezett cölöpökből álló karósor, paliszád állt. A védelmi vonalat a palánkon kívül árokrendszer óvta. A vár és a Palánk között létrehozott összefüggő védelmi rendszerrel az egykori suburbium a külső vár szerepét töltötte be. További erődítésre nem gondoltak, hiszen a várat a visszafoglaló háborúkig támadás veszélye egyszer sem fenyegette.

Az 1552. évi hajdútámadás után a magyar lakosokat katonai szempontok miatt a Palánkból kiköltöztették, amint ezt tették a megerősített szabadkai kastély mellől, és később, Gyulán a vár bevételét követően. Házaikat török katonák és családjaik vették birtokba, továbbá az idő előrehaladtával beköltöző török kereskedők és mesteremberek. A Palánkban, amelyet a törökök Párkánynak neveztek, a hódoltsági városokra jellemző

rendetlenség uralkodott. Az utcákon számtalan romos ház éktelenkedett, sőt nem egy utca lakók nélkül, üresen állt, mivel a teljes városrészt a beköltöző törökök nem töltötték ki. A későbbiek során délszláv keresztény polgári lakosság és magyarok is költöztek a Palánkba, amely azonban az egész korszakon át megtartotta mohamedán jellegét. A magyaroknak azonban napközben szabad bejárást biztosítottak a városrészbe. A templomokat dzsámivá alakították át, minareteket építettek, sőt a nagyhírű budai pasa, Szokollu Musztafa egykori szolgálati helyén, Szegeden fürdőt épített. A korábbi helyén, a rév közelében tovább működött a piac, amelyre az egykori Szilágyi-ház, most a szandzsákbég palotájának ablakai néztek. A Tisza másik oldaláról érkező forgalom itt haladt át az ország déli és nyugati része felé éppen úgy, mint a korábbi időben. A rév forgalmáról a szegedi vámnaplók tájékoztatnak.

A Palánk fentebb leírt képe a török uralom alatt vajmi keveset változott, amint azt Evlia Cselebi 1665-ben készült leírása mutatja: "A külső vár nem oly rendezett és díszes, mint a belső, csak Szulejmán khánnak ódonszerű dzsámija és ennek minaretje érdekes látnivaló. A vár falának belső oldala tömésföld, a külső városnak pedig egész kerülete tömésfal. Összesen 3000 deszkazsindelyes alacsonyabb-magasabb háza van. Egy fürdője, egy fogadója, tizenegy kisebb-nagyobb temploma van, de sok rombadőlt helye is van. Kétszáz bolt, egy medresze (iskolája), két kolostor és két elemi iskola van benne.
Külvárosát is a Tisza folyó folyja körül, mivel ez is árokkal van kerítve. Várparancsnoka és 300 vitéz és híres várkatonája van." (Karácson Imre fordítása)

A mohamedánok lakta városrészt, amint a korábbi időszakban a külvárosok, félkörívben vette körül a magyar polgárváros. A déli részt, amelynek központja, akárcsak ma, a ferencesek temploma volt, Alsóvárosnak nevezték, a nyugatra fekvőt Középvárosnak, más elnevezéssel Külső-Palánknak, az északra fekvőt, az egykori Felszegedet Felsővárosnak. Amíg a központi városrész stagnálva de fennmaradt a korszak végéig, a magyarok lakta részek fokozatosan sorvadtak el. A Középváros tűnt el leghamarább és leginkább. Már a 16. század végén csak kevesen tengődtek egyetlen fennmaradt utcájában, a Szombathelyben. Többi részén az idők folyamán szőlőskerteket létesítettek. A Felsőváros 1546-ban még létezett 11 utcájából 1620-ban mindössze háromnak, a legbelsőknek (Halász, Szentmiklós és Szent György) nevét jegyezték fel. Templomai, kolostora üresen álltak.

Az Alsóváros népessége maradt meg leginkább. Az 1620-as defter szerint lakták a mai nyomvonalú Szentháromság utcát, a patriarchálisan Vas György mahalle-nak nevezett egykori Kőégető utcát, és az egy helyre tömörülő mészárosok negyedét. Hangsúlyozzuk, hogy az utca vagy városnegyed ebben az időben, mint korábban is, egy utcát és a hozzá tartozó kisebb utcákat, sokszor nagy összevisszaságban álló házakat jelentette, mint adózási egységet. A korszakon át végig állt temploma, amelyet többször javítottak, valamint nádfedeles kolostora fazsindelyes kerengőjével. A benne élt 4-5 barát mindvégig a város és a Dél-Alföld megmaradt népének hitéletét szolgálta. A 17. század közepén bizonyos gyarapodásnak lehetünk tanúi. A megszaporodott lakosság több üres házat lakni kezdett, és benépesült a Tisza partján a Palánkhoz tartozó, de azon kívül húzódó Fazékszer, amelyet 1670 körül szerbek laktak.

Összefoglalva: az egykor szépreményű fejlődésnek indult Szeged a hódoltság idején egy balkáni város képével fogadta az idegent.

2. Népesség

Szemben azokkal a korábbi feltételezésekkel, hogy a magyar-török hatalomváltás a lakosság gyors csökkenésével járt, Szeged és más alföldi városok, mint többek között Kecskemét példája mást mutat. Amíg a királyi szabad városok, többek között Buda és Pest, valamint Székesfehérvár lakosságának valóban csak a töredéke maradt lakóhelyén, addig az előbbiek lakói egy ideig még városukban éltek. Csak azután távoztak - akkor is elsősorban és először a tehetősebbek -, amikor megbizonyosodtak arról, hogy az új hatalommal nem lesznek képesek együttműködni. Szeged keresztény lakossága az 1546-os török összeírás szerint 6500-7000-re becsülhető, tehát mintegy 1000 fővel kevesebb mint az 1522-es tizedjegyzék alapján becsült. Ha ehhez hozzászámítjuk az 1000-1500-ra tehető mohamedán és délszláv török katonát és civilt, a város lakossága 7500-8000-re rúghatott. Az első lakosságcsökkenés az 1552. évi visszafoglalási kísérlet után következett be. Ráadásul ekkor a lakosság nagy része kicserélődött. Az 1554 és 1560 közötti lakosságapadás okát az magyarázza, hogy a keresztényeket kiűzték a Palánkból, akik nem a város külső részeire, hanem a szélrózsa minden irányába menekültek egyes más városrészekben lakó társaikkal együtt. Az exodus következményeképp Szegeden 3000-4000-en maradtak.

E lélekszám a tizenötéves háború utáni években gyarapodott mintegy ezer fővel, és az 1570-es évekre a "török" és "magyar" Szeged együttes lakossága 5500-6000 főt tett ki, amely nem sokkal múlta alul a hódoltság kezdeti időszakában volt lélekszámot.

A Szegedről menekülők kezdetben a közelebbi helyekre, Makóra és Kecskemétre húzódtak. Az utóbbi városban a Szentmária utcában 47, a Nagy utcában egy Szegedről származó ráját jegyeztek fel 1559-ben a török adóösszeírók. Itt tehát kisebb szegedi kolónia alakult ki. Később távolabbra jutottak el, Debrecenbe, Kassára, Nagyszombatba és Kolozsvárra. Található lenne számos szegedi más korabeli kereskedő központban, mint például Nagyvárad, Nagykőrös és Gyöngyös, illetve a távolabbi Győr, Magyaróvár és Pozsony.

A szegediek általában nem szegénylegényként érkeztek e városokba. Tőkeerejüket mutatja a Debrecenbe költöző Pap család vagyonleltára: "...hoztanak el másfélszáz fejős tehenet, száz ökröt, az ménest, hetvenöt gyra ezüstöt, száz arany gyűrűt, bálokat (bálákat), mely bálokba voltak purgomalok, istametok, iskarlatok, granatok, egyébféle posztók végekbe, posztós szekeret." A sokféle árucikk sok ezer forintot tett ki, és jól mutatja, hogy a nagykereskedő család társaihoz hasonlóan többféle üzletággal foglalkozott.

A szegediek közül nem egy vagyona és tapasztalata révén hamarosan új hazája vezető rétegébe került, mint az említett Pap család, és nem egy közülük bíróságig vitte új lakóhelyén. A kapcsolatot is tartották egymással. Szakály Ferenc éppen ennek kapcsán az országon belüli szegedi diaszpóráról beszél. Túl a rokoni és kereskedelmi kapcsolatokon azt is megjegyzi, hogy az akkor már Kassára költözött Pap Benedek

az ugyancsak szegedi eredetű Szőcs Ferenccel együtt érte el, hogy a város magyar lakossága Szegedi Gergelyt, a jeles prédikátort válassza lelkészévé, aki a 112. zsoltár parafrázisában állított emléket támogatójának.

3. A társadalom és térbeli rendje

A török adóösszeírások szerény lehetőséget adnak a társadalom tagozódásának óvatos bemutatására. 1546-ban 1322 családfő közül közel 400 fizetett fejadót, és ugyanennyinek írtak össze a portáján gyermekeiken kívül ott tartózkodókat, minden bizonnyal alkalmazottakat, illetve szolgákat. A két adatból következik, hogy a város módosabbjait közöttük kell keresnünk. Feltehetően függetlenül a foglalkozásától az tartott nagyobb létszámú alkalmazottat, aki nagyobb vagyonnal rendelkezett. A legénytartó családfők közül néhánynak a foglalkozását sikerült más forrásból megállapítani. Közülük az élen található juhosgazda (Tála, Dojvás és Tágos), két malomtulajdonos (Iláncsi és Kutas), egy malommal bíró juhosgazda (Csütörtök) és egy kézműves (Kovács). A kereskedők és iparosok vállaltaiknál, az állattartók pedig a pusztai szállásaikon foglalkoztatták alkalmazottaikat.

A legtöbb (4-6) "legényt" alkalmazókat a Palánkban írták össze, mégpedig a Nagy és Szent Demeter utcákban. Ugyanitt, az előzőben írták össze a legtöbb papot (14-ből 10-et), az utóbbiban pedig a legtöbb diákot (11-ből 5-öt). Tehát éppen úgy mint a 15. század második és a 16. század első felében ez a terület volt a város gazdasági és szellemi központja, ahol a leggazdagabbak és legműveltebbek laktak. Nem messze állt innen a piac, és a környéken is számos kereskedő, kézműves és állattartó gazda lakott. Kiűzésük a Palánkból együtt járt a város gazdasági és szellemi elitjének "lefejezésével", különösen ha arra gondolunk, hogy sokuk nem a város más fertályába, hanem idegen helyre költözött.

A Palánkhoz hasonló "előkelő" negyeddel a város még eggyel büszkélkedhetett. Ez a Felsőváros belső részén, a Szent György utcában és környékén helyezkedett el, mint a török hatalomátvételt megelőző időben. A legényt tartó családok száma a Szent György utcában megegyezett a Szent Demeter utcabeliekével, továbbá 3 pap élt itt, és az egész városban e helyen lakott a legtöbb iparos. A másik két városnegyedben a fenti társadalmi csoportok közül jóval kevesebben laktak. A Középvárosban és Alsóvároson főként állattenyésztők és földművelők éltek. A Palánk kiürítése után a város magyar részének gazdasági és szellemi súlypontja Alsó- és Felsővárosra helyeződött át.

A 17. századból kevés adat maradt fenn, amelyekből nem lehetséges a város társadalmi topográfiájának a megrajzolása. Annyit már említettünk, hogy a törökkori magyar város vezetése a korabeli gazdag réteg kezében volt, és kereskedéssel, valamint állattartó tevékenységgel foglalkoztak. A földművesek és iparosok pedig munkájukkal a helyi lakosság szükségleteit szolgálták ki. A zsellérek valós számára a fennmaradt adatokból nem lehet következtetni, és a különféle szolgaelemekére sem. Mivel számuk ismeretlen, nehéz pontosan meghatározni a város 17. századi lakosságának számát.

A városban élő nemesekről valamivel több ismeretes. A már említett Móra Ferenc és Cseperke Máté 1662-ben szereztek nemességet. A megyei peres ügyekből az is

kiderül, hogy a városban éltek még nemesek, bár számuk jóval kevesebb lehetett, mint más hódoltsági mezővárosokban, például Kecskeméten, Nagykőrösön, Ráckevén, Gyöngyösön és Jászberényben. A nemesség megszerzése, amiért pénzt kellett áldozni, előnnyel járt a kereskedés alkalmával felmerülő perekben, továbbá a nemes mentesült a harmincad fizetésétől, ha saját maga számára szállított. Ez utóbbi előnyt egyébként mint kamarai város lakói élvezték a szegediek. A Hódoltság belsejében élőket azonban nem csábították tömegesen a jószerével csak presztízsnövekedést jelentő előnyök. A létéért küzdőnek nincs ideje kitüntetésekre és címekre áhítozni.

4. A török birodalmi és a magyar helyi igazgatás

Szeged Gyula várának 1566. évi elfoglalása után a hódoltsági terület belsejébe kerülve a Török Birodalmon belül szandzsák (liva) székhelye lett. Mivel a török igazgatási szervezet központi és vidéki egységei azonos módon működtek, a kevés adat alapján is következtetni lehet a budai beglerbégségbe (vilajet) tagolt szegedi szandzsák működésére. A szandzsákbég, aki 1587 tájékától nem mindig lakott Szegeden, hatásköre a katonai ügyek mellett minden közigazgatási, igazságszolgáltatási és gazdasági kérdésre kiterjedt. A határ menti szandzsákbégeknek a szomszédos idegen területek nyugtalanítása tartozott katonai faladataik közé, továbbá a nagyobb, szeredár vagy pasa vezette hadi vállalkozásokban kellett részt venniük, egyébként megszálló, szervező és ellenőrző feladatokat irányítottak. A béget nem egyszer más területre rendelték ki bizonyos feladat (határsértések kivizsgálása, összeírások készítése, stb.) elvégzésére. A szegedi bégek közül nem sok neve ismert. Közülük a kétszer e tisztséget betöltő Dervis, és a később budai pasa, a szerb származású (Szokolovics) Szokollu Musztafa neve említésre méltó. Az igazgatás területén a Hódoltság alatt annyi változás következett be, hogy a Bácson és Szegeden felváltva lakó bég 1596-tól a budai helyett az egri pasa alá tartozott.

A bég után a legfontosabb tisztséget a kádi töltötte be, aki igazságszolgáltató tevékenysége mellett ellenőrizte a török hivatalok és a bég tevékenységét. Mivel a török nem értette a magyar szokásjogot, meghagyta a mezővárosok igazgatási, igazságszolgáltatási apparátusát. Az itt indított ügyekben a kádihoz fellebbezni lehetett, sőt nála is kezdhettek eljárást. A városi bíróságokon folytatott ügyek után neki is tartoztak illetéket fizetni. Ő foglalkozott a büntető ügyekkel (lopások, rablások, gyilkosságok), vezette a nyomozást. Részben rendelkezett a rendőri feladatot ellátó vojvodákkal (vajdákkal), munkáját a török jogtudók, a muftik segítették. A kádi tehát mai fogalmaink szerint bíró, ügyész, rendőrfőnök és közjegyző volt egy személyben és egyúttal a béget ellenőrző szultáni alkalmazott.

A szandzsák székhelyeken nem működött defterdári-, azaz adóhivatal. A szegedi kincstári biztosok (eminek) és írnokaik (amilok) a budai hivatal tisztségviselőiként dolgoztak. A begyűjtött összegeket oda fizették be, és ott készültek a nyilvántartások. A török adminisztráció gondos írásbeli ügyvitelt vezetett a bég divánjának állásfoglalásairól, a kádi döntéseiről, a bevételekről, és gyűjtötték a Szegedre érkezett szultáni parancsokat,

amelyekből kisebb irattárak alakultak ki a török templomokban, iskolákban és alapítványoknál, mert hivatali épületeket nem létesítettek.

A szegedi szandzsákbég háromezer fegyverest tudott kiállítani, akik Szegeden kívül a terület kisebb erősségeinek őrizetét látták el, továbbá seregébe tartoztak az itt élő birtokos szpáhik is. A szegedi várban a mindenkori hadi és békésebb állapotoktól függően 200 és 500 között mozgott a zsoldban részesülő, különböző fegyvernemekhez tartozó katonák száma, akik közül a martalócok a délszlávokból kerültek ki, a többiek elsősorban törökökből toborzódtak. A vár élén a várnagy (dizdár) állt. A szegedi és más helyőrségek tisztjei és katonái, elsősorban a janicsárok szívesen vállaltak részt a pénzügyi adminisztráció munkájában adóbérlőként vagy adókezelőként, ami által többlet jövedelemre tettek szert. A helyzet nem változott a hódoltság egész ideje alatt.

Szeged a török kincstár birtoka, azaz hász-birtok volt a hódoltság idején, ami előnyére szolgált, azonban nem sikerült elérni, hogy több Duna-Tisza közi hász városhoz hasonlóan egy összegben váltsa meg adóját. Egyébként hátrányt jelentett számára a török jelenléte, mert ilyen módon "belelátott" a városi életbe, és nagyobb adót sikerült kicsikarnia. A város hász-birtokként kétfelé adózott. A kincstár számára a városban folyó kereskedelemből származó jövedelem (vám, rév, vásár, piac, boltok), továbbá bor, szarvasmarha, halászat után adóztak. Az emberi élet fordulópontjai, házasság, halálozás alkalmával szintén, valamint fizették a vágóhídi illetéket és a malomadót, ezen kívül a dzsizje-adónak nevezett állami adót, a fejadót, amelynek fizetését idővel minden önálló családfőre kiterjesztették, akinek ingósága (állatállomány, bor, stb.) 300 akcsét, azaz 6 forintot ért. A családfővel együtt élő felnőtt családtagok nem fizettek, de ha valaki külön családot alapított, bár ugyanott lakott, kirótták rá a fejadót.

A bég számára földesúri adóként fizették a magyar neve után resm-i kapi-nak nevezett kapuadót két részletben, Szent György- (április 24.) és Szent Demeter- (október 26.) napkor. Összege megegyezett a fejadójával, ami 50 akcse volt. Termény- és állat tizedet természetben, miként a magyar földesuraknak egykoron a szántóföldi termények és az állattenyésztésből származó jövedelem után fizettek. Egyes állatok (juh, szarvasmarha) után darabonként szedtek adót. A pusztákért, amelyeken legeltettek, legelőadót fizettek. További tételt jelentett a tűzifa és szénaadó. Mindezeket családonként fizették. Végül szép jövedelem származott a különböző bírságpénzekből. A mohamedán lakosok szántóföldi terményeik után szintén adtak járadékot a földesúrnak, szőleikből pedig dönümönként (hozzávetőlegesen egy magyar kisholdnyi terület) 4-4 akcsét. Szeged 1570-ben teljesen hász birtok lett, ezután tehát a lakosság egyedül a kincstárnak adózott. A helyzet azonban nem sokban változott, mert az adókat továbbra is az adóbérlők szedték be, akik között a törökökön és délszlávokon kívül magyarok, például Csütörtök Boldizsár, ugyancsak előfordultak. A török adóztatási viszonyok a 17. század idejéből adatok hiányában kevésbé ismertek, mint a 16. századiak. Szakály Ferenc évi 4000 forintra becsülte a török adót. Ehhez járultak még a természetbeni szolgáltatások (fuvar, élelem, takarmány, ajándék), amelyek főképp a hadjárások idején növekedtek meg úgy, hogy ilyenkor az adó összértéke a tízezer forintot érte el.

Mint ismeretes, a török hatalom a Magyarországon elfoglalt területeit a hódoltság idejének egyik korszakában sem volt képes teljesen a maga rendszerébe illeszteni és arra joghatóságát teljesen kiterjeszteni. A magyar állam, egyház és földesúr mindvégig

gyakorolta fennhatóságát a Hódoltság csaknem egésze felett: adót szedett, közigazgatási és igazságszolgáltatási tevékenységet végzett, amelybe a török hatalom kénytelen volt beletörődni, és a kialakult helyzettel együtt élni, amelyből következően a Hódoltság népe kettős függésbe került. A török és magyar hatalom közösen birtokolta a területet, amely - szakkifejezéssel élve - mindkét fél számára condominium volt. A magyar hatalom erőszakszervezeteként is működött végvári katonaság sebtében szervezett egységei mélyen behatolva a török felségterületre kíméletlenül érvényesítették megbízóik akaratát.

Bár Szeged 1552 után a Hódoltság belsejébe került, a magyar adóztatást csak rövid időszakokra kiterjedően kerülte el. 1558-tól rendszeresen behajtották a város magyar lakóin az adót. Az egykor királyi szabad város jövedelmeivel az uralkodó gazdasági hivatala, a kamara rendelkezett, amely e települések adóját a végvárak fenntartására fordította. Közülük Szegedét Eger kapta. Az évi 300 forintnyi summát az egri katonák szedték be. A vár elfoglalásáig a gyulaiak is igényt tartottak a város adójára. Utána azonban 1596-ig, Eger elestéig az egri katonák maradtak a magyar adó beszedésében az egyedüli urak. 1565-től a tizenötéves háborúig 900 forint készpénzzel, 16 darab hízó marhával, 40 pint vajjal, 20 darab sajttal és 24 nagyobb hallal adózott a város Egerbe. A korszak Szeged történetének írója, Szakály Ferenc a török és magyar adó arányát 4-4,5:1 arányúnak becsülte.

A város magyar adója a 17. században jócskán lecsökkent: évi öt pár csizmát, 100 fogas halat és 40 harcsát kellett Vácra, majd elfoglalása után Pozsonyba szállítaniuk. A szegediek jobban tartottak az Alföldön pénzszerzésre és zsákmányszerzésre berendezkedett végvári katonaság sarcolásaitól, mint a fizetendő állami és megyei járandóság összegyűjtésétől. 1671 után növekedtek meg az adóterhek, amelyekhez már az egyházi tizedek is hozzájárultak.

A magyar hatalom nemcsak az adók behajtására törekedett, hanem igazgatási és igazságszolgáltatási feladatokat is végeztek helyi megbízottai. E tevékenységet látták el az úgynevezett parasztvármegyék tisztségviselői, akik a Hódoltság jobbágylakosságából verbuválódtak, és az egykori megyei feladatokat, elsősorban a birtokügyekkel kapcsolatos tevékenységet (birtokba iktatás, határjárás, stb.) végezték. A török felségterületen lévő városok (Kecskemét, Nagykőrös, Gyula és mások) magyar lakóinak megmaradt a saját magisztrátusa. Szegeden a dokumentumok elpusztítása miatt a tanács működéséről vajmi kevés híranyagunk maradt. A tanács begyűjtötte és továbbküldte az adókat, velük együtt az elmaradhatatlan panaszleveleket. Ő adta bérbe a város kezelésében lévő pusztákat a közösség nevében.

A városi bíró és az esküdtek első fórumként ítélkeztek a város lakosságának peres ügyeiben, és a város polgárai ellen indult más illetőségűek kereseteiben. A városi tanács nagyon vigyázott e jogának épségben tartására. A középkorban ugyanis mindenkit a saját bírája előtt lehetett perelni. A város egyúttal hiteleshelyként is eljárt, az adás-vételeket előtte kötötték, a hagyatéki ügyekben ugyancsak hiteles fórum volt, különféle ügyekben igazolásokat adott ki. Mivel a megyék hivatali apparátusának keze nem ért el idáig - Csongrád megyét hol Heves-Külső-Szolnok, hol Borsod megyével egyesítették -, a fellebbviteli fórumként a lakosok és maga a városi tanács is a török bíróságot, a kádit vették igénybe.

A város vezetése azonos körből került ki, akik egymással jobbára családi kapcsolatokban álltak. A máig jellegzetes szegedi neveket viselők közül a Móra, Eördögh, Vas, Szűcs nevűek állandóan jelen vannak a tanácsban, illetve főbírói méltóságot viselnek. A törökkori vezető réteg családi kapcsolatait példázza: Móra Ferenc feleségét Siha Katalinnak, Móra Balázsnét Móra Annának, Vas Ferenc nejét pedig Siha Annának hívták. E családok férfiai jobbára a mészáros céh tagjai voltak, ám ők elsősorban nem a húsvágó mesterséget űzték, hanem kereskedéssel foglalkoztak. Gazdagságuk a távolsági marhakereskedelemből származott. Üzleti útjaikon vitték a törökök leveleit, és megmaradásuk érdekében mindkét fél számára kémkedtek mit sem törődve a nemes eszményekkel. Ugyanakkor a tanács a jogfolytonosságot fenntartva használta a királyi városi címet, és leveleire az 1469-ben vésetett kispecsétet nyomta.

5. A várost éltető gazdasági struktúrák

Szeged gazdaságát hagyományosan a kereskedelem éltette, a nagy hasznot pedig ezen belül a távolsági ágazat hozta. A város kereskedelme szinte alig érezte meg az 1542-1543. évi hatalomváltást. A szegedi rév és piac forgalma az 1552. évi visszafoglalási kísérletig ugyanazon a szinten maradt. Utána viszont jelentősen visszaesett, amely egyrészt a lakosság számának csökkenésével, másrészt a kereskedelmi utak irányának megváltozásával magyarázható. Az előbbiről már szóltunk, az utóbbiról most ejtünk néhány szót. A 16. század második harmadáig az Alföld déli része távolsági kereskedelmének a központja Szeged volt. A Temesközből és a Tiszántúl déli részéről a szegedi réven át hajtották a szarvasmarhát saját, valamint a város környékén összevásárolt állatokkal együtt, és vitték a bőrét, a réz mellett a középkori Magyarország legfontosabb exportcikkeit a szeged-báta-pécs-kálmáncsehi-pettau-laibach-velencei útvonalon a kereskedők. Visszafelé pedig külföldi textil- és vasáruk valamint fűszerek érkeztek Dél-Tolna, Baranya és Somogy boraival. A kereskedők között ugyanis ekkor még nem következett be az ágazati szakosodás, azzal kereskedtek, amire szükség volt, és hasznot hozott. A szegediektől Bátán szokták átvenni az "árut" az ottani kereskedők, és hajtották tovább.

A Dél-Dunántúlon áthaladó út - amelynek nyomvonala az egykori káliz út mentén haladt - forgalma azonban a 16. század közepétől megszűnt, és kereskedelmi útvonalként azóta sem éledt újra. Az állatokat észak felé hajtották a váci és pesti réven át, illetve az 1570-es évek elején megépült budai hajóhídon keresztül, ami a szegedi forgalmat lecsökkentette. Ugyancsak visszaesett a szegedi réven átszállított két fontos árucikk, a só és a bor forgalma, 1580-ra pedig a vámnaplók bejegyzései szerint szánalmasan visszaesett a posztóforgalom, sőt a korábbi jó minőségű textíliák helyett a durvábbakat szállították át. A szegediek viseletében ez idő tájt kezdett elterjedni a durva abaposztó és a háziipari előállítású daróc, ami a lakosság elszegényedésének biztos jele. Szeged helyzete a 17. században sem változott, Kecskemét, Nagykőrös vagy éppen Mezőtúr jelentőségéhez képest a szegediek részvétele a távolsági kereskedelemben csekély maradt.

A külkereskedelmi forgalom visszaesésével szemben a helyi piac élénk, színes forgataga éltette a várost. A piac, amint a középkorban, a rév mellett, a város és a vár közötti térségen állt, ahol a régi szokás szerint minden nap piacoltak. A helyi és környékbeli termelők kínálták itt áruikat: a petrezselymet, tárkonyt és más kerti zöldségféléket, valamint a baromfiak különböző nemeit. Mivel a város a középkor óta gabonából behozatalra szorult, Szeged jó piaca volt a szemes terménynek, amelyet kocsin vagy hajón szállítottak a vásártérre.

A vásárok idején tarka forgatag lepte el a piacteret. Az élelmiszer árusok mellett ekkor megjelentek az iparosok, közülük a fapohár készítők és fazekasok mellett bálákban árulták a helyi készítésű kebeke nevű posztót, kést és rövidárut. A szegedi török törvénykönyv szerint hordószám érkezett a bors, fontonként lehetett vásárolni a sáfrányt és a szegfűszeget. Szekérszám érkezett a sajt, élénk forgalmat bonyolított le a halpiac. Árultak továbbá tűzifát, faszenet, szénát, és a piacon állhattak a mészárosok, cipő- és csizmakészítők valamint más mesterek és kereskedők boltjai azaz fabódéi. A környékbeliek itt szerezték be a számukra szükséges cikkeket. A kecskemétiek főképp bor vétele miatt érkeztek Szegedre. A nagykőrösiek selyem öveket, patyolatot, paplanokat, rókabőr béléseket, gyöngyház nyelű késeket, csizmákat és darutollakat szerettek volna beszerezni Szegeden, de itt vásároltak mézet, szárított hagymát és sózott halat is. A szegedi vásárra nemcsak a Duna-Tisza közéről érkeztek, jöttek Debrecenből, a Partiumból sőt Budáról is az "olaszok", azaz raguzai származású kereskedők. Török áruk beszerzésének a reményében látogatták a szegedi vásárt a losonci és rimaszombati kereskedők. A szegedi piacon bonyolódott az egész korszakon át a nyugatról és török földről érkezett, valamint a helyi áruk cseréje.

A város lakóinak a mezőgazdaságban a középkorhoz hasonlóan legtöbb hasznot hozó termelő ágazata a szarvasmarha tartás volt. A tenyésztés módja már ugyancsak korábban kialakult. Változás annyi következett be, hogy a szegedi határban a szabadkaihoz hasonlóan megjelentek a lakótanyák, a szállások, amint ezt a Szabadkáról és Szegedről készült korabeli defterek mutatják. Feltehetően a téli állattartó mezei kertek egy részét kezdték állandóan lakni.

A 16-17. századi forrásokból összeállítható az a hatalmas pusztabirodalom, amelyen a szegediek szürkemarha gulyáikat tartották. A puszták száma időnként változott, sőt a szegediek akkor, amikor maguk nem tudták pusztáikat teljesen kihasználni, bérbe adtak egyeseket másoknak, például Kecskemét városának. Ugyanakkor, ha állatállományuk nagysága megkívánta, maguk is béreltek másoktól. 1570-ben a város határában és a pusztákon 49 380 darab szarvasmarhát vettek számba. 1642-ben a következő pusztákat bírta a város: Asszonyszállás, Átokháza, Bénihalasa, Bodoglár, Bugac, Csengele, Csólyos, Alsó- és Felsőkömpöc, Majsa, Mérges, Alsó- és Felső-Monostor, Móricgátja, Üllés és Tájó. A szarvasmarha tartást kiegészítette a juhtenyésztés, amelynek üzemhelyei ugyancsak a pusztákon terültek el. Kondákban nevelkedtek és híztak a disznók. Őket az ártéri erdős vidéken tartották, ahol makkoltatni lehetett.

Amint a legelőgazdálkodásban, a szántók megművelésének formájában sem állt elő a korábbiakhoz képest lényeges változás. Bár időközben Szeged kereskedő városból mezőgazdasági jellegű hellyé vált, az alapélelmiszerből, a gabonából továbbra is behozatalra szorult. Borból úgyszintén, jóllehet a 16. század utolsó három évtizedéből

már írásos nyoma maradt fenn a szegedi bortermelésnek, amelybe a mohamedán lakosság szintén bekapcsolódott. A szegedi határ egyébként más szomszédos településekéhez hasonlóan, ahol már korábban folyt szőlő termesztés, lehetőséget adott szőlőskertek telepítésére.

Az ősmesterségek közé tartozó halászatot a szegediek a török hatalomátvétel után ugyancsak folytatták. A városlakók számának csökkenésével együtt fogyott a halászok száma, akik a 16. század végén a Tisza folyóhoz közel eső Bánfalva, Fazékszer és Szent György utcákban laktak. 1546-ban még természetben rótták le adójukat, a kifogott hal tizedét szedték be tőlük, később pénzben adóztak. A többségük 55 akcse általány adót fizetett. A szegedi halászok a főfolyók mellett az ártéri vizeken szintén halásztak. A hálók és a varsa mellett a rekesztést alkalmazták a kisebb vizeken.

A valódi mesterek, a kézművesek aránya a városi lakosságon belül a magyar-török hatalomváltás után kevéssé változott. Az 1522. évi 17,8%-hoz képest 1546-ban és 1578-ban 12%, 1554-ben 15%-ra tehető. Még magasabb lesz az arány, ha a Palánkban letelepedett török és délszláv mestereket szintén számba vesszük. Itt tizenkét mesterségben 23-an dolgoztak. A szép statisztika azonban korántsem mutat olyan csinos arcot, ha a lakosságon belüli arányon túl a mesterségek számát vesszük szemügyre. 1522-ben 47 szakma képviselőjét jegyezték fel a városban, a hódoltsági idők vizsgált három évében pedig csak 20-24 ipari ágazat képviselőjével találkozunk, 1670 körül pedig csak 15 szakma képviselőjét találjuk a városban.

Szeged azonban még így is előtte állt a Hódoltság másik nagyvárosa, Kecskemét kézműiparának, ahol a 16. század második felében a kézművesek számaránya a lakosságon belül 19%-ra rúgott, ám az összeírásokból 17, majd 24 illetve 19 szakma képviselőjét lehet kigyűjteni. Az 1559-es kiugróan magas 24-es szám talán azzal hozható kapcsolatba, hogy a Szegedről menekülő iparosok egy része Kecskeméten telepedett le, majd onnan hamarosan tovább állt.

A mezővárosok iparára jellemző a helyi mindennapi szükségletek kielégítését célzó iparágak jelenléte. A szegedi nevekből hasonló tendencia derül ki, ami szintén a városi élet leépülésének bizonyítéka. Egyedül az ötvösök jelenléte szembetűnő a fazekasok, szabók, szűcsök, szíjgyártók, vargák, kovácsok és mások táborában. Igaz, ez időben a mezővárosok lakossága szívesen díszítette magát és lakását az ötvösművészet termékeivel. Sajátos viszont 1668-ban egy órás (horologista) jelenléte. Nagy számban éltek a városban molnárok, akik a Tisza vizének erejét használták malmaik hajtására. 1546-ban 25, a század végén pedig alig kevesebb mint 20 malom őrölte a szegediek számára a gabonát.

A városban virágzó céhek közül a török hatalomátvétel után egy ideig működött az ötvösök céhe, a mészárosoké viszont az egész korszakon át fennmaradt. A törököknek - mint említettük - jószolgálatot tettek a levelek kézbesítésével, csapataik kalauzolásával és információkkal. Ezért a hódoltság utolsó évtizedeiig adókedvezményeket kaptak, és saját bírót választhattak, tehát a város külön fertályában, mahalle-ban lakó mészárosok felett nem gyakorolt hatalmat a városi tanács. A szegedi mészárosok, bár űzték a távolsági kereskedelmet, utóbb elsősorban húsvágásból és árusításból éltek.

6. Világi és egyházi műveltség

A virágzó művelődési viszonyokban, ha nem is azonnal, nagy változásokat hozott a török megjelenése. Immáron közhelyként emlegetett dolog a gazdasági és szellemi elit távozása a városból, ami különösen felgyorsult, miután a magyar lakosokat a Palánkból kitelepítették. A szellemi elit távozása nem csupán szegedi jelenség. Gondoljunk csak a Nagykárolyban született és a Felvidékre távozott Károli Gáspárra, a bibliafordítóra és a váradi gyökerű Pázmány Péterre valamint sok társukra, akik elhagyták a Hódoltság területét. Szeged korábbi fényét tükrözi, hogy valóban impozáns a városból elszármazó jelességek száma, akik beírták nevűket az ország művelődéstörténetébe. Abádi Benedek, Szegedi Gergely, Szegedi Kis István, Szegedi Máté és Szegedi Lajos protestáns prédikátorok neve ismerősen cseng a pallérozott emberek fülében, kevésbé ismert az általunk más helyütt már említett jeles orvos, Kőrösi Fraxinus Gáspár neve, aki szintén kora értelmiségi elitjének tagja volt, és közéjük tartozik Musinai Gerván János szerencsi apát, a szegedi bíró fia, akinek 1526-ban a csanádi püspök méltóságát adta János király. E sorok írójának azonban elsősorban nem őróluk, hanem az otthon maradottakról kell szólnia.

Az első, 1546-ban készült török adóösszeírás a város egyházi művelődési viszonyairól fontos adatokat tartalmaz. Mint ismeretes, a felsővárosi premontrei apáca és domonkos rendi férfi kolostor lakói 1511 előtt, illetve 1529-ben távoztak Szegedről. Meglepő viszont, hogy az utóbbitól nem messze, a Szent György utcában, ahol a plébániatemplom állt, három papot írtak össze szolgákkal. Mivel köztudott: világi pap nem maradt a Hódoltságban, csak kolduló rendi szerzetesek, Szakály Ferenc feltételezi domonkos barátok jelenlétét Felsővároson. Mivel a mariánus ferencesek a török hatalomátvételkor távoztak a városból, és a Nagy utcában, ahol kolostoruk állt, 10 papot írtak össze szolgákkal, akik a dolgozó testvérek lehettek, Szakály úgy véli: itt tartózkodtak az alsóvárosi obszerváns barátok, ugyanis 1546-ban, ahol kolostoruk állt, egyetlen papot sem írtak össze. Alsóvárosi helyükről bizonyára behúzódtak a földhányással védett Palánkba, és csak a magyar lakosok kiűzése után tértek oda vissza.

Nekik köszönhető a város lakosságának visszatérése a régi valláshoz, a katolikus hithez. Szeged polgárai ugyanis a nagy alföldi mezővárosok lakosságához hasonlóan rokonszenvezve vele, hamarosan a protestáns hitre tértek, ám a fordulat hamarosan beállt, mert 1562 januárjában három szegedi molla levelében azt írta, hogy az Új Boldogasszony-templom, amint a szegedi polgárok bizonyították, 53 év óta a barátoké, és ezért a török hatóság azt a ferencesek kezén hagyta. A levél tartalmából egyrészt következtetni lehet a lakosság többségének visszatérésére a katolikus hitre, másrészt a két felekezet és papjaik között fellángolt vitára, amelynek emléke a 18. században került lejegyzésre Fridrich Orbán két kötetes latin nyelvű rendtörténetében. A templom megszerzésének ügyében a török hitvitát rendelt el a felek között. A vita már-már eldőlni látszott, amikor a tanulatlan kuktafráter váratlanul megkérdezte a prédikátortól: hányan vannak az evangélisták. A lelkész nem is kívánt válaszolni, végül a bég és a kádi unszolására előszámlálta a négy evangélista (János, Lukács, Márk és Máté) nevét. A kukta színlelt csodálkozással kérdezte: Miért maradt ki Recef, az ötödik. (Az arab egyházi író a törökök előtt nagy tiszteletben állt.) Mit sem törődve a hangosan

kacagó lelkésszel, aki ezzel magára haragította a döntőbíró törököket, a bég Eszéki Sebestyén gvárdiánhoz fordulva így szólt: "Ne félj pap-gazda, tiéd e templom." Az 1552. évi sikertelen visszafoglalási kísérlet után távozó protestáns elit - amelynek tagjai később is hitük támogatóiként tűntek fel - helyét elfoglalókat a kolduló barátoknak sikerült meggyőzniük katolikus hitük megtartásában. Hasonló eset játszódott le Szegeden, mint Gyöngyösön és Jászberényben, ahol a helyben maradó ferencesek szintén eredeti hitükben erősítették meg a lakosságot.

A korabeli katolikus hitélet néhány emlékét őrizte meg a talán szegedi keletkezésű ún. Guilerin-kódexhez kötött magyar nyelvű nyelvemlékeket tartalmazó papírkódex, amelyben imádságok, gyónási normatívák, bűnfelsorolások, beszédtöredékek és latin szómagyarázatok mellett két korabeli Ave Maria változat található. A fennmaradt nyelvemlékek alapján teljesen hiteles Bertrandon de la Brocquiere lovag megjegyzése: "a ferenceseknél egy kicsit magyaros misét hallgatott." A két Ave Maria-ból a rövidebb, amelyet szegedi templomokban gyakorta imádkoztak, így szólt: "Idvezlégy szentséges Mária, Istennek Anyja, mennyországnak királyné asszonya, paradicsomnak kapuja, ez velágnak asszonya, te vagy kiváltképpen tiszta szíz, te fogadád Jézust béj (bűn) nélkül, te sziléd ez velágnak teremtejet és idvezöjtejet, kiben nem kételkedönk, szabadíjts meg minket minden gonosztul, és imádj a mi bíneinkért. Ámen."

Bár kolostori iskola létéről nincs adatunk, a barátok a pasztoráció mellett bizonyosan foglalkoztak a fiatalok képzésével egyrészt a rend utánpótlására gondolva, másrészt a város felnövekvő generációi nem folytathatták volna atyáik mesterségét sem a kereskedés, sem az iparos mesterségek területén elemi írás, olvasási és számolási készség nélkül. A kolostor könyvtárát ugyancsak gondozták és őrizték, sőt a kötetekben szereplő bejegyzések arról árulkodnak, hogy gyakorta használták őket. A kötetek nagy része a hívek lelki gondozásával kapcsolatos: misekönyvek, gyóntatási, igehirdetési és misézési útmutatók, prédikáció készítését elősegítő példatárak, breviáriumok, valamint több nyelven készült Szentírások, köztük néhány magyar nyelvű kötettel. A világi témájú kötetekből Guido de Colonna Nagy Sándor életrajza és Trója regénye állt rendelkezésre a római auktorok kötetei mellett. A természettudományos könyvek között növényhatározót, továbbá az ásványok, növények és az állatvilág leírását tartalmazó könyvet őriztek. Az utóbbi kettőt a kolostor lakói - amint a bejegyzések mutatják - előszeretettel vették igénybe gyógyító tevékenységük alkalmával.

A ferencesek pasztorációs tevékenységük során kiszolgáltatták a szentségeket és prédikáltak Szegeden, valamint a környező megmaradt falvakban, Tápén, Martonoson és Ludason, sőt messzebbre, például Makóra is eljutottak. E munkájuk egyedülálló emléke az alsóvárosi keresztelési anyakönyv, amelyet Miskey Pál atya 1663. június 3-án fektetett fel, és bejegyzései 1696-ig, illetve 1746-ig terjednek kihagyásokkal. A lelkek gondozásának feladatköréhez 1644-től újabb járult. A szegedi gvárdián lett a csanádi püspök helynöke. A Hódoltság területére esett püspökségek viszonyairól azok püspökei alig rendelkeztek tájékozottsággal. Minden - még a bérmálás is - a helynökre maradt. A lelki ügyek mellett a gvárdián-helynöknek szemmel kellett tartania a püspöki birtokok népét, és az adók begyűjtése szintén rá hárult.

A ferencesek odaadó, a híveiket nemcsak lelki gondozással segítő tevékenysége mellett is felbukkantak a licenciátus intézmények nyomai Szegeden. Olyan férfiak

láttak el egyházi, lelki szolgálatot (bibliamagyarázat, prédikáció, keresztelés), akik nem végeztek egyházi tanulmányokat, és világi emberként éltek. A súlyos paphiány miatt azonban az egyház kénytelenségből elviselte tevékenységüket.
Bár kevés nyoma van, a török korban mindvégig létezett Szegeden a protestáns gyülekezet, amely az idők folyamán a helvét hitvallást vette fel és követte. Templomukként feltehetően az egykori felsővárosi Szent György-plébániatemplomot használták, amely mellett iskola is működött. 1589 és 1591 között az a Foktövi János volt az iskolamester, aki később váci lelkészként prédikáció gyűjteményt és énekfordítást adott közre. A gyülekezet erejét mutatja, hogy 1567 táján nyomda is dolgozott Szegeden, ahol Méliusz Juhász Péter Újtestamentum fordítását nyomták ki. Mivel több szegedi nyomdatermék a műhely létét nem bizonyítja, a kutatók egy része kétségbe vonja a 16. századi szegedi nyomda létét. Sőt a katolikusok mellett az irodalomban is nyomot hagytak a protestánsok. Szegedi Lőrinc Theophania című munkája 1575-ben jelent meg Debrecenben. A mű dramatizált formában mutatja be a reformátusoknak a házasságról és a családról valamint a szülő gyerek viszonyról vallott felfogását. Nicolaus Selnecker iskoladrámáját ízes magyar, szegedi nyelven szólaltatja meg a szerző. Az 1570-1580-as években a szentlélek istenségét tagadó antitinitárius vallás is szerzett hívőket magának Szegeden, ugyanis Basilius István 1580-ban járt a városban a Dávid Ferenc tanítását követő szegediek meggyőzése céljából, akik azonban az Alföldön élt hittársaikhoz hasonlóan nem hallgattak szavára.
A Szegedre beköltöző délszlávok közül a törököknél martalócként szolgáló ortodox szerbek külön egyházat alakítottak a Palánkban. Papjaik közül Györgynek, "a bácsi területű Szeged vára metropolotájának" a nevét két könyv bejegyzése őrizte meg az utókor számára. Feltehetően ő gyakorolta a lelki főséget a bácskai szerbek fölött. A 17. században egyre több a török által sokácnak nevezett dalmata, katolikus délszláv, azaz bunyevác érkezett a városba, akiknek jelenléte nem változtatta meg a vallási összetétel képét. Az alsóvárosi kolostorban 1655-től folyamatosan szolgált dalmát igehirdető. A délszláv, szegedi származású Szegedi Fábri Andrást 1656-ban a rend magyarországi provinciálisává választották.
Ha Szeged és vidéke hódoltság korabeli történetének mérlegét meg kívánjuk vonni, a körülményekhez alkalmazkodás, a fokozatos gazdasági és szellemi leépülés mellett, mindenképpen óriási tette az értelmisége által vezetett korabeli elődöknek, hogy a város a folyamatos szláv előrenyomulás ellenére megmaradt a nyugati és magyar kultúra legdélibb végvárának. Szegedre a hosszú, majd 150 év alatt bizton jöhettek azok tanulni, akik a nyugati keresztény hitben, kultúrában és magyarságban akartak erősödni.