1. Köztörténet

Vannak évszázadok vagy évtizedek, olyan történelmi korszakok, amelyek sok változást hordoznak, és ezért a történészek kitüntető figyelmet szentelnek eseményeiknek. Ilyen volt Szeged múltjának az a fejezete, amelyet az előző részben mutattunk be, és hozzá hasonló az, amelynek leírása az alábbiakban következik. Szeged polgári kori történetével sok szerző foglalkozott, cikkek összefoglaló tanulmányok sokasága született. E sorok írója arra vállalkozik, hogy áttekintésében kiemelje mindazt, ami a város történetében legfontosabb, és meghagyja az érdeklődők számára a korról szóló szakirodalom böngészésének örömét. E korszak bemutatását a kutatók számára megkönnyítette, hogy a források magyar nyelven íródtak, és megmaradtak a levéltár őrizetében a mai napig. Nehezítette helyzetüket a korábbi időszakokhoz képest megsokszorozódott forrásanyag, amelynek kásahegyét átrágva tudták csak elkészíteni írásaikat. A sok ocsú között bukkantak rá az igazi búzaszemekre, amelyek éltető erőt adtak írásaiknak, amelyek alapján szép eseménytörténetet és emberi portrékat rajzolhatna meg a sorok készítője. Erre azonban nincs lehetősége, ha az általa vállalt keretek betartásához ragaszkodik a továbbiakban is, hogy munkája egységességét megőrizze.

Az 1848/49-es forradalmat követő önkényuralom majd a Bach-rendszer idején a korábbi idők nagyformátumú egyéniségei eltűntek a történelem színpadáról. Ki emigrált, ki börtönben sínylődött, ki pedig visszahúzódva töltötte napjait. Az új rend kiszolgálóinak azonban akarva, akaratlanul, ha felemás módon és felső utasítások mentén végre kellett hajtaniuk azokat a változtatásokat, amelyek az új polgári rend felé vezettek. A kiegyezés után pedig a kortársak megújult lendülettel foghattak hozzá az ország építéséhez. A jobbára gazdasági tekintetben konjunkturális időszakot csak időnként törték meg kisebb válságperiódusok. Ezért a városi élet kibontakozásának jelentős időszaka a 19. század második fele. Mi sem bizonyítja jobban, mint a lakosság számának megkétszereződése a századfordulóra Szegeden. A század közepi 50 ezerről 100 ezer 270-re nőtt.

Az 1848-1849. évi polgári forradalom és szabadságharc leverése után nem maradt el a megtorlás városunkban sem. Az új rend szervei üldözőbe vették a forradalom idején szerepet vállalt embereket. Osztróvszky József volt kormánybiztos és Dáni Ferenc szegedi tanácsnok 1855-ben szabadultak börtönükből. Rengey Ferdinánd, Kárász Benő és Tóth Mihály egykori főbíró a pesti újépületben töltött vizsgálati fogságból 1849. október 15-e után szabadultak. Egyeseket besoroztak a császári hadseregbe, másokat rendőri felügyelet alatt tartottak. Sokan emigráltak, mint például Stahel-Számwald Gyula, aki tábornoki rangig emelkedett az északiak oldalán küzdve az amerikai polgárháborúban.

Az uralmon lévők a forradalomnak és a szabadságharcnak még az emlékét is törölni szerették volna. A hivatalos fórumok (tanácsok, egyházak) jegyzőkönyveinek a korszakra vonatkozó lapjai megsemmisítését vagy a sorok tintás áthúzását rendelték el. A kevés iskolában elsősorban németül tudók taníthattak.

Mint minden hatalmi változás esetében, 1849-ben is bekövetkezett a közigazgatás gyors átszervezése, amely természetesen a hivatalnoki kar lecserélésével is együtt járt. Kezdetben ideiglenesen együttes katonai és polgári igazgatást vezettek be. Az országot katonai és ezen belül polgári kerületekre osztották. A szegedi kerülethez Békés, Csanád és Csongrád megyék valamint Szeged szab. kir. város tartoztak Gyulai Gaál Eduárd kerületi főbiztos irányítása alatt. A kerületi királyi biztos Temesváry István, a korábbi konzervatív alispán lett, míg kormányzó alispánként Dobosy Lajost nevezték ki Csongrád megye élére. A kialakított rendszert manifesztáló rendeletét Haynau október 24-én tette közzé.

1850 szeptemberétől az új igazgatási rendszer bevezetésével, amely során a katonai és polgári igazgatást szétválasztották, Csongrád megyét és Szegedet a pest-budai kerületbe osztották, élén Bonyhády (Perczel) István megyefőnökkel, aki olyannyira ellensége volt saját nemzetének, hogy testvérének, Perczel Mórnak a szabadságharcban betöltött szerepe miatt még nevét is megváltoztatta.

1853-ban a Habsburg-kormányzat a "végleges" (definitív) közigazgatási rendszer bevezetésére határozta el magát, amely során teljesen elkülönítette a katonai és a polgári igazgatást. Városunkat ez annyiban érintette, hogy Szeged, Csongrád megyével együtt, a pesti kerületből szervezett budai helyhatósági osztályhoz került. E rendszer az októberi diploma kiadásáig (1860. október 20.) maradt fenn, amikor az 1848 előtti állapotokhoz kívántak visszatérni. Szegeden január 5-én kezdődtek meg a városi képviselőtestületi választások. A 202 tagú újonnan megválasztott testület Osztróvszky Józsefet választotta meg polgárnaggyá (polgármesterré). Miután az októberi diplomával szemben az országban ellenállási mozgalom bontakozott ki, a februári pátensben (1861. február 26.) az uralkodó újra centralisztikus rendszert vezetett be. Ennek következtében Petrovics István főispáni helytartó Taschler Józsefet nevezte ki polgármesternek, továbbá a város élére új vezető tisztségviselők kerültek, és maga a város ismét a megye fennhatósága alá került.

A város a teljes önkormányzatát a kiegyezés után nyerte vissza, amely során mint egykori szabad királyi város az önálló törvényhatósági jogot nyerte el. A törvényhatósági közigazgatás kiépítése két fázisban valósult meg. 1867. március 8. és 11. között a képviselőház felhatalmazása alapján a kormány elrendelte a törvényhatóságok újra szervezését, amely alapján 1870-ig működtek, majd 1870 és 1872 között alapvetően az 1870. évi 42. tc-re támaszkodva szervezték meg a közigazgatást, majd a szervezetet az 1886. évi 21. tc. alapján fejlesztették tovább. A város önkormányzatának testületi és végrehajtó szerveinek (ügyosztályainak és hivatalainak), valamint az egyes tisztségviselőinek és hivatalnokainak hatás-, ügy- és illetőségi körét a szervezeti szabályrendeletek rögzítik. Az utolsót 1943-ban alkották meg.

A boldog békeidőket vérzivataros évek követték az első világháború idején, a szegediek által hozott áldozatokról a népesség számának alakulását kifejtve szólunk. Bár a hátországnak az első világháború idején nem kellett elszenvednie a front átvonulásával

járó borzalmakat, ám az élet egyre nehezebbé és különösen a háború vége felé válságossá vált. A közszükségleti cikkek ára a háború előttihez képest 1917-re 50 százalékkal, míg például az állami, városi és egyéb alkalmazottak fizetése csak 30 százalékkal emelkedett. A béke és a rendezett élet utáni vágy forradalmasította a főváros és a vidéki városok lakosságát. Szegeden október 22-én alakult meg a Nemzeti Tanács. Tagjai között volt a polgármester mellett Juhász Gyula és Móra Ferenc is. Október 30-án már őszirózsával díszített sapkás katonák és lelkes tömeg éltette a forradalmat. Az MSZDP szegedi szervezete is aktivizálódott a forradalmi napokban. 1919 januárjában megalakultak a kommunista párt (KMP) szervezetei, és folyatódott a balratolódás.

A pesti proletár forradalom híre a közvetlen vidék városai közül először Szegeden terjedt el. Március 22-én a két említett munkáspárt egyesült, létrehozták a 34 tagú intézőbizottságot és a három tagból (Udvardi János, Wallisch Kálmán - később az osztrák szociáldemokrata mozgalom kiválósága lett -, dr. Czibula Antal) álló direktóriumot. Működése nem tartott sokáig a városban és vidékén kialakult sajátos hatalmi viszonyokból következően. A belgrádi katonai konvenció értelmében ugyanis Szegeden 1918 december végétől francia megszállók tartózkodtak, akik, azonnal felléptek a kommünnel szemben, amelynek fennállása városunkban mindössze öt napig tartott. A direktórium március 27-én távozni kényszerült a városból, amelynek ügyeit május elsejéig egy polgárokból (Dettre János, Somogyi Szilveszter polgármester, Tabódy Zsolt) álló direktórium intézte, ami után megkezdte munkáját a korábbi közigazgatás. A helyzet azonban véglegesen később normalizálódott. A francia csapatok csak egy év múlva, 1920 márciusában vonultak ki Szegedről, a tiszántúli területeket ugyancsak 1920-ban hagyták el a román megszállók, a Tisza-Maros szögét, az ún. torontáli sarkot pedig 1921 augusztusáig tartották elfoglalva a szerbek.

Városunk a trianoni békekötés (1920. június 4.) után éppen úgy mint a török kor kezdetén és végén határváros lett annak már korábban leírt, máig tartó hátrányos következményeivel. A lakosságot, főképp az értelmiséget Trianon hatásaként nagy szellemi megrázkódtatás érte, identitásában károsodott, ami hosszú távon súlyosabban hatott mint az anyagi veszteség. Közvetlen szomszédságában pedig egy belső problémákkal küzdő balkáni állam rendezkedett be, amelynek jelenlétét nemcsak a területekkel hozzá csatolt, és kisebbséggé lett magyar százezreknek, hanem a szomszéd nagyváros, Szeged lakosainak is meg kellett szokniuk, és el kellett viselniük. Csak egy példa a különbségekre: a balkáni világban, mint egy rezervátumban a társadalmi gondolkodásban fennmaradtak a törzsi-nemzetségi jog elemei, amelyeket a nyugati keresztény Európa már az első ezredforduló előtt túlhaladott.

Szeged sajátos történelmi helyzetéből következően az ellenforradalmi erők központja lett, innen indult Horthy Miklós vezetésével a hatalom megszerzéséig tartó útjára a nemzeti hadsereg. A várost pedig új egyetemével, püspökségével a konzervatív szemléletű modernizáció egyik országos központjává szervezték. Új szellemi reneszánsz indult a megroppant gazdaságot is segítve, amelynek a második világháború vetett véget. Évei alatt az ország más vidékeihez hasonlóan emberveszteségek és nélkülözések közepette szenvedett a város lakossága, amely hat alkalommal élt át bombázást. A front átvonulása azonban nem okozott pótolhatatlan anyagi veszteséget. Az újjáépítés során a hidat és épületeket a vasúti híd kivételével hamarosan helyreállították.

A háború frontjain elesettek és a haláltáborokba hurcolt zsidó családok azonban már nem térhettek vissza otthonaikba. Szegedet 1944. október 11-én foglalták el, és szállták meg az orosz-szovjet csapatok elűzve a korábbi német megszállókat, amelynek következtében és a világpolitika alakulása, valamint a hatalmi változások nyomán egy addig soha nem látott új világ köszöntött az ország és benne Szeged lakosságára.

2. A városkép változásai

a) Korszerűsítések a forradalom után

Mint már említettük, a 19. században Európában a városfejlődés egy új szakasza kezdődött el. Néhány évtized alatt megszűnt a középkori város. A tőkés termelés formái szétfeszítették a középkor óta alig változó társadalmi kereteket, és átformálva a városi létformát a városok külső képének új arculatot adtak. Lebontották a városfalakat, betemették a városok árkát, új lakónegyedek épültek, megjelentek a tömeglakásokat magukba foglaló városi bérházak, valamint a kis- és nagyüzemek, a gyárak, kiépült a vasúthálózat, amely új távlatokat nyitott a gazdaság számára. Magyarországon az átalakulás a század második felében elementáris erővel következett be.

Városunkat sem kerülte el a változás szele. Kiépült a vasúthálózat, amelynek nyomán korrekciók következetek be a magyarországi városhálózatban. Egyesek stagnálni kezdtek, mások visszaestek, és voltak olyanok, amelyek soha nem látott virágzásnak indultak. 1854-ben adták át a forgalomnak a Pest-Szeged vasútvonalat. Az első állomás és azóta lebontott indóház a mai rendező pályaudvar helyén állt. Mivel messze feküdt a várostól, a Temesvár felé tartó pálya Cézanne által tervezett kettős vágányú, Tiszát átívelő vasúti hídjának megépítése (1858) után a szegedi személypályaudvart, a mai Szeged állomást és annak épületét alkották meg. Tovább nyílt a világ Szeged és környéke számára 1870-ben, amikor az algyői Tisza-híd megépítése után - ellenezte a Pallavicini uradalom, mert elesett a révvám jövedelmétől - átadták a Nagyvárad és Fiume között futott Alföldi Vasút Hódmezővásárhely és Szeged közötti szakaszát. A hídon szekérrel és gyalogosan átkelők még hosszú ideig hídvámot tartoztak fizetni az átkelésért. Az új vasútvonal mellé külön állomást, a Szeged-Rókus pályaudvart létesítették. Ugyanekkor az állami és ún. törvényhatósági utak kiépítéséről sem feledkeztek meg. Az utóbbiakat az említett joggal felruházott jogi személyek, megyék és városok építették.

Szeged polgári várossá alakulása az ország más városaihoz hasonlóan a század második felében indult meg. Nem maradt el ebben a régió ekkor fő központjától, a császárváros Bécstől, ahol ugyanekkor töltötték fel a Burg árkait, és alakították ki a helyén a Ring-et, valamint a szédületesen fejlődő Budapesttől. Szegeden már az 1850-es években gondoskodni kezdtek az utak kövezéséről, az utcák világításának kiépítéséről. Reizner János szerint 1872-1873-ban Szegeden már 27 utca és egy tér volt kőburkolattal ellátva. Szeged azonban így is csak kullogott utcáinak kövezésével Pozsony, Kassa, Győr és más városok mögött.

A városi Szépítő Bizottmány szigorúan felügyelte a városi építkezéseket. Az egyes máig álló és városképi jelentőségű épületek számbavétele nem feladata jelen írásunknak, de megemlítjük az árvíz előtt emelt paloták közül a Gerster Károly által a romantizáló gótika jegyében tervezett és a szegedi Kováts István, a magyar romantikus építészet egyik legérdekesebb egyénisége által kivitelezett, sötét vakolatáról "Fekete ház"-nak nevezett palotát (1857-1858), amely a Kelemen és Somogyi utcák sarkán áll, valamint a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár Rt. Széchenyi téren 1864-1865-ben épített székházát. A klasszicizáló épületszerkesztés és a gótizáló stílus harmonikus egységében megjelent épület tervezőjének és kivitelezőjének személyét még nem tárta fel a helytörténetírás, erre nézve csak feltételezések fogalmazódtak meg. Az Oroszlán és Rozmaring, ma Nádor utca sarkán álló első Kiss Dávid ház előbbi utcára néző homlokzatát a klasszicizáló romantika, a Nádor utcára tekintőt pedig a gótizáló romantika jegyében újították fel. Érdekessége, hogy utcai ablakainak mérműveit az építtető személyére utalóan a Dávid-csillag formáját felhasználva készítették 1868-ban. Az eklektika jegyében született 1868-ban a Dóm tér és az Oskola utca sarkán álló Régi Hungária Szálló, ma MTA székház.

Az eklektika első, klasszicizáló szakaszában, 1870 és 1873 között épült a főhomlokzatával a mai Dugonics térre néző Főreáltanoda épülete, amelynek tervezője Skalniczky Antal pesti építész, kivitelezője pedig az Ausztriából Szegedre származott Arleth Ferenc volt. A négy utcára tekintő hatalmas kétemeletes épület, amelyben már 1873-ban megkezdődött az oktatás, 1883 októberétől 1894 augusztusáig helyt adott a Somogyi-könyvtárnak, 1894-től a szegedi királyi ítélő táblának, 1921-től pedig a szegedi egyetem központi épülete lett, és benne helyet kapott az egyetemi könyvtár egészen korunkig.

Hogy milyen óriási feladat megoldásába kezdtek a polgári város képét megálmodó kortársak, arra egy példát említünk. Már magasodtak az egykori Búzapiac - a mai Árpád és Dugonics terek elődje - emeletes épületei, amikor még gondot jelentett a tér egyes mély helyeinek, az időszakosan vízzel borított ún. csöpörkéknek a feltöltése. Nem alakult másképpen a helyzet a Mars téren és az 1848 előtt már kiépülni kezdett Rókus városrész területén. A város építési ütemére jellemző adat: Nagy Zoltán szerint Szegeden 1850-ben közel 4300 épület magasodott, 1870-ben pedig 8960 köz- és magánépület állt, amelyhez mint szegedi épületvagyont hozzá számolhatjuk a téres szegedi tanyavilágban emelt negyedfélezer épületet. A nagy szám abból adódik, hogy a lakóépületek mellett a melléképületeket (ólak, istállók, stb.) is feltüntették, ugyanis a királyi biztosság 1879-ben a belterületen 5723 épületet írt össze.

A városrendezésre, illetőleg a korszerű nagyváros felépítésére jó elképzeléseket álmodtak a kortársak, ám terveik megvalósításához kevés pénz állt rendelkezésükre, éppen úgy, mint a gyenge gátak emelésére, amelyek közül a szabályozása nyomán évről évre magasabbra emelkedő vizű Tisza egyre fenyegetőbben készült kitörni. Végül a városalaprajz gyökeres megváltoztatását és a vízvédelem radikális javítását az 1879. évi nagyárvíz okozta katasztrófa kényszerítette ki.

b) Az árvízi katasztrófa és az újjáépítés kezdetei

Széchenyi István még a reformkor idején indította meg a Tisza szabályozásának munkálatait. Nagyszerű tervének kivitelezését az önkényuralom idején folytatták. Az 1860-as évek végére a főbb munkálatokat be is fejezték, a folyót gátak közé szorították. A teljesítmény és annak eredménye óriási volt. A 132 ezer holdas vásárhelyi határból például 76 ezer hold addig vizes, mocsaras és lápos vidék vált mezőgazdasági művelésre alkalmassá. A tájék növény- és állatvilágát átalakító, valamint az emberi életformát befolyásoló változások felett érzett öröm azonban nem volt teljes, ugyanis addig soha nem látott aszályos és nagy árvizekkel érkező évek váltották egymást, mert a gátak közé szorított víz egyrészt nem tudta öntözni a környező vidéket, másrészt az áradások idején a gátak átszakításával fenyegetett. Egy az átlagosnál nagyobb vizet hozó évben, 1879-ben következett be a város elöntése.

A csapadékos tél és a korai olvadás következtében hosszan tartó magas vízállás alakult ki a Tiszán. Nehezítette a helyzetet, hogy a víz lefolyását a Duna egyidejű áradása akadályozta. Március 5-én este hét órakor a Dóc határában lévő Petresnél törte át a nagytömegű víz a gátat egy korábbi átvágás kellően nem tömörített helyén, ahol korábban a belvizet vezették vissza. A bezúduló víz a nyílást rohamosan szélesítette, és megkezdte azon öblözet elárasztását, amelyben Szeged fekszik. Az útjában álló régi gátakat, kereszttöltéseket és végül az Alföldi Vasút töltését átszakítva - helyét emlékoszlop jelzi a körgáton - március 12-én éjjel kettő órakor észak felől tört a városra, miután a feltámadt vihar által felkorbácsolt hullámok a töltést száz méter hosszan átszakították. A Makkoserdőnél betört ár előbb Rókust, majd kevéssel később Felsővárost, végül a budapesti országúton átcsapva az Alsóvárost és a Belvárost öntötte el. Az ár elleni védekezés korábban megindult, belőle a helyieken kívül a szomszédos települések lakói is kivették részüket. Sokat segítettek a Temesvárott állomásozó Pulcz Lajos altábornagy - ma utcanév és dombormű őrzi emlékét - által irányított katonai erők, akik többek között a több tízezer ember számára menekülési utat jelentő hajóhidat építették meg a Tiszán.

A lakosság a víz betörése előtt megkezdte a város elhagyását, ám sokan házaikban maradtak, akik mentését meg kellett szervezni. A városban rekedtek a téglaházak emeletein, a vár és a Belváros magasabb pontjain, a Nagyállomás és a Tisza töltésén húzták meg magukat a katonaság által felállított sátrakban és barakkokban. Az árvíz 165 emberéletet követelt. A menekülés ütemére jellemző adat, hogy néhány nappal később, március 18-án a 70 ezer főt számláló lakosságból mindössze 12-15 ezer főre becsülték a helyben maradottakat. A város épületeiből, amelyek számát Lechner Lajos 5723-ra, Reizner János 5995-re tette, még tíz százalék sem maradt meg a gyors számbavétel szerint, sőt Lechner Lajos csak 265 fennmaradt házról számol be, amely kevesebb mint a korábbi állomány öt százaléka. A megmaradt épületek elsősorban a 19. században a partosabb helyekre emelt tégla épületek közül kerültek ki, továbbá megmaradt szinte sértetlenül a vár, amelyet azonban 1880-1881-ben lebontottak, miután I. Ferenc József király tégla anyagát a városnak juttatta. A középkor óta álló, többször átépített erődítmény, amely több mint félezer éven át uralkodott a városképen - bontásának szükségességéről máig vitákat kavarva - ezzel örökre eltűnt a város életéből.

Amilyen lassan szivárgott vissza a lakosság korábbi életének kényszerből elhagyott színhelyére, és amilyen lassan húzódott vissza a víz elhagyott medrébe, a korabeli gazdasági fellendülésnek köszönhetően állami segítséggel olyan gyorsan megindult a város újjáépítése. E nagyívű munka eredményeképpen urbanisztikai és építészeti szempontból a korabeli Magyarország egyik legmodernebb városa született meg, amely a trianoni Magyarországon a nyugatról érkező idegen számára tágas belvárosával, körútjaival és sugárútjaival Budapest mellett egyedül ad valódi városi hangulatot és benyomást.

Az újjáépítés, amelynek jogszabályi keretét gyorsan, még 1879 májusában meghozta az országgyűlés a kisajátításról és a királyi biztos kinevezéséről szóló törvény-nyel, a város törökkor utáni történetében a harmadik fényes városépítési korszakot nyitotta meg a 18. század eleji katonai célú majd a 19. század első felében bekövetkezett helyi polgári indíttatású, a klasszicizmus jegyében folyt építkezések után.

A királyi biztos Tisza Lajos (1833-1897) - emlékét a kiskörút neve őrzi - volt közmunka- és közlekedésügyi miniszter lett, aki a mellette létrehozott Műszaki Osztály vezetőjévé Lechner Lajost (1833-1897) - emlékét a róla elnevezett tér őrzi -, a nagy urbanisztikai gyakorlattal rendelkező budapesti mérnököt nevezte ki. Az ő személyisége meghatározó volt a város új arculatának kialakításában.

Miután a város területét azideig már többször sújtotta árvíz, a legszükségesebbnek tekintették a várost az ár- és belvizek támadásától megóvó gátak, valamint a város területének az 1879. évi árvíz szintjénél magasabbra emelését. Ez utóbbit nevezték a kortársak "eszményi szintnek", amely kifejezés máig él a szegedi köztudatban. Első lépésként a Felső-Tisza-parttól az Alsó-Tisza-partig terjedő mintegy tizenkét kilométer hosszúságú, a várost félkör alakban kerítő töltést építették meg, amelynek koronája átlagosan tíz méterre emelkedett a tiszai vízmérce 0 pontja fölé. Miután a város pusztulása felrázta a közvéleményt és ennek nyomán a kormányzatot, az addiginál erőteljesebben indultak meg az árvízvédelmi munkálatok a Tisza völgyében. Szegedi mintára például körtöltéssel vettek körül számos alföldi várost, például Hódmezővásárhelyt, Békéscsabát és Gyulát.

Az új városalaprajzot a korábbi várostérképre vetítve készítették el, és a töltés építésével egy időben kezdték el a körutak kijelölt helyének a feltöltését. A város területének körtöltésen belülre esett részét átlagosan két méterrel magasították, ám nem egyforma mértékben. A kiskörúton belül 4-6 méter a feltöltés mértéke, a két körút között 3-4 méter, míg a nagykörúton kívüli területek fele nem kapott feltöltést, a többi helyen is csak ritkán éri el az a két métert. Ha forgalom mentes időben a Belvárosi hídfő tájékáról a Híd utcán a Mars térig eltekintünk, nagyszerűen elénk tárul a térszint csökkenése. A magánosoknak szintén nem jutott elég pénze telkük feltöltésére, ezért láthatunk városunkban az utcákról betekintve máig oly sok mélyen fekvő udvart.

A feltöltés munkálatait - megjegyzésre méltó a neve - a norvég származású budapesti vállalkozó, Gregersen Guilbrand vállalta és 180 nap alatt végezte el. A kiáztatott, elhasznált szegedi talajra az egészséges földet részint Szőreg határából, részint Szentmihályról, valamint a város más határrészeiről vasúton és vízi járművön szállították. Az óriási vállalkozás talán a hollandiai polderek kialakításához hasonlítható. Azóta a szegediek bácskai és bánáti földön járnak-kelnek. Kevés olyan város van

főképp Európa keleti felében, amely ekkora talajszint emelést kapott, hogy lakói biztonságosan új élethez kezdjenek. Az árvíz rombolása, az utána következő bontások, a feltöltés után földbe "süppedt" házak helyett újak építése eltüntette a régi Szegedet. E folyamatot később a Dóm téri építkezések fejezték be, aminek eredményeképpen városunk szinte elvesztette építészeti múltját, e tekintetben nem hasonlít az európai városokhoz, amelyek máig magukon azaz épületeiken viselik a történelmi korok építészeti stílusát és divatjait. Valamennyire kárpótlást nyújt ezért a Belvárosnak az eklektika és a szecesszió jegyében fogant egységes városképe.
A kis kitérő után térjünk vissza a város új-régi alaprajzának a megszületéséhez. A város régi szerkezete, a minden irányból a révhez és a körülötte lévő területre érkező utak, utcák (Boldogasszony, Péterváradi, Budai, Csongrádi és Algyői) girbe-görbe nyomvonalát kellett kiegyenesíteni. Mindezt figyelembe véve alakították ki a négy városon belüli forgalmat bonyolító kisebb és a négy távolsági forgalmat bonyolító nagyobb sugárutat. Az előbbi csoportba a Boldogasszony sugárút, a Szentháromság utca, a Kálvária utca és a Szilléri sugárút tartozik, az utóbbiba a Szabadkai (ma Petőfi Sándor) sugárút, a Budai (később Kossuth Lajos)sugárút valamint a Csongrádi és Vásárhelyi (ma József Attila) sugárutak. A sugárutak a körutakat átszelve érkeztek a központba. A két körút között meghagyták a korábban kialakult négyzetes utcahálózatot, a vár helyén, Alsó- és Felsővároson hasonlóképpen teljesen új négyzetes utcahálózatot alakítottak ki. A Nagykörút egyes szakaszainak elnevezése az adakozó városok neveit őrzi: Bécsi, Londoni, Párizsi, Berlini, Brüsszeli, Római körút.
A város modern, párizsi mintára kialakított két körutas, sugárutas szerkezetéhez igazodva tervezték Újszeged utcahálózatát. A belső körútnak tervezett Temesvári körút nyomvonalát a nagykörút ívének folytatásaként alakították ki a tervrajzon, majd a városi sugárutaknak megfelelően rajzolták meg a hídfő tájékáról kiinduló Csanádi és Szőregi utcák, a Népkertet átszelő Fő fasor, a Népkert sor, a körúton kívül a Fürj utcában folytatódó Aranka utca, és a Tárogató utcában folytatódó Bethlen (ma Szent-Györgyi) utca nyomvonalát. A Torontál teret pedig az egykori Rudolf, ma Roosevelt tér pandantjaként alakították ki. A legyezőszerűen szétágazó utcákat tizenkét keresztutcával szelték át házépítésre megfelelő tömböket kialakítva.
A 19. században kialakuló új európai városban a társadalom térbeli rendje a következőképpen rendeződött el: a Belvárosban foglaltak helyet az állami és helyi igazgatási, igazságszolgáltatási, egyházi és oktatási, valamint kulturális intézmények, majd a bankok és kereskedőházak épületei. Közöttük emelkedtek a városi társadalom felső rétegének palotái és bérházai. Rajtuk kívül a polgári lakosság, hivatalnokok, kereskedők és iparosok családi házai álltak bennük boltjaikkal és műhelyeikkel. A külvárosok viskóinak lakosságát a munkásság és a földművelők csoportjai tették ki.
Szeged középkori tagolódása és annak a törökkor után bekövetkezett újra szerveződése szinte kínálta a fentebb leírt elrendeződést. A suburbium, a későbbi Palánk a kezdetektől fogva a gazdasági és kulturális élet központjaként szolgált. Itt lakott a városi vezető réteg, a gazdagabb családok és rokonságuk. Felsővároson a néhány gazdag család mellett főképp iparosok és halászok éltek, az Alsóvároson pedig földművesek. A később kialakuló városnegyedek, Móraváros és Rókus, mely utóbbit kezdetben (1731) Új városnak neveztek, a dolgozó rétegek lakóhelyeként szerveződött. A polgári

társadalom erre a szerkezetre rátelepülve alakította ki térbeli rendjét. A Belváros lett a City, a közép- és kispolgári rétegek a két körút között laktak, a külvárosokban pedig a munkás és paraszt rétegek. E tagozódás a polgári korszakban végig fennállt.

A körtöltésen belül, a külvárosok birodalmában még óriási területek maradtak feltöltetlenül és beépítetlenül. Már a világháború előtt és főképpen után indult meg e vidék "megszállása". A körtöltés két oldalán, sőt a beljebb fekvő helyeken is a külvárosokhoz tapadva szatelit települések, elővárosi telepek gyűrűje kezdett kialakulni, amelyek lakossága foglalkozását illetően megoszlott. Elsősorban önellátásra, zöldség- és gyümölcstermesztésre, valamint állattartásra rendezkedtek be. A telepek nagyságuk, rendezettségük és közművesítésük tekintetében igen különböztek egymástól. Számbavételüket Péter László segítségével a Szeged monográfia IV. kötetében Novák Ákos, a fejezet szerzője végezte el. Mellbevágóan sokat, 32 telep nevét gyűjtötte össze, amelyeken volt uradalmi cselédek, gyári munkások, vasutasok, kistisztviselők építkeztek. Voltak olyanok, mint például Fodor-telep, amely magas területen épült, és jól illeszkedett a városhoz. Az egykori Aigner-, ma Béke-telepet, amelyet vasutasok számára létesítettek, nehezen lehetett megközelíteni. Az egykori Új-Somogyi-, és Somogyi, jelenleg Új-Petőfi- és Petőfi-telepek pedig, amelyeket minden előrelátás nélkül a Szillér völgyébe helyeztek, már az 1940/41-es belvíz katasztrófa idején áldozatul estek a víz pusztításának. Fenyegetettségük a mai napig fennmaradt. A felsővárosiak mellett az alsóvárosi feketeföldeken létesült az ismertebbek közül a Kecskés-telep (Ságvári-telep) és a Gróf Klebelsberg-telep (Hattyas-telep) nevét említjük meg. A 32 telep közül 8 Újszegeden létesült, mint például a Bobalits-telep I. II. és a Pillich-telep. Az árvíz utáni várostömörítés helyes szemléletével szemben a telepek esetében a "városszétszórás" helytelen elve jutott érvényre. A város ekkor ismét vízszintesen terjeszkedett, a városépítészetből ezáltal kimaradt a bérkaszárnyák övezete, a nagyvárosi munkásság lakóhelye. Az új házhelyosztásokkal mellőzték a településbiztonság, a közlekedési hálózathoz való jó csatlakozás, a könnyű ellátás és az egységes városkép szempontjait. A szűkös anyagi körülmények miatt mit sem törődtek az épülő házak külső megjelenési formájával - mint ahogy tették ezt az árvíz után a napsugaras oromzatú házak típustervének megvalósítása során, - és a lakások komfortjára sem adtak.

A modern város már akkor sem volt elképzelhető kövezett utak és csatornahálózat nélkül. Egyelőre a főútvonalakat látták el kavicsos alapozásra tett ún. mauthauseni gránit kövekkel és trachit kockakövekkel. A járdákat részben kővel, részben kemény téglával burkolták, a mellékutcákat pedig a vár bontásából kikerült anyaggal. Az alföldi városokban hasonló anyagokat használtak az utcák sármentesítésére. Felcserélésük aszfalt szőnyeggel csak a 20. század második felében indult el. Az idősebb generációk még emlékeznek a "macskaköves, téglajárdás" Szegedre. Számos utca azonban még makadám burkolatot sem kapott, maradt az addigi sártenger.

Folytatódott a korábban megkezdett csatornahálózat kiépítése. Mivel a nagykörút töltését árvízvédelmi okokból áttörni nem engedélyezték, a várost négy főgyűjtő kerületre osztották. Az elsőbe a kiskörúton belüli terület, a másodikba a két körút közötti, a harmadikba a Budai (ma Kossuth Lajos) sugárúttól a Felső-Tiszapartig, a negyedikbe pedig innen az Alsó-Tiszapartig nyúló terület tartozott. A csatornákat falazott téglából

építették és fedték mintegy 14 km hosszan. A külvárosokban a csatornahálózatot takarékosságból ugyanilyen hosszúságban nyílt árokrendszerrel oldották meg. A főcsatornák a vasúti híd mellett és a Hajós utca végén épített szivattyútelepeken át torkolltak a Tiszába.

Bár a modern város vízvezeték nélkül nem létezhetett volna, azt mégsem terveztek, maradt a régi, a Tisza vizét szűretlenül továbbító hálózat. Megkezdték viszont az utcák közvilágításának szerelését, a főutakon gáz-, a kevésbé fontosakon olajlámpákat állítottak fel. Ugyancsak gondot fordítottak a város fásítására. Közel 303 ezer gyümölcsfa, díszfa, cserje és bokor érkezett adományozóktól, amelyek nagy részét az utcákon és tereken, valamint sétányokon ültették el. A feltöltést, a sétányok kialakítását és a fák elültetését Kuklay Béla királyi mérnök tervezte és irányította.

c) Az árvizet követő építkezések

Az árvizet követő rekonstrukciós építkezések elveit a Lechner Lajos vezette Műszaki Osztály dolgozta ki. E tekintetben is meghagyván a város korábban említett hármas tagozódásának gondolatát, és meghatározva azt, hogy a húszféle típusterv figyelembevételével az egyes térségekben milyen házak épülhetnek. Az építkezésről azért szólunk hosszabban, mert ekkor ma már városképi jelentőségű, védett épületegyüttesek, pl. a Széchenyi tér, valamint a kiskörút és a Tisza közötti terület épületei és mások születtek. Eme, az eklektika jegyében kialakított városképbe harmonikusan simulnak be a századforduló után a szecesszió (Jugendstil, art nuoveau) jegyében emelt épületek. A rekonstrukció egyrészt állami és városi, másrészt magánerőből folyt.

Állami költségen építették a körtöltést, a tiszai rakpartot és a Tisza-hidat. Ez utóbbit Feketeházy János, az államvasutak főmérnöke tervezte. A híd a Tisza medrét egy, az árteret három nyílással haladta át. Hossza 401, szélessége 11 méter volt. 1883. szeptember 16-án adták át, majd 1944. október 9-én robbantották fel a németek. A ma álló hidat 1948-ban adták át, a Belvárosi híd elnevezést 2001-ben kapta. Ugyancsak állami költségen épült, és 1883-ra lett készen a város újjáépítésében kiváló szerepet vitt Bachó Viktor által tervezett Honvéd laktanya, a magyar szervezésű és vezényleti nyelvű 5. szegedi honvéd gyalogezred szálláshelye. A Honvéd téren kívül a Vitéz és Zászló utcák nevüket szintén tőle vették. Ma az egyetem közgazdasági karának, levéltári raktárnak és lakásoknak ad helyet. A Mars téri laktanyakomplexumot, amely a német vezényleti nyelvű "közösöknek", Szeged háziezredének, a 46-osnak adott helyet, a vár átadása fejében a város építtette. A Mars téren épült fel (1882-1884) állami pénzből a büntető törvényszék és börtön épülete, amely az utóbbi belső szerkezetétől kapta a Csillagbörtön nevet. Hasonlóképpen központi beruházással épült fel (1882-1906) a főhomlokzatával a Széchenyi térre néző polgári törvényszék, valamint a posta- és távírda épülete (1883), a kiskörút északi végén, a Tisza-parton a szegediek nyelvén fináncia, pénzügyigazgatóság (ma pártház és irodaház) székháza, a körút déli végén ugyancsak a Tisza-parton a honvéd tiszti lak (1882-1883), ma az orvosi kar gazdasági épülete.

A kiskörútba ékelődő Kálvin téren Schulek Frigyes tervei szerint építették fel (1882-1884) a reformátusok templomukat (kakasos templom), az evangélikusokét pedig,

Porzsolt Ernő és Halmay Andor alkotását szintén a kiskörúton 1882-ben szentelték fel. A körút harmadik templomát, a modernista stílusú Honvéd téri református templomot 1941 és 1944 között emelték.

A város - mint korábban említettük - a székházát Lechner Ödön tervei alapján építtette újjá. Ugyancsak a város áldozatkészségét dicséri a monarchia nagy színház tervezői, Ferdinand Fellner és Hermann Helmer építészek irodája által alkotott színház épülete, amelyet az újjáépítés első hullámában emeltek. 1883. október 14-én tartották a nyitó díszelőadást, amelynek díszvendége a király volt. Az épület 1885-ben leégett, gyorsan állították helyre, már 1886. október 2-án újra megnyitották.

A város az új iskolák építéséről és a közkórház bővítéséről sem feledkezett meg. Közülük a kiskörút és a Fekete Sas utca találkozásánál Petsch Elek tervei alapján 1882-ben épített városi polgári leányiskoláról (ma a jogi karnak ad helyet) és a második építési hullámban emelt, Bachó Viktor által tervezett új piarista gimnáziumról (1885-1886), ma az egyetem természettudományi karának épülete, emlékezik meg e sorok írója. Iskolákat, amelyek építése az egész korszakon át tartott, az állam, az egyház, különböző szervezetek és intézmények, valamint magánosok egyaránt építtettek. E fáradozás nyomán lett Szeged a közvetlen környék és a Délvidék fontos iskolavárosa.

A jelentősebb épületek, bérpaloták építéséből a magánosok is kivették részüket. Közülük a Klauzál téren épített klasszicizáló barokk formavilágot őrző Európa Szállót (ma DÉMÁSZ székház) és az egykori vár területén felszabadult értékes telkek egyikén emelt korai szecessziós jegyeket mutató, Lechner Ödön tervezte Milkó-bérházat említjük, amely átvezet bennünket az eklektikát felváltó szecesszió világába, amely a századforduló előtti és utáni húsz évben hatott Európában, Magyarországon és Szegeden. Városunkban Nagyvárad mellett a vidéki Magyarországon leggazdagabb formavilágában és épületek sokaságán jelent meg az új stílusirányzat. Az első igazán szecessziós épület városunkban a Tisza-parton, a Stefánia sétány északi végén álló, a Lechner tanítvány, Baumgarten Sándor által tervezett, 1899-ben emelt Felsőkereskedelmi Fiúiskola (ma Kőrösy József Szakközépiskola) épülete. Magának Lechnernek egyik legkiválóbb alkotása és Szeged egyik legszebb szecessziós lakóháza az 1900-1901-ben épült Deutsch palota (Dózsa Gy. u. 2.).

Baumhorn Lipótnak a nagy zsinagóga építőnek, Lechner Ödön munkatársának legszebb zsinagóga épülete a szegedi (1903). A szecesszió mellett több stílusjegyet ötvöző épületen hangsúlyosak a mór elemek. A több stílusjegy nem bontja meg az épület négy homlokzatának egyformán gazdagon tagolt egységét. A templombelső a korabeli térkialakításnak egyik legszebb példája. Rendkívüli tagoltsága a templom akusztikáját nem zavarja. A templom belső terét az arany mellett három színnel: a falsíkokat hamvasszürkével, a dongákat elefántcsonthoz hasonló krémszínnel, a szegélyeket, háttereket és a kupolát világoskékkel festették. Monumentális belső terének betetőzése a virágokkal ékesített, a csillagos égre utaló kék üvegkupola, Róth Miksa alkotása. Az ő keze munkáját dicsérik a zsidó ünnepeket jelképező üvegablakok. A teljes belső díszítés Löw Immanuel főrabbi iránymutatása alapján készült. A templomot méretei, építészeti formáinak és színeinek harmóniája Európa zsinagógáinak egyik legszebbikévé tette.

A Magyar Ede által tervezett Reök-palota, a Dugonics tér és a Stefánia szecessziós házai mellett felhívjuk a figyelmet a Vasúti Leszámítoló Hivatal épületére (ma a Bölcsészettudományi kar központja) (1911-1912), amely neoromán stílusjegyeivel a szecesszió lenyugodott formavilágát képviseli, Szeged egyik legnagyobb méretű épülete. Ugyanazon gondolat alapján helyezték e fontos vasúti intézményt városunkba, mint az 1896-ban átadott MÁV Tápintézetet, azaz nevelőotthont (Baktert): az ország közepén, annak minden irányából jól elérhető helyén legyen.

d) Az egyetemi és egyházi központ létrejötte

Az árvíz után a tanács már 1879 májusában elhatározta egy monumentális méretű katolikus templom építését, amely határozatot 1883-ban erősített meg. A templom építését 1913-ban kezdték meg, ám az első világháború kitörésekor leállították. Az építkezést 1923-ban kezdték újra. Az első misét 1925 karácsonyán celebrálta benne móri Glattfelder Gyula megyéspüspök. A gazdasági válság okozta gondok miatt, még teljesen nem befejezett templomot 1930. október 24-én szentelte fel a megyéspüspök, a szentmisét Angelo Rotta c. érsek, pápai nuncius mutatta be. Az 1931-ben székesegyházi rangra emelt Magyarok Nagyasszonya-templom hármas szerepet tölt be. A Belváros plébániatemploma, a szegediek fogadalmának letéteményese (Fogadalmi templom), előbb az 1923-tól a Szegedre költözött csanádi püspökség, 1975-től a szeged-csanádi püspökség székesegyháza.

A neoromán stílusban felépített székesegyház terveit Schulek Frigyes készítette. Mivel idős korára hivatkozva a továbbiaktól visszalépett, a kiviteli terveket Foerk Ernő, felsőipariskolai tanár, ismert templomépítő készítette. A pénzhiány miatt a terven végrehajtott változtatásai az eredeti elgondoláshoz képest visszalépést jelentettek az épület művészi értékeinek kárára. Ellentét tátong például a neoromán templom homlokzatának tömege és a már a város jelképévé vált magas, a Tisza 0 pontjától számított 91 méter magas tornyok között. A dóm így is méltó emléke a korabeli elődök fogadalom tételének. A szabályos latin kereszt alaprajzú templom belső hossza 66, szélessége 48 méter. A kupola magassága kívül 53,60 m, belül 33,40 m. A Fogadalmi templom ötezer ember befogadására alkalmas Isten háza. Az építéskor maradt üres falfelületek és a kupola festését 1980 és 2002 között Patay László készítette.

A dóm és a Dóm téri épületegyüttes megvalósítása átvezet bennünket városunk monarchia kori építésének korszakából a szegedi városépítészet negyedik, fényes időszakába, a két világháború közötti korba, amikor "a király rátekintett a csipkerózsika álmát alvó városra", és az újra élni, gyarapodni kezdett. Szerencséjére, az első világháború okozta nagy sebekért olyan kárpótlást kapott intézményekben (egyetem, főiskola, püspökség) és azok épületeiben, amelyek ma ugyancsak létének biztosítékát jelentik.

A trianoni országcsonkítás következtében Szegedre telepített intézmények: a kolozsvári egyetem (1921) és a Trianon következtében három felé darabolt csanádi püspökség Magyarországon maradt részének központja új épületek emelését kívánták meg. A nagy horderejű ügy érdekében együtt gondolkodott az állam az egyház és Szeged városa. Klebelsberg Kunó a dóm már kész déli tornyából széttekintve a templom

köré álmodta a város új negyedét. Az épületegyüttes megtervezésére 1927-ben írta ki a pályázatot, amelynek első díját, az építészként és kertépítészként egyaránt kiemelkedő tehetségű Rerrich Béla nyerte el. Eredeti terve szerint a dómot körülölelő elnyújtott téglalap formájú teret alkotott, amelynek északi fele tükörképe lett volna a délinek, benne egyetemi intézetek, köztük a könyvtár kaptak volna helyet. A közbejött gazdasági válság miatt tervének csak a dóm homlokzata előtti része valósult meg. Az építés Stampay János vezetésével 1928 és 1930 között történt. Az északi klinkertégla építészet szellemiségét - talán a stockholmi városháza látványa hatott rá leginkább - idéző épületegyütest mégis úgy sikerült megformálnia, hogy itáliai (velencei) hangulatot idéz. A térről és épületegyütteséről, amelynek nyugati és délnyugati részét a püspökség intézményei, a délit és a keletit pedig az egyetem intézetei foglalják el, Vámossy Ferenc az alábbi módon ír: "...Alapgondolata a régi szakrális városi terek és kolostorkerengők, barokk kastélykompozíciók, illetve polgárvárosi hagyományok ötvözete. Olyan négyzetes előteret alkotott a Fogadalmi templom számára, amely szinte ráfeszül a kéttornyos homlokzatra, s arányaiban igazodik ahhoz a tornyok elfektetett hasábtömege, a térfal átlagos homlokzatmagassága. A tér nyitott, kissé hátrahúzott negyedik oldalfala maga a templom homlokzat, ami kifektethető lenne a téren; a barokk kastélyhomlokzat - középrizalit, szárnyak, oldalrizalit - sémáját követi a szerkesztés, de a sarkon átforduló szárnyak megnyílnak a tér megközelítésére, s a tér egységét az árkádsor teremti meg; az árkád az első emeletsor kiemelt ablaksorával rendet teremt a hagyomány nyelvén, míg a második emelet a funkcionális elvű rendezettséget követi, tetszőlegessé oldva a térsorolást és az ablaknyílásokat. Egység és feloldás jelentkezik az alapgondolatban is: a tervezői gondolat lényege a különféle bonyolult vagy reprezentációt kívánó funkciók - emelkedett padlójú nagy előadótermek, lépcsőházak, díszbejáratokat igénylő tércsoportok - kifelé szervezése úgy, hogy a tér felé az egységbe szervező gondolat hathasson."

Nem hallgathatjuk el, hogy a korabeli szegedi közvélemény nem fogadta lelkesedéssel a régi Templom térnek és környékének, az árvíz után következett építés során meghagyott városnegyednek az eltűntetését. A kortársak nosztalgikus érzéseit ma is megérthetjük. Szeged azonban itt állt egykori elsősorban provinciális barokk épületei helyett a két világháború közötti Magyarországon épült legjelentősebb egyházi és művelődési objektumokkal gyarapodott, amelyek a zsinagógával együtt európai mércével tekintve figyelemre méltó alkotások, és messzire viszik a város jó hírét.

Az egyetemi-egyházi építkezések során a régi Palánk további bontása árán emelték a hét (gyermek, szemészeti, sebészeti, belgyógyászati, bőr, ideggyógyászati és nőgyógyászati) klinikát Korb Flóris és Kappéter Géza tervei alapján. Az egykori Gizella, ma Aradi vértanúk terén a püspöki palota előtt felállították II. Rákóczi Ferencnek a Széchenyi térről áthozott szobrát. 1937-ben adták át a Pogány Móric tervei alapján készített és Lőte Éva honvédszobraival díszített Hősök kapuját, amelynek freskóit Aba Novák Vilmos festette.

Aba Novák alkotása a hagyományos művészi megformálás jegyében gondolkodó szegediek többségének kezdetben nem nyerte meg tetszését, jóllehet műfajában a korszak legjelentősebb alkotása, az első világháború hőseinek és áldozatainak emléket állító alkotások között pedig művészi értékeit tekintve egyedülálló. A monumentális

freskó fő képének tengelyébe az ítélkező Krisztus nyolc méteres alakját helyezte. Jobbján, amely a Hit oldala, az elesettekért gyertyát tartva imádkozó szerzetesek, a fiaikat sirató anyák és fakeresztes katonasírok helyezkednek el mozaikszerűen. A Krisztus alak balján, amely a Tett oldala, Horthy Miklós vezeti rohamra katonáit. A két oldalsó bolthajtást ugyancsak a freskó egyes a háború borzalmait kifejező részletei díszítik. A freskó egyes részeit a fő gondolat, a háború borzalmas valóságának kifejezése kapcsolja egységbe. A háború poklát megjárt művész kiválóan jeleníti meg, hogy a háború fergetegében résztvevők számára értelmetlenül darabokra törik a világ. A freskót a második világháború után levakolták, a millenniumra készülődve állították helyre, és megújulva 2000-ben avatták újra. Ugyancsak 1937-ben adták át a Várnay Marianne tervezte OTI, ma szakorvosi rendelő ugyancsak Lőte Éva szobraival díszített épületét.

A Hősök kapuja (Porta Herorum) az állomásról érkező számára olyan hangulatot kölcsönöz, mintha várkapun át jutna a Belvárosba. Ha arra gondolunk, hogy egykoron itt húzódott az Eugéniusz árok sáncaival, és a kapu annak is emléke, az érkezőt nem hiteltelen érzések fogják meg. Mindenesetre a Dóm térnek és környékének átépítésével és az egyetemek, valamint polgáraik megjelenésével Szeged centruma kétpólusú lett. A Széchenyi tér és környéke maradt a város igazgatási és kereskedelmi, banki központja, a Dóm tér és környéke pedig az egyetemi negyedé, amely sürgő-forgó diákjaival sajátos színt és hangulatot ad máig a városnak.

3. A város népessége és társadalma

a) A népesség alakulása

Szeged lakossága a török elleni háborúk és a Rákóczi-szabadságharc után következő békés két évszázad alatt, amely az I. világháború kitöréséig tartott, minden ötven év alatt megduplázódott. Különösen kiemelkedő a korszakon belül az 1850-től 1915-ig terjedő időszak, amely során a város lakossága 52 ezerről közel 120 ezerre nőtt.

Kováts Zoltán, Szeged demográfia történetének kiváló kutatója és összegzője az általa készített táblázatból számos következtetést vont le az említett 65 évre vonatkozóan. Amint látható, a korszak hetedfél évtizedében évtizedenként, kettőt kivéve, 10 ezer felett volt a lakosság gyarapodásának száma. A hetediket csak félként számoltuk, mert a világháború idején az addigiaktól eltérő, egészen más irányú demográfiai mozgás indult el.

Ha a táblázat adatai mögé nézünk, a város demográfiai helyzetének alakulásában a következő okokat fedezhetjük fel. Az 1850-es évtized szerencsésen alakult a város lakossága számára. A rendszertelenül, de sűrűn visszatérő járványok, elsősorban a kolera kevésbé tizedeltéke a lakosságot, amelynek következtében jelentős gyarapodást hozott a természetes szaporodás, és a városba költözésből ugyancsak jelentős többlet származott. Az 1860-as évtizedben az állandóan jelen lévő fertőző betegségek, endémiák pusztítása mellett az 1866-os kolera járt jelentős emberáldozattal. E betegség főképp a felnőttek között szedte áldozatait, amint az a következő évtizedben is így alakult. Az 1873-as járvány Szegeden és az ország egész keleti felében jelentős emberveszteséggel járt. A megbetegedettek közül igen sokan meghaltak nemcsak a városban, hanem Csanád és Csongrád megyében is, amely területekről a korszakban mindvégig nagy lakosság utánpótlást nyert Szeged, mivel e megyék a legnagyobb népességgyarapodást felmutatók közé tartoztak. Ezen időben az országban egyébként a tiszántúli megyék lakossága járt az élen a gyarapodásban. Az 1870-es évtizedben a betegségek mellett veszteséget hozott az árvíz, amely a halálesetek mellett 778 fő természetes fogyással járt, ugyanis a lakosok jelentős számban távoztak el a városból. A kolera és az árvíz mellett 1873-ban még a fekete himlő is pusztított.

Az 1880-as években a demográfiai átmenet időszakába érkezett Magyarország. Az állam által előmozdított erőteljes lépések nyomán addig soha nem látott mértékben fejlődött a közegészségügy. Gondot fordítottak a jó ivóvíz biztosítására, a fertőtlenítésre. Az utcák és terek tisztán tartásán túl lendületes felvilágosító munkával elérték, hogy a higiéné a családi élet szoros tartozéka legyen kicsik és nagyok számára egyaránt. Közkórházak építésével nagyot javítottak az egészségügyi ellátás színvonalán. Szegeden a változások lépésről lépésre, évtizedek alatt következtek be. 1872-ig például az utcák és terek tisztítását láncra vert rabok végezték, mivel a lakosság mit sem törődött vele. Fedett csatornát csak a Szentháromság utcában építettek. Éppen ezért nagy horderejű lépésnek számított az árvíz után a csatornahálózat kiépítésének megindulása. Annál inkább, mert az 1890-es években olyan nagyvárosok, mint Pécs, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, stb. nem rendelkeztek összefüggő csatornahálózattal.

A vízvezetékben szűretlen Tisza vizet áramoltattak, ártézi kutakból csak a századforduló után táplálták a vízvezetéket. Nagy előrelépést jelentett, amikor 1904-ben átadták az 1000 m3 víz befogadására alkalmas Szent István téri vasbeton víztornyot, amelyből a város nagykörúton belüli lakossága naponta 8000 m3 ártézi kutakból származó ivóvízhez jutott. Szeged ezzel a jó vízellátást illetően a vidéki városok élvonalába került, és a rossz ivóvíz révén terjedt járványok az 1910-es években megszűntek a városban. A tisztálkodásban a középkor óta nagy szerepet játszott fürdők mindvégig a város életéhez tartoztak. Minőségi változást jelentett a ma is álló gőzfürdő megnyitása

1897-ben. 1900-ban tisztiorvosi felügyelet alá helyezték. 1912-ben nyílt meg a közúti híd lábától északra elterülő homokos partszakaszon az ország első folyóvízi strandja, amelyet a Szegedi Partfürdő Részvénytársaság üzemeltetett. Közben a város szabályrendeletekkel kötelezte a lakosokat háztelkük udvarán szemétgödör ásására és az utcai nyílt csatorna árkok tisztítására. A megvalósítás vontatottan haladt.

Járványkórház már korábban létesült a városban. 1893-ban a tanács a betegek szállítására 2-2 személy befogadására alkalmas cinkbádoggal bélelt kocsit vásárolt, ugyanis addig a betegeket hordkosarakban cipelték. Továbbá beszereztek fertőtlenítő gépeket és kemencéket. 1897-ben nyitották meg a városi Fertőtlenítő Intézetet a honvédkórház közelében. A trachoma kórházat — mint említettük a városképről szóló fejezetben — 1894-ben nyitották meg. A fenti intézkedések nyomán a járványokat a 20. század első évtizedére sikerült visszaszorítani, szívós munkával új minőségű higiéné és egészségügy született. A köznép között nem könnyen ment végbe a szemléletváltás. Az új módszerek iránti bizalmatlanságra jellemző eset: nem egyszer az orvosnak a beteg előtt kellett bevennie a gyógyszert, csak azután mutatott erre hajlandóságot a páciens. A hasmenés enyhítésére ópiumcseppeket, hányás esetén jeges szénsavas italokat, izomgörcsökre alkoholos bedörzsölést alkalmaztak terápiaként.

A fenti építkezések és intézmények valamint rendelkezések mintegy fél évszázadra megalapozták a városi közegészségügy szellemi, szervezeti erejét és színvonalát, egyúttal hozzájárultak ahhoz, hogy városunk a demográfiai átmenet korába lépő Magyarországon ne az utolsó vidékek és települések között kullogjon, hanem az élvonalhoz tartozzék. A demográfiai átmenet korszakán azt az időszakot érti a szaktudomány, amikor már a gyakorlatban hatottak az új közegészségügyi intézkedések, de a lakosság még nem váltott új családtervezési szokásokra, a régi szemlélet még tovább élt. A gyermekhalandóság számának csökkenésével szinte népesség „robbanás” következett be, amely Nyugat-Európában, talán Franciaországot kivéve, már korábban indulva majd minden országban lejátszódott, és hazánkban egy emberöltőn át tartott. Szegeden ezen állapot az 1885-től 1915-ig terjedő időszakban játszódott le, a folyamatnak az első világháború vetett véget. A korszak nem tartott sokáig, éppen ezért a később Ázsiában és Latin-Amerikában indult, már több mint fél évszázada tartó hasonló folyamatot tekintve a világ népességszámát döntően meghatározó robbanásról valójában a korabeli Európában nem beszélhetünk. A keletkezett népfelesleget, ami abból következett, hogy a gazdaság oly gyorsan nem tudott elegendő munkát adni, és ezáltal nem volt képes eltartani a hirtelen megnövekedett számú népességet, az Észak- és Dél-Amerikába vándorlók milliói vezették le. Közülük például ma még mindig több mint 10 millióan tartják magukat németnek a két Amerikában. Soraikból 5 millióan élnek az Egyesült Államokban.

Ezen évtizedekben Magyarországon szintén végigsöpört a kivándorlási hullám. Részesei lettünk az európai folyamatnak. A kint hunky-nak nevezett nemzettársaink munkaerejükkel hozzájárultak például az Egyesült Államok felépítéséhez. A történeti szakirodalomtól a szépirodalomig számos helyen gyökeret vert „3 millió koldus” azonban nem pusztán magyarokból toborzódott. Az Amerikába vándorolt magyarországi népességből a német szakirodalom — talán némi túlzással — egy milliót Donauschwaben-nak tart, azaz őket a Duna-medencéből tovább vándorló nemzettársnak véli.

A városunkkal szomszédos területekről sokan fogtak vándorbotot. Nem véletlenül, emlékezzünk rá, hogy főképp a Tiszántúl népe járt élen a gyermekáldás vállalásában. Szeged lakossága azonban nem kényszerült arra, hogy vegye a kalapját, és a tengeren túlra hajózzon. A város hatalmas legelőbirtokait kisbérletek formájában parcellázta, és ha rendkívül szűkösen is, de mégis kenyeret biztosított szegény sorsú lakossága számára. E kitelepülő népesség utódai lesznek majd azok, akik a tanyavilágban állami akaratra létrehozzák később ma virágzó falvaikat, sőt közülük egy, Mórahalom 1989-ben a városi rangot is elnyerte. Ilyen demográfiai feltételekkel és állapotban érkezett Szeged lakossága az első világháború éveibe, amelynek emberveszteségét és a vele bekövetkezett születéscsökkenés folyamatát a következő évtizedekben sem sikerült pótolni illetve megállítani.

Az első világháború emberveszteségét illetően az elmúlt 80 évben három számítás vált ismertté. Banner János, mivel pontos adatok nem álltak rendelkezésére, demográfiai megfontolások alapján a Szeged kül- és belterületén élt lakosság számának csökkenését alapul véve 9314-ben állapította meg a háborús halottak számát, amelyet felkerekített a hadifogságban meghaltak legkisebb számával, és így Szeged emberveszteségét 9500-ra becsülte. Kováts Zoltán a Szeged monográfia 3. kötetében 1991-ben korszerű demográfiai módszerekkel ugyancsak részletes adatok hiányában a város első világháborús katonai emberveszteséget 6630 főben határozta meg. Kanyó Ferenc történész, világháborús veszteség kutató immáron részletes adatgyűjtés alapján a város belterületére nézve 1979-re tette a hősi halottak számát, a külterületre nézve pedig 1576-ra, összesen tehát 3554-ben állapította meg az első világháborús katonai emberveszteséget, amely a korabeli Szeged lakosságának mintegy 3%-a. Újabb adatok előkerülhetnek még. E szám 20%-kal magasabb mint a város második világháborús katonai embervesztesége, amelyről a megfelelő helyen szólunk majd.

A két világháború közötti időben Szeged népességtörténetében eddig nem látott változások álltak be. 1920-ban a Központi Statisztikai Hivatal a város népességét 123 565-ben állapította meg, mivel az ekkor még szerb megszállás alatt lévő Tisza-balparti terület népességét csak becsülni tudta. Bár a háború utáni évtizedben a gyarapodás még számottevő volt, a város lakossága tízezerrel növekedett, amit részben annak köszönhettek, hogy a háborút követő szokásos gyermekvállalási kedv 1923-ig nemcsak Szegeden, hanem országosan is növelte a háborús időszak alatti alacsony születési számot, részben annak, hogy javult a lakosság mortalitási aránya, ugyanis ebben az időszakban nagy járványok nem csökkentették a népességszámot. A következő tizenegy évben a népességfejlődés már minimális, mintegy 1700 főt eredményezett, az 1941-es és 1949-es népszámlálás között pedig már fogyás következett be. Ezen folyamat alapvető okát szemléletbeli változásban kereshetjük, mégpedig a születéskorlátozás szokásának elterjedésében. A két világháború közötti időszakban érkezett el a fenti gondolat jegyében az egykézés divatja Szegedre, az 1940-es évtizedben pedig a háborús emberáldozat nagy száma csökkenésbe fordította az addig csak lassan növekedő lakosságszámot. Szegeden az 1941-es 136 752 helyett 1949-ben 132 607 lakost írtak össze a népszámlálók a városhoz tartozó ugyanazon területen.

A két világháború közötti időszak egyéb sajátos demográfiai jellemzőit vehetjük számba a továbbiakban. A kép szebbik oldalához tartozik, hogy nagyobb járványok

nem pusztították a lakosságot. A tuberkulózis elleni küzdelemben pedig, amelyben addig nem sok eredményt mutattak fel, ugyanis a vizes lakások és a gyenge táplálkozás melegágyát jelentették e betegségnek, nagy lépés következett be 1928 márciusában a város tüdőgondozójának megnyitásával a tüdőbetegek kiszűrésében és a betegség diagnosztizálásában. Nem hallgathatjuk azonban el, hogy időnként felütötte fejét a tífusz, és a trachoma szintén szedte áldozatait, az utóbbi elsősorban a tanyavilágban terjedt. 1935-től öt külön trachoma orvos járta a rendelőket, amelynek meg is lett az eredménye, a betegséget a betegek számát illetően mintegy egyharmadára szorították vissza a következő évtizedre. A 2035 beteg helyett, amennyit 1935-ben jegyeztek fel, 1942-ben már csak 759-et regisztráltak. A város egészségügyének javulásához fokozottan hozzájárultak az egyetemi klinikák, amelyekben a városban addig soha nem látott minőségű gyógyítás indult meg.

A korszak első felében különbség alakult ki a város és külterülete között a gyermekvállalás tekintetében. Amíg a város belterületén már természetessé vált a születéskorlátozás, addig a tanyavilágban jobban élt tovább a bőséges gyermekáldás hagyománya. A helyzet eredményeképp Szeged annak ellenére, hogy gazdasági fejlődése Trianon után teljesen leállt, a törvényhatósági jogú városok között némileg visszacsúszva, de megtartotta lakosságának növekedésében a helyét. Sajátos ellentét a korban: amíg Szeged alig volt képes foglalkoztatni lakosságát, a gazdaságilag erősödő Pécs a környező falvakból pótolta a munkáskezek hiányát. Egyébiránt a középkor óta jellemző a városokra, hogy lakosságukat nem képesek reprodukálni, illetve saját erőből növelni. Minden korban a természetes környezetből, a falvakból érkeztek az erős testalkatú és jó idegrendszerű emberek a városokba. A legújabb korig a járványok, később a zaklatott városi élet akadályozta és akadályozza egész Európában, hogy a városok „újratermeljék” lakosságukat. Ez az időszak korszakunk végére Szegeden is elérkezett.

Szegeden a második világháború magas emberveszteséggel járt. Az összes szám 5432 fő, amely az 1941-ben a népszámláláskor összeírt lakosságnak 4%-a. A nagy szám az arcvonalban, a hadműveleti területen meghaltakra, katonákra, munkaszolgálatosokra és hadifoglyokra terjed ki, továbbá ide tartoznak a „málenkij robotra” elhurcolt polgári személyek. Újabb csoportot képeznek Szegeden a bombatámadások áldozatai valamint a front átvonulása idején a szovjet csapatok atrocitásának áldozatul esettek, akik a bandába verődött kisebb szovjet csapatok garázdálkodása során vesztették életüket. E ténykedés sok hősi áldozatot követelt. Szegedi sajátosság, hogy a háború során halállal adózók 48%-a, 2519 fő zsidó vallású lakos volt. A városnak a gazdaságban és kultúrájában egyaránt sajátos színt adó közösség élete ezzel derékba tört, számát és erejét máig nem tudta pótolni, sőt fogyása azóta tart.

A fent leírt számban és állapotban ért el Szeged népe egy új korszak, az országra köszöntő szocializmus nyitányához.

b) Társadalom

Ha a szegedi társadalmat és a rétegeiben bekövetkezett változásokat kívánjuk bemutatni, azt csak több oldalú megközelítéssel végezhetjük el. Tárgyalhatjuk annak

foglalkozás szerinti tagozódását, amelyből egyúttal kiderül a város gazdasági karaktere. Számba vehetjük a vagyoni tagozódást, amely szoros összefüggést mutat a foglalkozási ágakkal, továbbá az egyes rétegeket jellemezhetjük mentalitásukkal, életmódjukkal, amelybe lakásviszonyaik, étkezésük, szórakozási szokásaik és viseletük ábrázolása tartozik. Mint ahogyan az ország életében a társadalmi változások a nagy gazdasági átalakulási folyamatokkal együtt dinamikusan játszódtak le, egy-egy ember és család helyzetében nem egy helyzetváltozás következett be az 1870-től 1900-ig tartó években. Később a folyamat lelassult, sőt a két világháború között meg is állt, ami a tömeges mozgást illeti. Mindez nem jelentette azt, hogy az egyes személyeknek és családoknak a társadalom rétegei közötti mozgása, emelkedése vagy süllyedése megállt volna.

A foglalkozási ágakat és a bekövetkezett változásokat az alábbi táblázatok annak ellenére tükrözik, hogy az 1870-es és a két világháború között végzett összeírások kategóriái nem teljesen azonosak.

A három táblázat összevetéséből világosan kitűnik: nagy társadalmi átrétegződés játszódott le a városban a monarchia korban. Amíg 1870-ben a mezőgazdaságból élők adták a lakosság több mint 70%-át (a házicselédek döntő többségét a későbbi adatok figyelembe vételével ide számoljuk), és az iparűzők száma 20% alatt maradt, valamint a kereskedőknek a száma sem magas, addig az arány döntően megváltozott 1920-ra. Az őstermelők, azaz a mezőgazdaságból élők száma 36%-ra csökkent, megnőtt viszont az iparból, közlekedésből és kereskedelemből élőké, számuk majdnem annyit tesz ki, mint a mezőgazdaságban foglalkoztatottaké, tömegüket még a napszámosok egy része gyarapítja. Tovább növelik a nem mezőgazdaságból élők sorait a köz- és szabad foglalkozásból valamint a vagyonukból és nyugdíjukból élők. Az 1920-as és 1930-as népszámlálási adatok között nagyobb eltérés nem mutatható ki a már említett stagnálás miatt.
Ha Szeged adatait összevetjük a korabeli törvényhatósági jogú városokéval, akkor elképedve tapasztalhatjuk a különbséget. Az utóbbiakban az ipar, kereskedelem és közlekedés területén foglalkoztatottak száma a szegedi 35%-hoz képest, 20%-kal több. Nem szólunk továbbá Budapestről, ahol Gyáni Gábor szerint már 1880-ban a lakosság

kétötöde, egy évtized múlva több mint a fele az előbbi három ágazatban találta meg a megélhetését, az 1920-as évek végén pedig az ország ipari munkásságának 54 százaléka a fővárosban koncentrálódott, és az ipartelepek harmada üzemelt ott. Ez a szám 1942-re kétharmadra növekedett. 1943-ban a Csepel Művek 35 ezer főt foglalkoztatott, egyedül többet mint Győr, Ózd és Salgótarján gyáregységei. A két világháború közötti szegedi adatok az országos átlaggal mutatnak rokonságot, azoknál néhány százalékkal jobbak. Az ipari-technikai civilizációs társadalom felé vezető úton bekövetkezett lemaradás mértékét valamennyire enyhíti, hogy a fenti szegedi adatokban a nagyhatárú (141 ezer hold) Szeged tanyavilágának foglalkozási adatai benne foglaltatnak. Nélkülük feltétlenül kedvezőbb lenne a kép, a demográfiai helyzeté viszont sokkal lehangolóbb.

A foglalkozást bemutató adatok Szegedre nézve egyértelműen tükrözik azt a képet, amely a magyarországi városhierarchiában a vasútak kiépítése nyomán kialakult, és máig tart. A korábbi időszakban a szárazföldi és vízi utakon haladó forgalom vasútra terelése a 19. század közepéig kialakult városhálózaton változásokat hozott magával. Egyesek lendületes fejlődésnek indultak, mások lemaradtak, stagnálni kezdtek, mivel a fővonalak elkerülték őket. Ez utóbbiak közé kerültek a Tisza menti városok: Szentes, Vásárhely, látványos fejlődése ellenére Szeged és Zenta. Ipari fejlődésük igazán nem indult be, mert két fontos vasúti fővonal: a Budapest–Szabadka–Újvidék–Belgrád és a Budapest–Szolnok–Békéscsaba–Arad, innen Temesvár, illetve Erdély felé futók közé estek. Az államvasútak Aradon építette fel vagongyárát, Resicán a mozdonygyárát. Aradon ezen időben épült a hatalmas szeszgyár. Az előbbi gépgyártását, az utóbbi kifejlődő élelmiszeriparát alapozta meg. Temesvár a dunántúlnyi nagyságú Bánság ipari, forgalmi és igazgatási központja lett. A jellegtelen Szolnokot, akárcsak Békéscsabát ugyancsak a vasút emelte ki településtársai közül. Szeged bár vasúthálózatban betöltött szerepében kitűnően indult, a versenyben mégis lemaradt, a nagy könnyű- és nehézipari üzemeket telepítők a malmos Back családot kivéve pedig messze elkerülték. Budapest a középkor óta a török időktől eltekintve a Kárpád-medence forgalmi-kereskedelmi központja az összes várost messze megelőzte. Oly nyomasztó túlsúlyra tett szert, hogy Trianon óta a megcsonkított magyar fennhatóságú terület inkább városállamnak mint országnak tekinthető.

A nagypolgárság

A vagyont, anyagi erőt tekintve Szeged város lakosságát — az arisztokrácia tagjai nem voltak jelen a városban — nagypolgárságra, közép polgárságra és kispolgárságra tagolva tárgyalhatjuk, mellettük a dolgozó osztályról, az ipari és mezőgazdasági munkásságról ejtünk szót hozzájuk számítva a városi és mezőgazdasági cselédséget, végül a rétegezett parasztságot mutatjuk be. A társadalmi elit, a nagypolgárság és a polgári felső középosztály vagyon- és foglalkozásbeli összetételéről képet adnak a virilisek, a legtöbb adót fizetők listái, amelyet a törvényhatósági jogú város közgyűlésében való részvétel miatt állítottak össze. Elsősorban e listák alapján készítette el Tamasi Mihály a Régi szegedi gazdasági elitről készített munkáját, amelyben plasztikus képet ad e társadalmi réteg helyzetéről és változásairól. Ezek alapján világosan látszik, hogy Szegeden

az egész korszakban a legvagyonosabbak közé a zsidó, német és magyar származású nagykereskedők tartoztak, mellettük jóval kisebb számban jelentek meg a szállítással, iparral és banki tevékenységgel foglalkozó csoportok. Bár a virilisek listája nem mindig tükrözte teljesen a legvagyonosabbak körét, mégis a legjobb forrás, amely alapján közel juthatunk hozzájuk.

Az 1875-ben készült listán, bár a foglalkozás nincs még feltüntetve — arról tájékoztatást ad Habermann Gusztáv: Adattár a szegedi polgár-családok történetéhez című munkája —, a kereskedéssel, szállítással foglalkozók állnak az első helyeken.

A szegedi nagypolgárság körében a kiegyezéstől az első világháború végéig olyan jelentős változásokat nem látunk mint például a főváros esetében, ahol már a 80-as 90-es évekre eltűntek a nagypolgárok közül a régi „Bürger-ek”, és helyüket a „homo novusok”, az újonnan meggazdagodók foglalták el, akik ezután a megmaradt régi családokkal nemzedékekre megszilárdították pozícióikat. Szegeden a korszakban mindvégig ott találjuk a hajós gabonaszállításban meggazdagodott, már a reformkorban felemelkedett család tagját, a később magántőkéjéből élő és a banki világban tevékenykedő Zsótér Andort. Mindvégig az első tíz adófizető között szerepel a Wagner kereskedő család valamelyik tagja. Az élvonalban maradnak az Eisenstädter később Enyedire magyarosított család tagjai, nagykereskedők, a palota építő Kiss Dávid és örökösei, háztulajdonosok, a fakereskedő és gőzfűrész üzemet működtető Winklerek, valamint a palotájáról híressé vált ugyancsak fakereskedő Milkó család. Az első 50 család között hosszan jelen van Back Bernát neve, továbbá helyet kérnek maguknak az ugyancsak kereskedő Holtzerek, Riegerek később Csorvayak, az Aignerek, Pick Márk és Jenő, Juranovits Ferenc vendéglős majd szállodatulajdonos és szakmabéli társa, Kass János. E kereskedő és iparos csoportba az értelmiség közül a tőkepénzes és ügyvéd Gróf Árpád és Rósa (Rosenfeld) Izsó emelkedtek fel mint szakmájuk vagyonos reprezentánsai. Ebbe a csoportba még gyógyszerészek és orvosok kerültek nemcsak szakmai teljesítményük, hanem vagyonuk jövedelméből következően.

A korszakban az egyes családok között bekövetkezett vagyoni ingadozás mellett további mozgásra figyelmeztet, hogy az 1875-ben még második helyen álló, a korábbi időszak szegedi iparának kiváló képviselője, a kékfestő céget üzemeltető Felmayer család és vele együtt az itt még kilencedik helyet elfoglaló Götz János családja, amely mint emlékezhetünk rá, a társadalmi és közéletben jelentős szerepet játszott a reformkor idején, végképp eltűnt a leggazdagabbak közül. Hasonló sorsra jutott a Fekete ház építtetőjének, a vaskereskedő Mayer Ferdinándnak a családja. További szegedi sajátosság, a gyenge, féloldalas iparosodás kifejezője, hogy a technokrata értelmiség, gyárvezetők, igazgatók magas szintű irányítók közül 1900-ban csak Gárgyán Márton háztulajdonos, temetkezési intézeti igazgató, 1908-ban pedig Wimmer Fülöp kendergyári igazgató jelent meg a társadalmi-gazdasági elit tagjai között.

Szeged nagypolgári világában — mint említettük — nem játszottak szerepet az arisztokrácia képviselői, amint ez a fővárosban megvalósult. A Csongrád megyei fekvőségeikkel Szegedhez közel eső Károlyiak, Pallavicini grófok, a deszki báró Gerliczy család nem épített Szegeden palotát vagy kúriát, nem laktak Szegeden. Egyedül báró Gerliczy Ferenc vett részt csendesen a város politikai életében a 20. század elején

a helyi gazdasági egyesület elnökeként, 1911-ben pedig a város országgyűlési képviselője lett. Szeged a középkortól fogva polgárok és parasztok városa volt.

A nemesi eredetű vagy nemességet szerzett családok közül a leszármazottak már általában értelmiségi pályán működtek, illetőleg felélték vagyonukat mint Kárász Géza. Pálfy Ferenc, a nemességet szerzett ősi, kiterjedt alsóvárosi család tagja több cikluson át általános elismertség közepette töltötte be a polgármesteri méltóságot. Jelentős földbirtoka révén úgy, hogy oklevéllel rendelkezett — ezért értelmiségiként adóját kétszeresen számolták —, a 10. helyet érte el egy alkalommal, mégpedig az 1885-ös virilis jegyzéken. Példája mutatja, hogy a várost vezető politikai elit jövedelmében és vagyoni helyzetében messze lemaradt a gazdasági elittől, amelynek tagjai nagyon ritkán vállaltak szerepet a politikai életben. Nézeteikben inkább konzervatív felfogást képviseltek, azonban ezek kifejezésére szószóló politikusokat kerestek. A nemesi értelmiség képviselői általában a második ötvenes csoporttól a középpolgárság között bukkantak fel a virilisek listáján, mint például Pillich Kálmán, Kállay Albert főispán vagy a palota építő Reök Iván. Ugyanez a helyzet a mezőgazdasági tevékenységet folytató polgárokkal és vállalkozó parasztokkal.

Bár a virilisek jegyzéke — mint említettük — nem minden esetben tükrözi a város leggazdagabb rétegét, mert kimaradnak belőle a máshol adózók és a részvénytársaságok tagjai, ennek ellenére mindenek előtt informálnak e réteg állapotáról és tagjairól. Például arról, hogy az első világháború után jelentős változás következett be soraikban. Az 1908-as listában az első tíz személy között nyolc kereskedőt illetve iparral foglalkozót találunk, az 1929-esben számuk háromra csökkent. Mellettük főorvost, ügyvédet, törvényszéki bírót, altábornagyot és vagyonukból élőket látunk. Eltűntek a Milkó, Eisenstädter, Winkler családok, hátrább került a Holtzer. A régiek közül a Wagnerek tartották magukat. Az állami tisztséget viselők előretörése a korszak politikai szemléletéből következett. Anyagilag erősen támogatták e réteget. Ugyanezt mutatja az 1940-es lista, amely már nem igazán nyújt hű tükröt, mert a zsidó származásúak kimaradtak belőle. Tulajdonnal rendelkező főtisztviselők, egyetemi tanárok tűnnek fel a nevek között, ami egyúttal indikátora annak, hogy Szeged gazdasági élete stagnált, sőt visszafejlődött az első világháború idejéhez képest. Az általános lendület vesztés mellett Szegedet különösen sújtotta határmenti helyzete, amelynek tárgyalására a későbbiekben visszatérünk. Azt azonban mindenképpen megjegyezzük, hogy e réteget ugyanúgy megviselte Trianon katasztrófája, mint az alsóbb osztályokat. Nem jutottak ugyan koldusbotra, de közülük számosan elvesztették kivívott társadalmi állásukat, kiestek a nagypolgári körből, ami kemény válsághelyzetet jelentett számukra.

A nagypolgárság tagjai a belvárosban épített tágas palotáikban laktak személyzetük több tagjával együtt. E házak azon részét, melyet nem használtak, bérbe adták. Alkalmazottak sora vette őket körül a házvezetőnőtől a nevelőnőn át a szakácsnőig és takarítóig. Ha autójuk volt, azt gyakran sofőr vezette. Szalonjaikat, ebédlőiket, dolgozószobáikat és hálóikat stílbútorral rendezték be, amelyeket már gyakran örökségként kaptak, akárcsak porcelán (Rosenthal, Herend) étkészleteiket és szobadíszeiket. Rokoni, üzleti és baráti kapcsolataik a városon és régióján sőt nem egyszer magán az országon túl terjedtek. Műveltebbjeik több nyelven beszéltek, de magyarul és németül illett mindegyiküknek tudnia. Közülük nem egy a várostól nem távoli birtokán nyári

lakot építtetett, ahonnan lovas járművel, illetőleg később autóval jártak a városba. Már a monarchia korban divatba jött soraikban az adriai vagy gyógyüdülőkön (Pöstyén, Karlsbad, stb.) vagy egyéb, magas hegyi helyeken eltöltött egészségjavító kúra vagy pihenés. Vagyonuk megengedte számukra, hogy az élet naposabb oldalán töltsék idejük egy részét.

A középréteg

A nagypolgárság alatt, tőle jól elkülönülve — vele még felső csoportja is csak laza kapcsolatot tartva — élt a széles társadalmi tablót magába foglaló középréteg. Hagyományos részét a Szegeden alig előforduló lesüllyedt dzsentri középbirtokos egzisztenciákból és utódaikból származó szakszerű bürokratává átalakuló állami tisztviselői kar és a városi hivatalnokréteg képviselte. E közép- és felsőközéposztálybeli csoport hagyományosan a politikából vagy ahhoz kapcsolódva élt. Ezen osztály egy másik részét képezték a vállalkozók, vállalati menedzserek és a magánalkalmazottak vállalaton, vállalkozáson belül vezető beosztásban dolgozó tagjai. A középosztály harmadik csoportját a modern szakértelmiség képviselői: ügyvédek, orvosok, az egyetemi és középiskolai tanárok, valamint a szabadfoglalkozásúak képezték. A középosztály számát állandóan gyarapították a feltörekvő kispolgári egzisztenciák.

A rendkívül tagolt középosztály száma nehezen meghatározható. A monarchia időkre nézve számukat a kutatás a 105 forintos évi jövedelemhez köti, amely a választójogosultsághoz szükséges legkisebb vagyoni cenzust jelentette. Ez alapján, ha Szegeden 1892-ban 5603 lakos rendelkezett szavazati joggal, a 85 és 90 ezer közötti lakosságból pedig mintegy 60%-ot, hozzávetőlegesen 50 ezer embert, a felnőtteket, tekintjük olyannak, hogy a vagyoni cenzus elérése nyomán választójoggal rendelkezhettek volna, akkor a szegedi középosztály a lakosság hozzávetőlegesen 10-11%-át tette ki. A helyzet a két világháború között sem sokat változott — valamennyit erősödött az ideköltözött egyetem vezető oktatóival —, jóllehet ekkorra a szavazó polgárok száma jelentősen nőtt, például 1931-ben 36766 volt, amely a népesség 26,5%-át alkotta, ugyanis a választói jogosultságot más módon állapították meg.

Bár Szegeden nem különült el olyan élesen egymástól a főként földbirtokos rétegből jött és állami hivatalokban tisztséget ellátó ún. úri középosztály és a vállalkozókból, szabadfoglalkozású értelmiségiekből toborzódott ún. polgári középosztály, mivel az előbbiek csak kis számban képviseltették magukat. Azonban a több mint 90%-ban katolikus lakosságú és értelmiségű városban — ez a jelleg különösen kidomborodott és külső formákban megnyilatkozott a Csanádi Püspökség Szegedre költözése után — a lakosság 5-6%-át kitevő zsidóság a szabad foglalkozású értelmiségiek (orvos, ügyvéd, mérnök), valamint a vállalkozók nyomán jóval nagyobb mértékben képviseltette e rétegben magát, mint amely a lakosságban betöltött részarányából következett volna. A kétfelől érkezett értelmiség között kialakult strukturális különbségekből és feszültségekből mégsem, vagy csak nagyon ritkán alakultak ki olyan helyzetek, amelyek a fővárosi példákhoz hasonlóan a politikai vagy a kulturális élet területén nyíltan hangot kaptak volna. Ahol az egyik fél már a századforduló idején és főképp a két világháború között, amikor már az álláshelyekre pályázók között túlkínálat alakult ki,

neheztelt a másik előretörése és térfoglalása miatt, a másik pedig elhibázottnak ítélte meg atyáinak asszimilációs magatartását, és e felismerése később meggyőződésévé vált.

A középosztály vagyoni-jövedelmi viszonyait és életvitelét csak csoportjait számbavéve lehet bemutatni, alsó határait ugyancsak nehéz meghúzni. A köztisztviselők, állami hivatalnokok tekintetében a IV-VII. fizetési osztályba soroltak tartoztak közéjük. A magántisztviselők közül a cégvezető, fiókigazgató, igazgatóhelyettes, a vállalkozók közül a középvállalatok tulajdonosai. A háztulajdonosok azon része, akik legalább egy 15-20 lakásos bérházzal rendelkeztek. A középpolgár Szegeden vagy saját házában lakott vagy 3-4 szobás lakást bérelt. Életvezetéséhez hozzá tartozott a háztartási cseléd vagy bejárónő. Étkezéséhez olcsóbb porcelánból készült szervizt használt, étkezési szokásai felől a jeles író feleségének, Móránénak a szakácskönyvéből tájékozódhat az érdeklődő. Bútorait furnírozott, politúrozott darabokból állította össze, ebédlőt vagy szalont, hálót, gyerekszobát esetleg cselédszobát rendezett be. Ha nem rendelkezett már vele, a középpolgár törekedett kerti ingatlan szerzésére, ahol házat épített magának. E szándék megvalósulásait őrzik máig a Szatymaz környékén álló kis villaszerű építmények. Másolva a nagypolgárok szokásait a középpolgár nagy gondot fordított gyermekei taníttatására. Identitásának e fontos jegye életvitele és szabadidejének előre nagyon meggondolt kihasználása mellett megkülönböztette más rétegektől. Éppen úgy mint a zsidóság, felismerte, hogy a társadalmi érvényesülésben a vagyon mellett biztos alapot nyújt a társadalmi-gazdasági erőtérben jól és magas szinten használható szaktudás. Szeged esetében a már említett virilisek listája és Habermann Gusztáv könyve betekintést ad a középpolgárság személyi-rokoni világába, amely bemutatását hely hiánya miatt mellőzzük.

A kispolgárság

A kispolgárság számának növekedését a gazdaság szerkezetének az átalakulása hozta magával. E réteg hagyományos képviselői, a magán kisiparosok és kiskereskedők mellett, akik korszakunkban továbbra is jelentős szerepet vittek a helyi és a város vidékét ellátó iparban, a családi vállalkozások helyett alakuló részvénytársaságok irodai munkát végző alkalmazottai, az állami és városi hivatalok segéd- és szakhivatali alkalmazottai, altisztjei gyarapították e társadalmi tömb táborát. Ide tartoztak a nagyobb üzemek műhelyfőnökei és mindazok, akik rutinjellegű szellemi munkát végeztek. Kezdetben meg kellett vívniuk a harcot egyenként és egyesületekbe tömörülve társadalmi státusuk elismertetéséért — azért, hogy ismerjék el: a tollforgatás magasabb intelligenciaszintet követel meg —, ami végül sikerrel járt. Elkülönültek tőlük a banki alkalmazottak, akik a magasabb jövedelmi kategóriába tartoztak, és a többiek szervezeti életében sem vettek részt. A korabeli szegedi valóságban e rétegben szintén lakosságbeli arányuknál jóval magasabb számban reprezentálta magát a zsidó népesség, melynek közép- és kispolgári tagjai elsősorban a két körút közötti terület zsinagóga környéki utcáiban laktak, ahol iskolájukat, kulturális és szociális gondozó egyleteik központjait is elhelyezték.

A kispolgárok a városban a két körút között és azon túl laktak, később sokan főképp az első világháborút követően kiépített telepek egy részén, amint azt korábban bemutattuk. Egytől három szobás lakásokban éltek, sokan kis saját házban laktak. Berendezésüket a flódenozott és festett bútorokkal jellemezhetjük. A nappalit asztal, székek, dívány egy-egy díszesebb szekrény jellemezte, a háló két támlás ágyból előtte asztal székekkel, két szekrényből és egy tükrös alkalmatosságból állt. Általában a konyhában étkeztek, ünnepekkor a nappaliban, olcsó porcelánt és fajanszt használtak egyszerű evőeszközzel. Étkezési szokásaik inkább az alsóbb rétegekéhez hasonlítottak. A beosztás, szigorú takarékoskodás, gyermekeik taníttatásának vágya, a szelíd, kicsapongásoktól mentes életvitel tartozott identitásukhoz. Gyakran előfordult, hogy mindkét házastárs alkalmazottként dolgozott, különösen gyermekeik nagyobb iskolás korba jutása után.

A dolgozó osztályok

A 19. század utolsó harmadában bekövetkezett társadalmi átalakulás eredményeképp Szegeden is kialakult a proletariátus, amely mint az ország más városaiban, itt is rétegezett volt. Közéjük sorolhatók a magasan kvalifikált szakmunkások, akiknek életnívója a kispolgári rétegét érte el, továbbá a segédmunkások, idénymunkások és napszámosok különböző csoportjai. Ide tartoztak a háztartási cselédek, a korabeli szolgáltatás munkásnői, és Mindszent és Csongrád mellett — kevesen tudják — Szeged munkásságának jelentős rétegét tette ki a kubikosság. Amíg a szakmunkások és a szegedi nagy gyárak: Szegedi Kenderfonógyár Rt., Magyar Kender és Lenipar Rt. és a Magyar Kir. Dohánygyár munkásai állandó munkahelyet találtak maguknak, addig a fluktuáció — sokszor nem dolgozták ki az egy évet egy helyen — jellemezte a cselédséget. Számuk a nagy- és középpolgári háztartások megnövekedésével szaporodott, az összkereső népesség 2,8-3%-át tette ki az 1880-as évektől a második világháborúig.

A munkásosztály sorai közé tartoztak még az inasok, valamint a kisiparban és kereskedelemben dolgozó segédek. Fontos továbbá megjegyeznünk, hogy a szegedi üzemekben éppen úgy alkalmazták a gyermekmunkaerőt, mint más településeken. Velük együtt a szegedi proletariátus számát az 1880-as évektől e korszakon át az összdolgozó népesség mintegy 28-30%-ára tehetjük. A bérmunkából élők számát illetően Szeged elmaradt nemcsak Budapesttől, ahol az 1930-as népszámlálási adatok szerint a lakosság három ötödét tették ki, a törvényhatósági jogú városokban is 50% felett volt az arányuk, addig városunkban ez csak 28-30% körül mozgott. A helyzetet az magyarázza, hogy a nagyhatárú Szeged lakosságának 36,4%-át őstermelőként írták össze.

A munkásság Szegeden főképp Rókuson és Móravárosban lakott apró házakban, továbbá a telepek egy részén, elvegyülve a kispolgári lakossággal. A szakmunkás réteg lakáskörülményei kevésbé különböztek azokétól, főképp a jól képzett szakmunkásoké. A többiek egyszerű szoba-konyhás lakásban éltek, gyakran féltetős udvari lakrészekben, mivel a bérkaszárnyák nem épültek meg a városban egyrészt a bőséges telek lehetőség, másrészt a nagy tömeget foglalkoztató gépipari és textilipari üzemek és gyárak hiánya miatt. A munkásság lakásaiban a személyi életterek nem különültek el, sőt

divatja volt az albérletnek és az ágyrajárásnak. E családon kívüli személyek általában a konyhában laktak. A gyerek(ek) gyakran a szülők között az ágyban aludt(ak).

A dolgozó osztályok tagjai szabad idejüket a szórakozás különböző formáival töltötték ki. Egyiket a vendéglátó ipar nyújtotta lehetőség jelentette. Szegeden 1942-ben 264 vendéglátó helyet írtak össze az elegáns éttermektől a kocsmákig. A dolgozó néposztály az utóbbiakat látogatta, és ivás, beszélgetés közepette múlatta idejét. Kedvelt italként a „két deci tisztán”-t és a kisfröccsöt fogyasztották. Egy liter bor ára a kocsmákban megegyezett egy közepes szakmunkás órabérével. Sört elsősorban nyáron ittak csapolt formában. A sörivás még nem terjedt el úgy, mint ma. A feketekávét akkor még „úri” italnak tekintették. Üdítőitalt (limonádét, málnaszörpöt) kimérve a gyerekek és a nők ittak.

A századforduló után, de főképp a világháborút követően mint tömegszórakozási forma kezdett elterjedni a futball és a mozi. A két világháború között nemcsak a professzionalista Szegedi Bástya, hanem a SZVSE, SZAK és UTC, valamint a Móraváros mérkőzéseire is szívesen jártak. Hamarosan megjelent a rádió, amely az otthoni szabadidőtöltést tette színesebbé. A mozi és a rádió kemény versenytársai lettek a drágább színháznak. A társas összejöveteleknek az egyesületek és társulatok, amelyek száma a 250-et meghaladta, szintén lehetőséget nyújtottak. A számos forma közül ki-ki ott találta meg kikapcsolódási, szórakozási vágyait, ahol gondolta, és leginkább megfelelt egyéniségének. A közösségi programok a családi és társadalmi életben egyaránt vonzóbbak és színesebbek voltak az akkori ember számára mint a mai világban.

Az étkezésre vonatkozóan a sok közül csak néhány adattal szolgálunk. Egy 51 éves napszámos — Bugyi István gyűjtése szerint — szalonnát vagy tejet reggelizik kenyérrel. Hétköznapi ebédje: hetenként kétszer hús, ugyanakkor húsleves, egyébként hamisleves, főzelék, olykor zsírban sült krumpli. Este: déli maradék, esetenként szalonna vagy tej. A vasárnapi étrend ünneplő mivolta már reggel megnyilatkozik: 5 deka szalonna, a hétköznapi 3 dekával szemben. Ebédje sem megvetendő; a húslevest paprikás vagy sült hús követi, sőt sült tészta is akad harmadik fogásnak. Este, hogy semmi kárba ne vesszen, a déli maradékot fogyasztják el.

Egy földműves 52 éves feleségének heti étlapja: reggelire tej vagy tejeskávé és szalonna, vagy főtt krumpli. Ebédre hetenként kétszer hús, rendesen csak szárnyas (galamb, baromfi), különben hamisleves, főtt vagy sült-tészta. Este szalonna vagy tej és túró, esetleg sajt.

A kisiparosok közül egy asztalosmester tejet vagy teát reggelizik. Hétköznapi ebédje hamisleves, főtt tészta. Hetenként csak kétszer kerül hús szerény asztalára, majd mindig paprikásnak elkészítve. Vacsorája melegített főzelék vagy tea vagy tej.

A parasztság

A paraszti társadalom, amely Szeged lakosságának az 1930-as népszámlálási adatok szerint 36,4%-át tette ki, főképp Alsóvároson és a hatalmas tanyavilágban lakott, amelynek központjai, a későbbi falvak elődei, a kapitányságok korszakunkban alakultak ki. A 141 ezer holdas szegedi határban nagybirtok nem létezett. A város rendelkezett hatalmas földterülettel, amelyet 1852-től bérletek formájában bocsátott

az arra vállalkozó gazdák rendelkezésére. Egy 1895. évi statisztika szerint egy hold alatti területet szántóföld nélkül 2173-an birtokoltak. E tulajdonosok nagy része nem paraszti életformát folytatott, közöttük kereshetjük a szőlővel, gyümölcsöskerttel rendelkezőket. Kispolgároktól a napszámosokig a társadalom különböző rétegei bírtak efféle területeket, amely nemcsak az Alföldön, az ország más vidékein is elterjedt szokásként létezett. Nyolc holdon aluli szántóföld nélküli földbirtokkal 941-en rendelkeztek. Közöttük a szőlőtulajdonosok mellett legelő és egyéb: nádas és kaszáló területeket birtoklókat kereshetünk.

A törpebirtokosok száma, akik 1-5 holdat bírtak, 2887 volt. Ők családjuk fenntartását nem tudták biztosítani a kis földdarabból, különböző idény- és napszámos munkával igyekeztek a létfenntartásukhoz szükséges jövedelmüket megszerezni. Az 5-10 holdas kisparasztok számát 1614-ben állapították meg. Ők már általában megéltek földjükből, különösen azok, akik feketeföldön gazdálkodtak. Bár a homoki gyümölcstermesztés, amely később jól jövedelmezett, mert a terményeket messze szállították, e korszakban indult meg, a homoki föld ekkor még közel sem ért annyit, mint a fekete, amely szemtermelésre sokkal inkább alkalmas volt. A 10-20 holdas középparasztok majdnem ugyanannyit, 1547 főt számláltak. Az ő gyermekeik már eljutottak — ha szándékukban állt — a középiskolákig, megindulhattak a társadalmi felemelkedés útján, akárcsak a 20-50 holdasoké, akik létszámát még mindig ezer fölött, 1035-ben állapították meg. Az 50-100 holdasok 215-en, a 100-200 holdasok 66-an, a 200-500 holdasok 15-en voltak, 500-1000 holddal rendelkező birtokost csak kettőt találtak a szegedi határban.

Szeged mezőgazdaságának számban is erős rétege a kis- és középbirtokosság volt, amely az első világháború végéig szépen gyarapodott, a lendület az első világháború után leállt, további értékesítési gondok következtek be a világválság alatt és utána hosszan elhúzódva éveken át. A parasztság (a statisztikában őstermelők) soraiban még e válság időszak sem hozott jelentős átrendeződést, csak az elszegényedés folyamata erősödött fel minden réteg között, leginkább a kis- és törpebirtokosok szenvedtek. Hozzájuk hasonló csapások érték a bérlők közül a kisbérlőket.

A város folyamatosan 6 és 10-től 30 éves bérletekig terjedően adta ki földjeit. 1910-ben 5541 bérlőt tartottak nyilván. A bérlők java része 10-20 hold földet bérelt, szép számmal váltottak ennél kevesebbet. Az 50 holdnál nagyobb bérletek száma nem érte el a százat. Bérelt földeken 1910-ben 14-15 ezer ember élt. Megélhetésük nem volt könnyű, azonban a város amellett, hogy gazdaságilag helyesen cselekedett, nem kótyavetyélte el vagyonát, hanem abból hosszú távon jelentős jövedelemre tett szert, egyúttal segítette népét. Az ugyanis szülőföldjén találta meg az életlehetőségeket, nem lett agrárproletár. A tervezéssel és szervezéssel együtt járó kemény munkában nemcsak testi erejét, hanem eszét is használni kényszerült, ami a rátermettek számára a továbblépés, felemelkedés biztosítéka lett, amint Juhász Antal nagyon alapos, a szegedi mezőgazdaságról írott munkáiban maradandó értékűen és részletezően leírja.

A paraszti munkával életét töltő népesség életviszonyait az archaikus állapotok jellemezték. Amíg a városon a magán élettér és a munkavégzés helye lassan, de folyamatosan elkülönült egymástól — máshol dolgoztak és laktak, kivéve a kisiparosok egy részét, ahol műhely és lakás egységet képzett —, addig a földműves lakása és üzemhelye

tanyáján egybe esett. Természetesen a paraszti életben számos egyéb esettel szintén számolhatunk. A technikai újítások azonban lassan, de biztosan elérték a mezőgazdasági közép és kis gazdaságokat. Terjedésüket nem a nép konzervatív gondolkodása, hanem a pénzhiány akadályozta, főképp a két világháború közötti időben. Amint a kispolgárság és munkásság körében, a parasztság esetében sem különültek el a lakáson belül az egyéni életterek. Sokszor egy helyen aludt szülő és gyermek, a béres pedig az istállóban az állatokkal. Korszakunk parasztgazdasága abban mégis máig példaadó, hogy a természetközelben élve rendkívüli ökonómiával mindent felhasznált, amit megtermelt, és nem szennyezte a környezetét. Elismerést kiváltó módon a hagyományos mezőgazdasági technikát tökélyre fejlesztve, igazodva hozzá, szinte teljesen részt vett a természet örök körforgásában.

4. A közigazgatás változásai

a) A város önkormányzatának testületi szervei

A köztörvényhatóság legmagasabb fokú szerve a közgyűlés volt. Tagjainak létszáma időnként a vonatkozó rendeleteknek megfelelően változott. A közgyűlés 1872-ben 284, 1901-től 400, az 1930-as években 205 tagot számlált, akik különböző szempontoknak megfelelően kerültek a testületbe. Az 1930-as években például 72 személy mint legtöbb adót fizető (virilis), 72 mint közvetlenül választott személy, 36 fő szakszerűség, vallásfelekezeti- és érdekképviselet címén, 9 fő örökös tagként, valamint 16 fő mint törvényhatósági tisztviselő alkotta a törvényhatósági bizottság közgyűlését. A közvetlenül választott képviselők közül 17-en a belterületi választó kerületekből, 20-an pedig a külterületi kapitányságokból jutottak be a testületbe. A választás szabályait törvény állapította meg. A közgyűlés, amelyen a főispán elnökölt — akadályoztatása esetén a polgármester — általában havonta ülésezett, tagjai tisztségük viseléséért díjazásban nem részesültek.

Az 1886. évi XXI. tc. a törvényhatóságok jogosítványaiként sorolta fel az önkormányzat gyakorlását és az állami igazgatás közvetítését, továbbá biztosította, hogy egyéb közérdekű, sőt országos ügyekkel is foglalkozhattak és véleményt nyilváníthattak. E hármas feladatnak megfelelően a törvényhatósági bizottság — amelynek működési formája a közgyűlés volt — feladatkörébe tartozott a szabályrendeletek alkotása, a választókerületek kialakítása, az utak, közművek, a középítkezések és közmunka felügyelete, tisztviselők, valamint különböző bizottságok választása, a tisztviselők ellenőrzése, fizetésük meghatározása, hivatalok felállítása és megszüntetése. Elbírálta azokat a fellebbezéseket, amelyeket a törvény hozzá rendelt. Hatáskörébe tartozott a közjogi, politikai kérdések tárgyalása, továbbá a kegyúri jog gyakorlása. Tárgyalta az alapítványi, jutalmazási és szabadalmi ügyeket, valamint a város háztartásával és gazdaságával összefüggő kérdéseket.

A közgyűlés saját tagjai közül bizottságokat választott, amelyek feladatkörébe tartozott egy-egy elvi állásfoglalás előtt a felmerült kérdések kivizsgálása és a megbízó közgyűlés részére jelentés benyújtása. Más bizottságok az önkormányzat intézményeinek

működését kísérték figyelemmel, továbbá eseti vagy állandó jelleggel szakbizottságokat hoztak létre, amelyek a közgyűlési és tanácsi vagy kisgyűlési ügyekben alkottak véleményt. Szegeden többek között a Háztartási és Közigazgatási Szakbizottság, a Közkórházi Bizottság, a Zenedei Szakbizottság, az Állandó Bizottság és a Színügyi Bizottság után maradtak fenn iratok a levéltárban.

A törvényhatóságok (vármegyék és városok) másik fontos testületi szervét, a közigazgatási bizottságot az 1876. évi VI. tc. hívta életre azzal a céllal, hogy biztosítsa az összhangot az önkormányzatok és az államigazgatás területi szervei, mint például a pénzügyigazgatóság, tankerületi főigazgatóság, államrendőrség, ügyészség, államépítészeti hivatal, stb. között. A nevezett szervek vezetői mellett a polgármester, a főjegyző, a tiszti ügyész, az árvaszéki elnök és tíz választott képviselő volt a közigazgatási bizottság tagja, amely üléseit szintén havonta tartotta a főispán elnökletével.

A törvény háromféle hatáskörrel ruházta fel a bizottságot: közvetlen intézkedés a törvény által eléje utalt ügyekben, eljárás fegyelmi ügyekben, továbbá a közigazgatási ügyekben fellebbviteli fórum szerep. A törvényhatóságokat és az állami hivatalokat egyaránt érintő ügyek közé tartoztak többek között az alábbiak: a törvényhatósági utak biztosítása és fejlesztése, az országos útvonalak kialakítása, tanszemélyzeti ügyek intézése, egészségpolitikai célkitűzések megvalósítása, földbirtokpolitikai kérdések, stb. A közigazgatási bizottság, amely albizottságával együtt látta el feladatát, hatáskörét lényegesen lecsökkentette az 1929. évi XXX. tc., amely a közigazgatás területén, amint látni fogjuk, számos változást hozott.

b) A város végrehajtó közegei, a magisztrátus

A város két legfontosabb végrehajtó közege — amint Ruszoly József a korszak szegedi igazgatástörténetének monografikus feldolgozója írja — a városi tanács és a polgármester voltak. A két fórum eredete a középkorban gyökerezik. A polgármester voltaképpen a bíró, illetve főbíró tisztét látta el a város, jelen esetben a törvényhatóság első tisztviselőjeként.
A városi tanács egyrészt az önkormányzat és az állami közigazgatás közvetítő közegeként működött, másrészt önálló közigazgatási hatóságként tevékenykedett mindazokban az ügyekben, amelyeket a törvény és a különböző rendeletek első- vagy másodfokon hozzá utaltak. Az 1872-ben elkészített szabályrendelet értelmében felügyeletet gyakorolt a város közvetlen kezelése és ellenőrzése alatt álló pénztárak, intézetek és alapítványok fölött. Szerveinek segítségével és a szakbizottságok véleményének a meghallgatásával összeállította a város költségvetését, valamint közvetlen helyhatósági (a letelepedési ügyektől a tűzrendészeti ügyekig) és igazgatási feladatokat is ellátott. Egyúttal irányította és ellenőrizte a magisztrátus osztályainak munkáját. A tanács testületében a vezető tisztségviselők: a polgármester, a főjegyző, a rendőrkapitány és a tanácsnokok vettek részt. A tanácsot a már említett 1929. évi XXX. tc. szüntette meg, és helyette a kisgyűlést hozta létre, egyúttal megnövelte a polgármester hatáskörét.
A kisgyűlés, amelyet a tanács helyett hoztak létre, és a szocialista kor végrehajtó bizottságának előképeként jellemezhetjük — az igazgatási rendszert a politikai helyzet változásainak megfelelően gyorsan szokták átalakítani, ám számos új formában a régi

is visszaköszön — 1950-ig, a tanácsrendszer bevezetéséig állt fenn, széles hatáskörrel rendelkezett. Első fokon más szerv hatáskörébe nem tartozott ügyekben határozott, másodfokon olyan közérdekű ügyekben döntött, amelyekben első fokon a polgármester járt el, továbbá előkészítette a törvényhatósági közgyűlés elé kerülő ügyeket. A kisgyűlést szintén a főispán vezette, tagjai között a polgármestert, helyettesét, a főjegyzőt, a tiszti főügyészt, két tanácsnokot, tehát a főtisztviselőket találjuk, továbbá 24 törvényhatósági bizottsági tagot. A kisgyűlés havonta ülésezett.

A magisztrátus végrehajtó tevékenységének a tanács majd a kisgyűlés mellett ugyancsak nagyjelentőségű fóruma, a törvényhatóság első tisztviselője, a polgármester volt. A polgármester-választás eredményeként — a törvényhatósági közgyűlés választotta — foglalhatta el székét, azonban nem kívülről érkezett, mint az önkormányzat kipróbált, nagy szakmai tudással és városismerettel rendelkező főtisztviselője nyerte el az arra jogosult választók bizalmát. Hatáskörét és feladatait az említett 1870. évi XLII. tc. majd az 1929. évi XXX. tc. rögzítette, és ezek szellemében a helyi szabályrendeletek ugyancsak meghatározták.

A polgármester vette át a város nevében a felsőbb rendeleteket, továbbá leveleket és folyamodványokat. Felelt a kormány rendeleteinek végrehajtásáért. Ám ha valamelyiket törvény ellenesnek tartotta, a főispán vagy az illetékes miniszter elé terjeszthette tiltakozását. Aláírta a város nevében kiállított felterjesztéseket, okmányokat és leveleket. Őrizte a város pecsétjét, felvette a városi alkalmazottakat. Meghatározott időnként jelentést tett a főispánnak és a törvényhatósági közgyűlésnek. A polgármester szerteágazó feladatai, amelyeket az apparátus: ügyosztályok és hivatalok által látott el, szükségessé tették polgármester-helyettes választását. Az említett 1929. évi törvény, miután a tanácsot megszüntette, egyúttal megemelte a polgármestert, hatósági tevékenységét kiszélesítette. Ettől kezdve a polgármester egyszemélyben intézkedett és határozott.

A korszakban a polgármesternek hivatala tekintélyt, hatalmat és méltóságot kölcsönzött. A szegediek közül a polgármesteri székbe jutottak tudásuk és emberi habitusuk révén éltek lehetőségeikkel, amelyet a város első tisztviselőjének a rangja biztosított számukra. Közülük Pálfy Ferenc, Lázár György és Somogyi Szilveszter portréját mutatjuk be.

Pálfy Ferenc ősi, már a középkorban feltűnt alsóvárosi gazda családból származott. Személye szimbolikusan is összeköti a város korábbi és újkori történetét. 1844-ben Pozsonyban az országgyűlési ifjak között találjuk, és még polgármestersége idején helyezték el a Fogadalmi templom alapkövét. Pálfy Ferenc hosszú élete (1824–1907) a város szolgálatának jegyében telt el, mialatt a szegediek által szeretett és tisztelt tisztviselő, valóban városának feje lett, az utókor számára pedig egyúttal a kor építő, felhalmozó, városáért és családjáért egyaránt élő emberének jelképes személyisége, akit sikerekben gazdag pályáján a megpróbáltatások sem törtek meg.

A földbíró édesapa fia a piaristáknál végezte a középiskolát, majd a pesti egyetemen jogot hallgatott. Hazatérte után bekapcsolódott a reformkori politikai mozgalomba, a Kaszinó tagja lett, közben ügyvédi gyakorlatot folytatott. A szabadságharc idején a városban toborzott 33. honvédzászlóalj főhadnagyaként szolgált, közben tiszti alügyésszé választotta a közgyűlés. A szabadságharc bukása után Békés megyében

rejtőzött, mígnem Gyulai Gaál Eduárd alügyészi állást kínált neki, amelyről Vőber György polgármestersége idején lemondott, és ezután apja csorvai birtokán gazdálkodott. 1855-ben kötött házasságot Schäffer Rozáliával, a jeles szegedi polgárcsalád lányával. A házasságból két fiú és két leány született.
A kiegyezés után tért vissza Szeged közéletébe. A Deák-párt és utóda mellett mindvégig kitartott, azonban valódi városatyaként Kossuth-kultuszát sem akadályozta. 1872-ben választották polgármesterré, amely tisztségéről 32 éves hivatalviselés után, 1904-ben 80 évesen mondott le. Hosszú pályája idején mindvégig városát szolgálta, egyúttal több társaság és egyesület elnöki tisztét is ellátta. Bár életét szeretett városában élte le, fiatal korában tett külföldi utazásai idején európai horizontú egyéniség lett. A körtöltésen túl látó személyiségét igényelte is a város, hiszen „uralkodásának” idejére esett nemcsak a nagyárvízzel a város pusztulása, hanem annak felemelkedése és újjáépítése. Kiváló diplomáciai érzékével és humorával földijeivel és Tisza Lajossal, valamint a kormánybiztosi hivatallal egyaránt jó kapcsolatokat alakított ki. A humánus, hivatali pályáján mindvégig városáért fáradozó polgármestert, a gazdát a szegediek részéről szeretet és még életében keletkezett számos anekdota és legenda vette körül.
A pátriárka típusú Pálfy Ferencet Lázár György (1851–1915) a kor széles látókörű, nyitott szemléletű, a kor értelmiségi típusának jellegzetes személyisége követte a polgármesteri székben. Közös volt kettejükben a városért munkálkodás etosza, az építő szándék szellemiekben és a városépítészetben, amely utóbbit Móra Ferenc így örökíti meg:

Lázár György szerényebb családi körülmények közül érkezett. Édesapja, a Zárda utcai kisiparos fia a 33-as zászlóaljban századosi rangig emelkedett, majd segédmérnökként és útbiztosként dolgozott a városnál. Két fiát taníttatta. György a korabeli szegedi értelmiség útját járta be. A kegyesrendieknél végezte a középiskolát, majd Budapesten a jogot. Már gimnáziumi évei alatt kitűnt a társadalmi ügyek iránti érzékenységével, rendszeresen járt a városi közgyűlésekre, Pesten az országgyűlés üléseire. Az egyetem elvégzése után 1876-ban haza érkezve ügyvédi irodát nyitott, ám 1878-ban praxisa fenntartása mellett közigazgatási szolgálatba lépett tiszteletbeli tiszti főügyészként. 1882-ben a közgyűlés tiszti főügyésszé választotta.

A nagyárvíz idején ladikos mentőcsapat vezetőjeként mentette a végveszélybe jutott belvárosi, móravárosi és rókusi lakosokat, majd az újjáépítésben vett részt. Munkája elismeréseként helyettes polgármesterré választották. Közben a város szellemi építéséről sem feledkezett meg. Megalapította a Dugonics Társaságot, és elindította harcát a szegedi egyetem megvalósításáért. 1898-ban a kormánypárt képviselőjeként jutott be az országgyűlésbe, és képviselőházi tag maradt 1904-ig, amikor Pálfy lemondása után polgármesterré választották. 11 évig, haláláig maradt a város első tisztviselője, amely idő alatt korábbi fáradozását folytatta a város érdekében, eszmei célját megválasztásakor köszönőbeszédében fogalmazta meg: „A kiindulópont annak a haladó iránynak a követése, amelyben Szeged fejlődik, a végcél: hogy Szeged az állam

által is elismert őrszeme legyen a magyarságnak a tőle délre kavargó nemzetiségi óceán fölött.” A máig aktuális nemes cél érdekében Lázár György sokat tett, gondoljunk a polgármestersége idején fejlődő szegedi iskolahálózatra.

A város közéletében számos társaság és egyesület elnökeként vett részt, és időt szakított az irodalmi és művészeti élet szervezésére. Többször vendégeskedett nála Vágó Pál, Fadrusz János, Herczeg Ferenc és Mikszáth Kálmán. Ady Endre egy Bűnös vers című cikkében bátyámuramnak, a legszeretetreméltóbb literary gentleman-nak nevezte. Az országosan ismert személyiség pályáját annak virágzása teljében zárta le a halál.

Elődeihez méltó egyéniség került 1915. február 17-én a polgármesteri székbe Somogyi Szilveszter (1872–1934) személyében. Őrá hárult az a feladat, hogy az első világháború vérzivatarán átvezesse a várost és népét egy új korszakba, amely az előzőtől sok tekintetben másfajta szemléletet kívánt. Somogyi messzemenőkig alkalmasnak bizonyult e munkára. Még a forradalmi időszak szerveiben is szerepet vállalva küzdött városáért, és mintegy személyével kapcsolta össze a két kort, amely — mivel a török idők után Szeged újra határváros lett — különösen elütő képet mutat a szemlélő számára.

A felsővárosi csizmadiamester fia hivatali elődeihez hasonló utat járt be tanulmányai során. A kegyesrendiek iskolájának elvégzése után Pesten tanult jogot, majd doktorátusának megszerzését követően az igazságügy szolgálatába állt. 1902-ben alügyész, 1907-ben ügyész lett a szegedi törvényszék mellett működő ügyészi szervezetben. Ezután hamarosan pályát módosított. Az éles eszű, tettrekész férfit fiatalon, még ez év december 12-én a város rendőrfőkapitányává nevezte ki a főispán. Az atyafiságosan működő városi rendőrségből hamarosan mintatestületet szervezett. Vidéken ő állította fel elsőként a rendőrségi bejelentő hivatalt, és nevéhez fűződik Szeged köztisztasági üzemének megszervezése.

Polgármesterként a háború idején nagyon praktikus terveit nem tudta megvalósítani, azonban az áruhiány közepette a város lakosságának élelmezését megszervezte. Csatlakozott a forradalomhoz, a Szegedi Nemzeti Tanács tagja lett. A tanácsköztársaság idején a direktórium öt napos fennállása alatt nem vett részt a politikai életben, de a polgári direktórium munkájába Dettre és Tabódy mellett bekapcsolódott, a polgármesteri feladatokat látta el.

Miután tisztázta magát a forradalmak idején játszott szerepét illetően, megújult erővel tevékenykedett városáért. Nagy lendülettel kapcsolódott be az egyetem alapításba nem kímélve sem magát, sem a város erőforrásait. Igazán csak ma látjuk, mennyire előrelátóan cselekedett. A városban lévő lakásínségen telekosztással próbált enyhíteni (Somogyi-telep) 1922-ben. A városi köz- és lakásépítések kezdeményezésével enyhített a város iparos lakosságának nehéz helyzetén. Szeged gyengélkedő gazdaságán a két világháború között több ötlet megvalósításával próbáltak lendíteni. A tanyavilágot, hogy közelebb hozzák a városhoz, kisvasúttal szándékozták összekötni. Az 1927. február 1-én a forgalomnak átadott, a Speyer kölcsönből épült Gazdasági Kisvasút Somogyi egyik büszkesége volt. Ugyanilyen örömmel tekintett az egyetemi építkezésekre, és életének nagy ünnepét érte meg 1930. október 23-án, a Fogadalmi templom

felszentelésekor. 1929-ben tíz évre közfelkiáltással újra polgármesternek választották, tisztét azonban elhatalmasodó betegsége miatt 1933-ig tudta ellátni.

A három bemutatott polgármester arcéle olyan kortársakéhoz hasonlítható mint régiónkból a temesvári Telbisz Károly, a kecskeméti Kada Elek, a kiskunfélegyházi Zámbó Géza vagy a hódmezővásárhelyi Juhász Mihály polgármesteré, akik erkölcsi tartásban, elhivatottság érzetben, tettvágyban és a városukért végzett sikeres tettekben messze kortársaik fölé emelkedtek, amivel kivívták azok tiszteletét és elismerését. Szerencsés korban éltek, és maguk Fortuna kegyeltjei voltak, hírnevüket nem sodorta el a rohanó idő. Mindnyájukra vonatkozik az örök igazság: minden kor megteremti magának az őt szimbolizáló saját emberét.

c) Városigazgatás a két világháború között

A városi igazgatás testületi szervei számára az előkészítő munkát a város hivatala végezte el, sőt a testületi döntést nem igénylő ügyeket a tanács nevében intézték el az előadók. Mivel a városigazgatás hatáskörébe a középkortól kezdve az idők előre haladtával egyre több terület került az adóztatástól az egészség- és iskolaügyön át a mérnöki feladatokig, a tennivalók sokrétűsége miatt ügyosztályokat alakítottak, amelyek már az önkényuralom időszakában megkezdték tevékenységüket. Az ügyosztályok nevét és számát, valamint ügy- és hatáskörét több alkalommal megváltoztatták. 1872-ben öt (háztartási, rendőri, pénzügyi, jogi és katonai) ügyosztályt hoztak létre. Élükön a tanácsnokok álltak, akiket megválasztásuk után a polgármester nevezett ki, és kezdetben a tanács majd az 1930. évi 29. tc. hatályba lépése után a polgármester nevében intézkedtek.

A város testületeinek és hivatalszervezetének működését leghosszabb ideig az 1903-ban hatályba lépett szervezeti szabályrendelet határozta meg. Az utolsót 1943-ban fogadták el, de már a belügyminisztériumban nem hagyták jóvá. Mégis ez alapján működött a város, és ügyosztályainak feladatkörét végeredményben 1946-ban is e szabályzat határozta meg, amikor már kilenc ügyosztály működött. Pillantsunk be munkájukba Szilágyi György leírása alapján. Egyúttal a hivatal munkájának sokrétűségét is láthatjuk.

Az elnöki ügyosztály egyrészt ellátta a hivatalszervezet általános felügyeletét és ellenőrzését, másrészt a személyzeti ügyekkel foglalkozott. Hozzá tartoztak a bizottságok, szakbizottságok alakításának előkészítési ügyei, továbbá a sajtó és egyesületi ügyek, valamint az anyakönyvi felügyelet. Intézte az út- és vízügyi hatósági teendőket és más ügyeket. 1945–1946-ban tolmács- és panaszirodát működtetett.

A gazdasági ügyosztály (I.) a város ingó és ingatlan vagyonának kezelését, hasznosítását és értékesítését látta el. Intézte a városi közművek ügyeit: a csatornázást, a vízvezeték és közvilágítás helyzetével összefüggő feladatokat. A városi tulajdonban lévő épületek bérbeadását, felújítását végezte, vezette a városi tulajdonkatasztert. Az utcák, terek, utak és hidak rendben és karbantartása is feladatkörébe tartozott, akárcsak az új műtárgyak elhelyezése közterületeken, valamint az erdészeti, legeltetési, vadászati és halászati ügyek. 1945 előtt fontos feladata volt a város óriási földbirtokának a bérbe adása, amelyről a kisbérleti rendszerről szólva megemlékeztünk. E földterület

döntő többségét a földosztáskor a szegényparasztoknak, a bérlőknek juttatták, ezzel évszázados városi kezelésük megszűnt. A város üzemeinek, pl. városi gőz- és partfürdő, köztisztasági üzem, a bodoni kertgazdaság, a közvágóhíd, a városi tejüzem, az autóbuszüzem, a Szegedi Gazdasági Vasút és a városi kertészet felügyeletét ugyancsak a gazdasági ügyosztály látta el, továbbá irányította a gazdászi és házgondnoki hivatalt. Amint a fentiekből láthattuk, a város kezében óriási közvagyon összpontosult, amelynek kezelése, gyarapítása és ellenőrzése hatalmas feladatot jelentett. A város hivatalnokainak magas színvonalú szakmai és erkölcsi habitussal kellett rendelkezniük a munka, amelyet a köz javára végeztek, ellátásához.

A közellátási ügyosztály (II.) a háborús időkben alakult. Az 1943-as szabályrendelet még nem említi. Minden közellátási ügy hozzá tartozott: az élelmiszerkészítő iparosok és kereskedők tevékenysége, az élelmezési cikkek közforgalma, a piaci és üzletekben alkalmazott árak. A háború után intézte az élelmiszerjegyek kezelését, a beszolgáltatási és jóvátételi ügyeket, amely utóbbiak keserű valóságára már csak a 60 éven jóval felüli korosztály emlékezik.

Az adó-, illeték- és pénzügyi osztályhoz (III.) tartoztak a költségvetés és zárszámadás ügyei mellett a város pénz- és értékpapír vagyonának kezelése és kölcsönügyei. Felügyelt a pénztárak számadásaira, elkészítette a város pénzügyi statisztikáját. Hatáskörébe tartoztak a városi alkalmazottak illetmény ügyei, amelyeket a városi számvevőség közbenjöttével intézett, amely 1938-tól állami hivatal lett. Ellátta a városi gáz- és villanytelep, a közúti villamosvasút, a városi zálogház és az adóhivatalok felügyeletét. Irányította a közmunka hivatalt.

A közművelődési, közoktatási ügyosztály (IV.), amelyet a későbbi korszakokban hol szétválasztottak, hol újra egyesítettek, a város iskolaügyeit és kulturális életét szervezte. Korábban ide tartoztak a szociális, azaz népjóléti ügyek is, amelyekkel 1946-ban — mint látni fogjuk — külön osztály foglalkozott már. Az iskolákat illetően a tanonc iskoláktól az elemi iskolákon át a gimnáziumokig terjedően csak azok fenntartásával foglalkozott az ügyosztály, amelyek városiak voltak. Az egyháziakkal és államiakkal nem. Az oktató-nevelő munka felügyelete sem került az osztályhoz, a már korábban említett szervezetek látták azt el. A közművelődési intézmények közül a múzeum és a Somogyi-könyvtár tartoztak hozzá, foglalkozott képzőművészeti ügyekkel, valamint kezelte a tanügyi és jótékonysági alapokat, valamint ösztöndíjakat, továbbá ide csoportosították a sport és idegenforgalmi ügyeket. Irányította a városi idegenforgalmi hivatalt és a világháború előtt a Szabadtéri Játékokat. A város már a középkorban rendelkezett kegyúri joggal, ami plébániatemplomainak fenntartását és a velük járó plébános választást jelentette. Ezen jogokat a török kor után újra megszerezte, bár ez utóbbi esetében változások álltak be a trienti zsinat (1546–1563) után. A kegyúri jog gyakorlásával kapcsolatos teendőket szintén a IV. ügyosztály látta el. A plébánosválasztást úgy bonyolították le, hogy a pályázók közül a püspök három jelöltet állított, és közülük választott a törvényhatósági bizottság. A két világháború között már igen kevés helyen létezett a kegyúri jog, közéjük tartozott városunk.

A népjóléti ügyosztály (V.), amelyről már szó esett, ügykörébe a városi jótékonysági intézmények tartoztak, mint például az árvaház, szegényház, gyermekmenhely, hajléktalanok menhelye, valamint a hadifoglyokkal kapcsolatos feladatok. 1946-ban

1220 közsegélyes és 48 árvaházi növendéket vettek számba. 3200 személy vett részt ingyen étkeztetésben, 2000 gyerek iskolai, illetőleg óvodai napközis étkeztetésben részesült.

A közjogi- és közigazgatási ügyosztályt (VI.) a főjegyző vezette, ezért főjegyzői hivatalnak is nevezték. A főjegyző sajátos feladatot látott el. Egyrészt a testületi szervekhez kapcsolódott a testületi ülések anyagának előkészítésével, másrészt a hivatalszervezetet irányította, hiszen az egyes szakanyagok testületek elé vitelében a témának megfelelő ügyosztályok közreműködtek. Ügyosztályához tartoztak az állampolgársági ügyek, az országgyűlési és törvényhatósági választások szakhivatali írásos előkészítése, valamint a helyi szabályrendelet-alkotás előkészítése. A szakigazgatási feladatok közül a mező-, legelő- és erdőrendészet, a hirdetés, a vásárok engedélyezése és a vitás lakásbérleti ügyek kerültek hozzá mások mellett. Fellebbezési fórumként járt el állategészségügyi, mezőgazdasági, tűzrendészeti, kihágási és egyéb ügyekben elsőfokú közigazgatási hatóságként.

A főjegyző vezette ügyosztályhoz számos belső hivatali egység kapcsolódott, mint például a központi iktató, kiadó és kézbesítő hivatal, amely az ügyintézésben, a beérkezett és az ügyintézés során befejezett ügyek nyilvántartásában és az ügyfelekhez kézbesítésében játszott fontos szerepet, kapcsolva volt az irattárhoz és a levéltárhoz. Ezen ügyosztály felügyelte továbbá a leltárbiztosi-, lakás-, katonai nyilvántartó és anyakönyvi hivatalt, valamint olyan hivatalokat (a városi rendőri büntető bíróság, elsőfokú család- és munkaügyi bíróság, stb.), amelyek ma már nem léteznek.

A műszaki ügyosztály (VII.) az építési engedélyezési és telekosztási ügyekben járt el. Hozzá tartoztak továbbá a városi közművek, épületek, utcák, terek, hidak építési és javítási ügyei. Rá hárultak a városrendezési, a bel- és árvízvédelmi szabályozás ügyei. Kebelén belül működött a mérnöki hivatal.

A közegészségügyi ügyosztály (VIII.) másodfokon döntött a közegészséggel kapcsolatos ügyekben. Ide tartoztak a gyógyszertári és mentő ügyek, továbbá a kórházak és az orvosi munka felügyelete, az anya- és gyermekvédelem, valamint a járványok elleni védekezés. Az osztály felügyelte a városi közkórházat, a tüdőbeteg gondozót és a fertőtlenítő állomást. Hozzá tartoztak a gyógyfürdő, a nyilvános illemhelyek és minden más közegészségüggyel összefüggő kérdéskör.
Az ügyosztályok és a hozzájuk tartozó hivatalok mellett a város apparátusában más egységek is tevékenykedtek. Közülük az árvaszéket és a tiszti ügyészséget említjük meg. Az előbbi mint a fentiektől független városi hatóság a gyámhatósági, gondnoksági, hagyatéki és a kiskorúakra vonatkozó egyéb ügyeket intézte. Az utóbbi a város jogi tanácsadó szerve volt. Véleményezte a szabályrendelet tervezeteket, peres ügyekben a város jogi képviseletét vitte, közreműködött a város jogügyleteinek megkötésében. A mindenkori tiszti főügyész jogállásának fontosságára, hivatalának tekintélyére utal, hogy hivatalból tagja volt a törvényhatósági bizottságnak.

A fenti, talán hosszúnak tűnő leírásunk, a városi apparátus számbavétele nem öncélúan történt. A város — mint említettük — ezerarcú jelenség. Képének egy-egy mozaikja jelenik meg a hivatalok ügykörében pontosan leírva. Ilyen módon mintegy összefoglalva láthatjuk, milyen sokrétű a városi élet, és milyen precízen egyes részterületekre bontva végezheti jól munkáját a városi közigazgatás szervezete, és irányíthat

a városi magisztrátus. Munkájának bizonyítéka az a közel 900 iratfolyóméter iratanyag, amelyet korszakunkból őriz a levéltár, és amely kimeríthetetlen kincsesbányája a város és a korabeli emberek életének a nagy történelmi sorsfordulóktól az apró, mindennapos epizódokig.

d) A külterület igazgatása

Szegednek, mint számos alföldi várostársának, Hódmezővásárhelynek, Kecskemétnek, Kiskunhalasnak és a távolabbi Debrecennek gondoskodnia kellett hatalmas határában élő lakosai igazgatásáról. Amint a városi igazgatás egyre szakszerűbbé vált, lépések következtek be e területen is. Többek között megszervezték a tanyai közigazgatást, amelyre azért is szükség mutatkozott, mert Szegeden a lakosság mintegy harmada tanyákon élt. Jóllehet e hatalmas, 141 ezer katasztrális holdnyi terület legnagyobb része több mint fél évszázada nem a város része, mégis szólunk megszervezéséről. Annál is inkább, mert ebben városunk országos tekintetben példamutatóan élen járt. A külterületi igazgatás szervezetét a belterületéhez hasonlóan a városi szabályrendeletekben rögzítették. Közülük a leghosszabb ideig hatályban lévő, már említett 1903-as alapján mutatjuk be a tanyai közigazgatást.

A város külterületén a tanyai kapitányok és az esküdtek látták el a hatósági tevékenységet. A „V” betűt formázó szegedi külterületnek a budapesti út mentén elterülő szárán, Felsőtanyán hat kapitányság: Csengele, Balástya, Őszeszék és Szatymaz, valamint Gajgonya és Fehértó helyezkedett el. Alsótanya a nagy dorozsmai határtól délre, az országhatárig terjedt, és nyolc kapitányságra tagolódott: Feketeszél, Nagyszéksós, Királyhalom, Átokháza, Csorva, Zákány, Domaszék és Mórahalom területét foglalta magába. Röszke és Szentmihály pedig mint pusztai telepek egy kapitányságot alkottak. Tehát a külterület tizenöt kapitányságra osztatott. Újszeged külterületén nem szerveztek kapitányságot, közvetlen városi irányítás alatt állt. Az igazgatás feladatát a polgármester által kinevezett tizenöt kapitány és hetvennyolc esküdt végezte. Az utóbbiak tiszteletdíjat kaptak, és közülük kapitányságonként egy a kapitány-helyettesi tisztet is ellátta.

Az esküdtek tevékenysége sokrétű volt. Őrködtek a város és a magánosok tulajdona fölött, jelentették a rongálásokat, a földek parlagon hagyását és az egyéb rendellenességeket. Ügyeltek a közbiztonságra, a lopást, rablást, stb. a pusztai városőrség tudomására hozták, figyelemmel kisérték a közegészségügyi állapotokat, részt vettek az állategészségügyi felügyelet munkájában. Szemmel tartották a hadköteleseket, ügyeltek az iskolás korú gyermekek beíratására, jelezték az iskolába járás elmulasztását. Őrködtek a növényegészségügyi rendeletek betartásán és a vadászati tilalom megtartásán. Figyelemmel kisérték a külterületi építkezéseket.

Közigazgatási tevékenységben is részt vettek, például a különböző (adók, díjak, közerő, kocsi, ló) összeírásokban. Becsüsként is működtek, kiállítottak marhaleveleket, mezőőri feladatokat, és sok mást teljesítettek. Kézbesítői, hirdetői munkát végeztek. A kapitányok az esküdtek munkáját felügyelték, ellenőrizték, valamint irányították. Munkájukról jelentést tettek a polgármesternek, aki felügyelte tevékenységüket. A tanyai kapitányok és esküdtek munkája emlékeztet a középkori és koraújkori

utcabírák, utcakapitányok és esküdtek — még nevükben is azonosak — tevékenységére, akik körzetük életének teljes rendjére felügyeltek. A késői utódok éppen úgy helytálltak hivatalukban mint elődeik.

A közigazgatás korszerűsítése már a két világháború között elindult Magyary Zoltán és munkatársai munkássága nyomán. Szeged Felső- és Alsóközponton 1941-ben közigazgatási kirendeltséget hozott létre, majd 1941-ben a csengeleit szervezték meg. Ezt továbbiak követték, ami előrevetítette az 1950-es nagy változást, az önálló községek létrehozását, amellyel elindult a hatalmas szegedi külterület népének a várostól elkülönült élete.

A közigazgatás gyakori átszervezései, újabb hivatalok születése az élet változásainak függvényei, azonban gyökeres átalakulást a rendszerben és a személyi állományban a hatalmi változások hoznak. Az állam, a politikai hatalom fontos alrendszere az igazgatás, továbbá összefüggésben állnak vele más alrendszerek, mint például az oktatás és az egészségügy, az utóbbi már kissé lazább kapcsolatban, nagyobb önmozgással. Ha végigtekintünk a tárgyalt mintegy száz esztendő szegedi történetén, ezt tapasztalhatjuk. Amikor a szabadságharc leverése után az új hatalom berendezkedett, az országot együttes katonai és polgári igazgatás alá rendelték kerületekre osztva. Az önkényuralom időszakában bekövetkezett, a városi igazgatást érintő változásokat a korábbiakban már ismertettük.

A kiegyezéssel Szeged, mint egykori szabad királyi város, önálló törvényhatósági jogú város lett. 1867 márciusában a köztörvényhatóság visszaállításáról hozott határozat alapján építette ki közigazgatását, majd az 1870. 42. tc. alapján szervezték meg azt, amelyet már az előzőkben ugyancsak bemutattunk. A megyeszékhely rangjának elnyerésért is pályázott városunk a szomszéd Hódmezővásárhellyel együtt, azonban a Károlyi család befolyásának eredményeképpen a megye székhelye 1950-ig a nagymágocsi kastélyukhoz közelebb eső mezőváros, Szentes lett.

A korszak törvényhatósági bizottságában a virilizmus nyomán a konzervatív befolyás érvényesült, amely folyamatosságot biztosított az igazgatásban, valamint a város politikai életében még az időnként ellenzéki párti országgyűlési képviselők mandátumhoz jutása ellenére is. A korszak első világháborúig terjedő időszakában a korábbiakhoz képest a politikai élet színpadán az addig nem látott ipari munkásság és agrárproletárok mozgalma jelentkezett, és követelt magának helyet, ami Szegeden, a közvetlen környék legiparosodottabb városában is bekövetkezett. A munkásságot az MSZDP (Magyarországi Szociáldemokrata Párt) tömörítette politikai erővé. Az agrárproletároknak éppen a kisbérleti rendszer megléte következtében Szegeden nem alakult ki olyan markáns szervezete és mozgalma, mint a szomszédos Hódmezővásárhelyen, amely a Szántó Kovács János vezette megmozdulásban, 1894-ben tetőzött.

Az egyházak kebelén belül szervezett vallásos egyletek mellett a civil társadalom önszerveződésének máig szép és tanulságos példája a városunkban és külterületén létrehozott különböző egyesületek és egyletek élénk tevékenysége, amely a múlt egyik fontos üzenete a mai ember számára. A művelődési, szakmai, politikai valamint egyéb célokat és szándékokat ápoló szerveződések behálózták a városi és a tanyai társadalom minden szintjét, helyt adva az egyéni kezdeményezések kibontakozásának.

5. A várost éltető gazdasági struktúrák

a) Mezőgazgdaság

Szeged gazdasági életére, bár az sokat változott az évszázadok alatt, egész története alatt bizonyos gazdasági ágak meghatározó szerepe jellemző. Ha végigtekintünk az előző fejezeteken, láthatjuk, a város lakossága számára a mezőgazdaság és a kereskedelem a fő megélhetési forrás. Az ipar mindenkor a település és környéke lakosságát látta el iparcikkekkel. Kivitelre belőlük a neolitikum óta kevés jutott. A 19. század második felében, a polgári társadalom kialakulása idején annyit változott a helyzet, hogy a kisipar mellett Szegeden is megjelentek a gyárak, a malomipar, az élelmiszer- és könnyűipar területén, de a gyáralapítások mégsem hozták magukkal a döntő változást, a lakosságból továbbra is több mint kétszer annyian éltek a mezőgazdasági, kereskedelmi és forgalmi tevékenységből mint iparból. Érdekes módon a későbbiekben, a szocialista iparosítás eredményeképp született gyárak csődbe jutása után ma ugyanaz a helyzet a gazdaság tekintetében. Az alapvető struktúra fennmaradt, azon belül azonban korszakunkban döntő változások következtek be. Hogy miként, azt a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem sorrendiségét követve mutatjuk be.

Földművelés

A 141 ezer holdas szegedi határban a termelés feltételeit mindenkor alapvetően meghatározza a talaj minősége, amely meglehetősen változatos. A Tisza mentét hozzávetőlegesen 5600 hold (Hattyas, Bodon, Újszeged) jó minőségű iszapolt televényes agyagtalaj borítja, amely az ármentesítés után remek feltételeket nyújt a kertgazdálkodáshoz. A várost az egykori belső legelőn (nyomás) kívül Baktótól és Székhalomtól Röszkéig félkaréjban 16 200 holdnyi kiváló termőképességű feketeföldek ölelik, amelyek egy részét (Rókus, Öthalom tájéka) szikes foltok borítják mintegy 2000 hold terjedelemben. A határból 119 ezer holdat különböző minőségű homoktalaj fedi a jó minőségű kevés barna homoktól a szelíd szőke homokon át a sivány buckás homokig, amelyeken az erős szél időnként félelmetes és pusztító homokviharokat kavart, amelyekről Tömörkény István így írt:

„...a tanya mellett, a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben hallatja szavát. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb, egyre magasabb, nagy zúgás következik, és végigvágtat a tájon a száraz vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről. Nincs levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, mely elfog mindent, és betemet mindent. A nyílegyenes táj most dombos, hepehupás. Ahol a búzavetés állott, nagy tágas mélység látszik, ahol pedig az árpa vonult, ott se síkság, se árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés dombostul átvándorolt az árpavetésre.”
A fent leírt talajformák — közülük a homok viszonyait érzékletes képpel mutatja be az író — magyarázzák, hogy miért szorult minden időkben gabonából behozatalra a város, és miért inkább legeltetéssel hasznosították a nagy határt. Ennek ellenére a korszellemnek megfelelően 1850 és 1913 között 177%-kal nőtt a szántóterület, amely

az első világháború előtt 72 904 holdat tett ki. A két világháború közötti időben ez a szám már csak ötezer holddal gyarapodott éppen azért, mert rendkívül gyenge termésátlagokat hozott kalászosokból a Homokság területe. Szegedi sajátosság, hogy a beművelt táj 8-9%-án szőlőt és gyümölcsöt termesztettek. Az előbbi nagy mennyisége talán meglepi e sorok olvasóját. Ez a korszak az, amelyben kialakult városunk vidékének jellegzetes mezőgazdasági struktúrája. Terményei közül messze vitte hírét a paprika, szőlejének és gyümölcs termésének nagy részét azonban a kecskemétiek értékesítették, így az ő hírüket öregbítette. Éppen úgy, mint később a csongrádiak kékfrankosa a bikavér egyik komponenseként az egriek nevét növeli. A gyümölcsök közül majd a két világháború között lesz ismertté az őszibarack, köszönhetően a sajátos talaj és éghajlati viszonyok szerencsés találkozásának.

Az adatokból kiderül: a szegedi tájon mindvégig jelentős maradt az állattartás. Az állatokat rideg vagy szilaj, illetve félszilaj tartásmódban nevelték és hizlalták. Az előbbiek egész évben a legelőn maradtak, télire ott fedél nélküli akolt vagy karámot emeltek számukra, az utóbbiakat istállóban teleltették. A ridegtartás lényegében mit sem különbözött a honfoglalás-kori archaikus formától. Az állattenyésztés harmadik formája a szintén régi időktől létezett tanya melletti legeltetés. A birtok méretétől függően egytől öt holdig terjedő saját legelőkön sok állat nevelkedett mindenkor. Az állattenyésztésben egyébként a 20. század közepéig a fajtákat és a tartást tekintve sok ősi forma maradt fenn, ami az alábbiakban kiderül.

Mielőtt az állattenyésztés részletesebb, az egyes állatfajokra kiterjedő bemutatásához kezdenénk, valamint az egyes mezőgazdasági ágazatok helyzetét tárgyalnánk, annyit jegyzünk meg, hogy a monarchia időkben megvalósult, kisebb hullámvölgyektől eltekintve egyenletes fejlődést megtörte a világháború. Nemcsak az ipar, a mezőgazdasági termelés mutatói is zuhantak. A világháborút követő versailles–washingtoni békerendszer nyomán a monarchia darabokra szaggatásával szétesett az egységes piac, amely biztos keresletet nyújtott az alföldi és benne a szegedi mezőgazdasági termények számára. Még a világhírnévre szert tett paprika piaca is beszűkült egy időre. Az áruk keresletének hiánya miatt a térség mezőgazdaságának modernizálása, főképp a géppark fejlesztése elmaradt. A lassan magára találó mezőgazdaságot keményen sújtotta az 1929–1933-as gazdasági válság, amin keveset segített például a gabonaexport elősegítésére létrehozott boletta rendszer. A háború előtt megindult fellendülést pedig hamarosan befejezetté tették a hadigazdálkodásból következő nehézségek.

Az ismert talajviszonyok miatt Szeged lakossága — mint említettük — a középkor óta búza, illetve, gabona behozatalra szorult, amelyet a Bácska és Bánát területéről szállítottak a városba. Jól mutatják az arányokat a 19. és 20. század fordulójának adatai, amelyek szerint míg a szegedi határban a szántóterület 12%-át vetették be búzával, addig ez az arány Hódmezővásárhelyen 52% volt. Kenyérgabonaként a homokon őszi rozst vetettek. Tavasszal a rozsvetést szalmával leszórták, majd vastag fatörzsből készült „fogashengörrel” vagy „szalmahengörrel” a földbe nyomták, hogy a vetést megvédjék a szél okozta kártól. Árpából inkább a tavaszit vetették, bár az őszi vetés általában többet hozott. Zabot csak néhány száz holdon termesztettek. Terjedése összefüggésben volt a lótenyésztéssel. Kölest a 19. század utolsó harmadától egyre kevesebbet vetettek. Szerepe a nép élelmezésében (köleskásás hurka, lakodalmi tejbekása) egyre inkább

háttérbe szorult. A takarmánynövények, például a lucerna, lóhere és zabosbükköny vetésterülete ugyancsak fokozatosan nőtt a korszak végéig. Szükségessé tette a legelőterület rohamos csökkenése.

A föld művelése a szegedi határban a hagyományos eszközökkel folyt. A gépesítés gyors terjedését gátolta a sok, semmiféle tőkeerővel nem rendelkező kisgazdaság jelenléte. Vaspapucsos faekével a homokos talajon még a századforduló táján is dolgoztak. A fagerendelyes vasekét (Vidacs eke), a korszakban végig használták, de terjedt a teljes vaseke vásárlása a gazdák között. A föld további megmunkálásához „tüsökboronát”, fa- és vasboronát alkalmaztak, de előfordult henger is. A szelelőrosta, szecskavágó, kukorica morzsológép, répavágó ritkaságszámba ment. 1872-ben csak 9 gőzcséplőgépet és 2 lójárgányos cséplőt írtak össze. 1915-ben már 87 cséplőgép üzemelt. A törpebirtokosok, bérlők és kisparasztok maguk arattak, a nagyobb földdel rendelkezők részes aratókat fogadtak. 8-12 hold jutott egy kaszára.

A kapások közül a kukoricavetés meghaladta a szántóföldnek a negyedét. Jelentőségét a takarmányozásban betöltött szerepe növelte, és biztos termésre lehetett számítani belőle. A századforduló környéki holdankénti öt mázsás termésátlag egy évtized múltán megkétszereződött. A lófogút illetve a Vásárhelyről meghonosodott „putyi” kukoricát termelték. A kisparaszt maga művelte kukoricaföldjét, a „jógazdák” és nagygazdák harmados művelésre adták ki. A harmados a vetést, kapálást, törést és szárvágást végezte, amiért a termés harmad részét kapta. A csak törést a termés 12-ed részéért végezték. A kukoricaföldeken, akárcsak másutt, köztes növényként babot és tököt, szegélynövényként pedig napraforgót termesztettek. A napraforgó olajos magvából a ricaolajat, tányérica olajat, az étkezéshez fontos alapanyagot sutulták.

Amint a Csanád és Csongrád megyei kertészközségekben, a szegedi tájon szintén virágzott a dohánykertészet, főképp a 19. század első felében. Korszakunkban egyre csökkent és a századforduló környékére teljesen megszűnt a dohány termesztése. Mára az egykor Szegeden legtöbb munkást foglalkoztató dohánygyár emléke is kikopott a helyi memóriából. Az épületeibe később költözött ruhagyárról is voltokban beszélhetünk.

A dohánnyal szemben a paprika termesztése nemhogy elsorvadt, hanem általa Szeged neve — mint említettük — az egész világon elhíresült. Az Amerikából származó fűszernövény — amelyet előbb dísznövényként majd gyógyszer alapanyagként palántáztak és ültettek — a Balkánról (feltehetően a gyógyító tevékenységet folytató alsóvárosi ferencesek közvetítésével) érkezett a városba még a 16. század második felében. Előbb a bőr pirosítására, majd váltóláz ellen orvosságul alkalmazták. A 19. század első felében kofaasszonyok hordták a jó hírű szegedi csörmő paprikát Horvátországtól Debrecenig és Nagyváradig a vásárokra. Ám híre és termesztésének méretei a monarchia korszakban növekedtek igazán. A két világháború közötti időben azonban a külföldi piacokon értékesítési nehézségek léptek fel.

A paprikát az alsóvárosi feketeföldeken majd később a tanyavilágban is 5000-6000 holdon 5000 család termesztette. A paprika ültetést vagy rakást a palánta nevelés után Antal-napig (június 13.) fejezték be. A paprikaföldet háromszor kapálták, a „szödést” pedig Kisasszony-nap (szeptember 8.) után kezdték. A leszedett paprikát az eresz alá vagy az udvarra terítették szikkadni, majd füzérekbe fűzték, és a házak falára

függesztették száradni, majd az őrlés következett. A paprika termesztésével foglalkozó családok, akárcsak a makói hagymások, főképp a monarchia idején kiemelkedő jövedelemre tettek szert, és a paraszti polgárosodás élén jártak.

Bodon, Ballagitó és Hattyas áradmányos talaján, valamint a város körüli kertekben hüvelyeseket és zöldségféléket vetettek, kertgazdálkodást folytattak. Egy magyar holdnyi terület (1200 négyszögöl) egy családot tartott el. Az áruknak felvevő piacot biztosított a város egyre növekvő lakossága. E munkát Tömörkény István így írta le: „Ez a föld kora tavasztól késő őszig dolgozik, ha megnövelte az első retket, utána finom saláta következik vagy karfiolféle, azután dinnye, zöldség, s végül előhozza azt a fajú paprikát, amit egész télen át el lehet száraz homokon tartani...”

Állattenyésztés

A közlegelőkön az egyes állatfajtákat egymástól elkülönítve legeltették. Így megkülönböztettek baromjárást, csordajárást, ménösjárást, csikójárást, birkajárást és csürhejárást. Szegeden, amint Bálint Sándorra hivatkozva a vidék mezőgazdaságának és néprajzi leírásának kiváló tudósa, Juhász Antal a monográfiában leírja, a pusztákon legelő szarvasmarhák együttesét nem gulyának, hanem baromnak vagy falkának nevezték, az együtt legelő tinókat és ökröket pedig csordának. Az anyafalkában teheneket és bikákat, a szűzfalkában rúgott borjúkat (három és négyhónaposan elválasztott borjakat) és hasas teheneket legeltettek. A csordában legelő kiherélt bikaborjakat három éves korukig tinónak, míg betanították igavonásra ökörtinónak (innen a szólás: tanulj tinó ökör lesz belőled), a rendszeresen jármozottakat ökörnek vagy igásökörnek nevezték. A szűzfalkába 400-500, az anyafalkába 500-600, a csordába 800-1000 állatot „vertek” össze.

Egy marhafalkánál rendszerint öt pásztor szolgált: a számadó, a számadóbojtár (öregbojtár), a második bojtár, a kisbojtár és a lakos, akire a főzést és a jószág éjszakai felügyeletét bízták. Az alsóvárosi pusztán neves számadókként tartották számon a Fődi, Sója és Táncos nemzetség tagjait. A közlegelőre bárki kihajtathatta a jószágát, aki a fűbért megfizette, amely koronként és állatfajként változó összeget tett ki. A századfordulóig a magyar szürke marha volt többségben a legelőkön, majd fokozatosan szorította ki a piros-tarka svájci fajta. A korszak végére az előbbi számaránya 10%-ra csökkent.

Bár a lótenyésztést a kormányzat erőteljesen támogatta, mivel a magángazdaságokból vásárolták a katonaság számára a lovakat, és különösen jó árat fizettek a huszárlónak alkalmas, hátalásra betört ún. remonda csikóért. Ennek ellenére Szeged nem volt híres lótartásáról. Megelőzték ebben a vásárhelyi és makói gazdák, jóllehet a kezesménes mellett, amelynek állományát istállóban teleltették, a századfordulóig egész évben legelőn élt szilajménest is tartottak. A szegedi jó lovas gazdák közöl az alsóvárosi Dobó István neve említésre méltó, akinek lovai több lóversenyen győzedelmeskedtek. Innen a Futó Dobó ragadványneve.

A juhtartás, amint a korábbiakban láttuk, a 19. század első felében kapott nagyobb teret a szegedi állattenyésztésben. Magyar juhfajtákat, köztük rackát, cigáját tartottak. Még 1870-ben is, amikor Magyarországon a legnagyobb juhállományt,

14 298 730 darabot írtak össze, Szegeden csak 8 nemesített juhot találtak. A fajtaváltás ezután valósult meg, ugyanis 1911-ben a merinói juhok az állomány 97%-át tették ki. A szegedi juhállomány a századforduló táján 24-26 ezerben állapodott meg. Legtöbb birkát Csengelén, Őszeszéken, Fehértón, Átokházán és Királyhalmon tartottak. A nagy juhtartó gazdák között Kordás Mihályt, Pálfy Ferenc polgármestert, Erdélyi Jánost, Veszelka Antalt, Vetró Mártonnét és a Volford családot említhetjük. Ők 200 és 400 állatot magában foglaló falkákat birtokoltak. A juhtartás fokozatosan szorult ki a közlegelőkről a tanyák körüli gyöpre és az utak mentére, ezzel a juhállomány a két világháború között fokozatosan csökkent.

A sertéstartás és hízlalás korszakunkban lendült fel. Lehetőséget a kukorica termesztés meghonosodása adott hozzá. A paraszti gazdaságokban nevelt sertések mellett az iparszerű hízlalás is fellendült. A Répás és Szemmári család tagjai rókusi hízlaldáikba vidékről szerezték be a sovány sertéseket. Szegeden a balkáni eredetű mangalica zsírsertés honosodott meg, előbb a „szőke”, később a fekete fajta is. A hússertések tenyésztéséhez nehezen szoktak hozzá. 1924-ben is csak 87-et számoltak össze a korszakban híres yorkshire-i fajtából. A fajtaváltás lassúsága a táplálkozási szokásokkal függött össze, ugyanis a nehéz fizikai munka mellett a zsíros húst és a szalonnát nagyobb kalória értéke miatt szívesen fogyasztották. Korszakunkban a tartásban annyi változás történt, hogy a külső legelőre csürhét már nem hajtottak ki, lassan a belső legelőről is kiszorultak a kondák a tanyák körüli legelőkre, és egyedüli forma az ólas tartás lett.

A baromfi tenyésztés nagyarányú kibontakozása ugyancsak korszakunkra esik, és összefüggött a tanyás gazdálkodás kialakulásával, tömegessé válásával. A lúd, pulyka, csirke és galambtartás a parasztság kezében összpontosult, főképp a közép- és kisparasztok tanyáin. A táplálkozásban lassan egyre inkább meghonosodó baromfi-félék tenyésztési módjában a korszakban még nem ismerték az iparszerű tartást.

Gyümölcstermesztés

A szegedi határban, mint a korábbiakban láttuk, a középkor óta termeltek szőlőt. A 19. század közepéig a szántógazdálkodásra alkalmatlan homoki területek egy részét már befogták a szőlészet körébe. A több mint 7 ezer hold szőlő nagyobb részét ekkor már a homoki ültetvények tették ki. Ezután a telepítés megtorpant. A gabonakonjunktúra, majd a hegyvidéki szőlőket sújtó filoxéra járvány után a telepítés újra fellendült („a homok kiszúrja a filoxéra szömit” — mondta a korabeli szegedi parasztember), és 1913-ban már 12 540 holdon, a határ 8,8%-án termesztettek szőlőt. Kevesen ismerik az adatot: a trianoni Magyarországon a telepítések következtében több szőlő ültetvény virult az Alföldön, mint a Dunántúlon és a hegyes vidéken.

A monarchia időszakában legfőképp kadarka és az ún. magyarka szőlőt termesztették. A két világháború között részint a csemegeszőlők (gyöngyszőlő, muskotály) továbbá a borszőlők közül a kövidinka, veltelini, ezerjó, szilváni és mézes fehér nyertek teret. A korszakban még egymás mellett élt a karó nélküli kopasz vagy csak fejmetszéses gyalogszőlő és a szálvesszőre metszett karósszőlő. Az egyes művelési eljárásokat, amelyek az idők folyamán sokat változtak (a permetezés pl. a peronoszpóra és a lisztharmat

megjelenése után terjedt el) a mintagazdaságokban és egymástól lesték el a szőlősgazdák, akik között a tanyai lakosság mellett sok városi iparos és hivatalnok volt főképp a balástyai területen. A szőlőskertekben a kis és törpe birtokosok maguk végezték a munkát, a gazdagabbak napszámosokat vagy éves kapásokat fogadtak, akik a nyitástól a takarásig minden munkát elvégeztek a kapálás mellett a kötözéstől a permetezésen át a szüretig. Bár Szeged határában nagy mennyiségű bort készítettek, mégsem vált olyan híressé a bortermelés mint Kecskeméten, mert nem termettek olyan ügyszerető, elkötelezett emberek mint ott Kada Elek polgármester és Mathiász János valamint Kocsis Pál szőlőnemesítők személyében.

Hogy Kecskemét a szegedieket megelőzte szőlő- és gyümölcstermesztésének hírnevében, abban nemcsak az előbbiek játszottak közre, hanem az is, hogy a kecskeméti kereskedők közelebb lévén a fővárosi nagy felvevő piachoz, a szegedi áruk egy részét is felvásárolták, ugyanakkor az alsótanyaiak maguk vitték áruikat a közelebb fekvő bácskai piacokra, ahol bevételükből búzát vásároltak. A kecskemétiek beágyazódott hírét, nevét azután a két világháború között már nem volt mód túlszárnyalni.

A gyümölcsfákat már a középkor óta a szőlőkbe ültetve tartották. A különböző fajták fokozatosan terjedtek el. A homokon cseresznye, sárga- és őszibarack és sok alma, a fekete földön meggy, szilva, dió, naspolya és birsalma volt a jellemző gyümölcs. Lassan terjedt el a tisztán gyümölcsös kertek és barackos ligetek kialakítása. A minőség emelését a faiskolák és a minta gyümölcsös kertek segítették. Kiss Ferenc erdőmester, a szegedi erdők atyja javaslatára tíz holdas faiskolát létesítettek Átokházán, amely hosszú ideig szolgálta a kerttulajdonosokat.

A szőlő- és gyümölcstermesztésnek a szegedi határban is megtaláljuk a jeles képviselőit. 1901-ben Ormódi Béla telepítette a horgos-királyhalmi és a pusztamérgesi szőlőültetvényt. Fráter Gyula ügyvéd új permetezőgéppel kísérletezett. Fajka János főszámvevő és Fráter János tanító mintatelepet hoztak létre. Az utóbbi használt először műtrágyát. Frank István szatymazi kisparaszt szárazságtűrő őszibarackcsemetékkel tért haza 1900-ban a párizsi világkiállításról, majd négy holdnyi szőlőjét telepítette be vele. Példáját sokan követték és ezért a tanyaiak Minta Franknak nevezték. A gyümölcstermesztés meghonosításából kivette részét a tanyák értelmisége, a tanítók rétege. Id. Jablonszky János, Sáry Mátyás és Sperlyák János nevét máig tisztelettel emlegeti a Homokság népe.

A szegedi mezőgazdaságot a polgári korban egyaránt jellemezte az ősi és elmaradott külterjes gazdálkodás, amelyet a gyenge minőségű legelőkön folytattak, és a magas szintű szakmai tudást igénylő belterjes, egész évben munkát adó szőlő és gyümölcstermesztés, valamint a hagyományos módon és eszközökkel folytatott szántóföldi gazdálkodás. A táj terményei közül a paprika és az őszibarack már ekkor jelképet és hírnevet adó terményei lettek a város mezőgazdaságának. Termelői a szegedi parasztság elitjét alkották. Az ő iránymutatásukkal és példájukkal — nagyon kevés külső segítséggel — volt képes e gazdasági ágazat korszakunkban a nagy váltásra, amellyel az egykori pásztorok és szegény szántó-vetők utódai a korszerű és piacképes belterjes gazdálkodást megvalósították.

b) Ipar

Nagy- és középipar

A hagyományosan mezőgazdaságból és kereskedelemből élő lakosság számára az ipart a mindennapi élet fenntartásához szükséges kisipar jelentette Szegeden a többi alföldi városhoz hasonlóan, amelyek közé a főváros alföldi részén fekvő Pestet is besorolhatjuk. Korszakunkban e tekintetben változás következett be. A korábban említett néhány üzem mellett a termény-, főképp búzakereskedők tőkéjüket a jelen írásban elsőként bemutatott mezőgazdasági terményeket feldolgozó iparba, elsősorban a malomiparba fektették, és az országos képnek megfelelően a malomipar lendült fel Szegeden, abban a városban, amely a középkor óta gabona behozatalra szorult. Bár a budapesti malmok az egész monarchiát el tudták látni liszttel, a vidéki Magyarországon jelentős malomipari központok alakultak ki, amelyek egyik legjelentősebbike — ki hinné ma már — Szeged volt. Az 1880-as évekre a Back- és a Ligeti-féle óriásmalmokkal együtt a városban nyolc jelentősebb gőzmalom őrölt, amint Kápolnai Iván a Szeged monográfiában írja. A század végére ez a szám tizenkettőre emelkedett. Az említett famíliákon kívül a nagykereskedő Winkler és Milkó családok szintén bekapcsolódtak a malomipar fellendítésébe. Amilyen látványosan felfutott a szegedi malomipar, olyan gyorsan hanyatlott alá, miután a dél-alföldi gazdag búzatermelő helyek, a Bácska és Bánát Trianon után kiszakíttattak az ország testéből. Az 1929–1933-as gazdasági válság tovább súlyosbította a helyzetet.

A szegedi malomiparban kiemelkedő szerepet játszott a Back család és annak jelessége, Back Bernát, akinek nagyatyja alapította Bécsben a Back Bernát és fiai céget. 1868-ban vásárolták meg a vasúti híd szegedi hídfője tövében a Jordan-féle kis teljesítményű malmot, amelyet óriásmalommá fejlesztett a Győrből — ahol nagybátyjánál tanult — haza érkező Back Bernát. Malma a századfordulón 500 ezer mázsa lisztet termelt évente, amely közel hasonló teljesítményt jelentett a budapesti nagymalmokéhoz. Back Bernát élénken részt vett a helyi köz- és társadalmi életben, sőt Szeged választott felsőházi pót-, majd rendes tagja lett. A két világháború közötti malomipari válság a Back malmot sem kerülte el, 1939-ben Közraktár és Malomipari Rt-vé alakult. A malmot 1944-ben bombatámadás pusztította el.

A malomipar sajátos ágaként élt Szegeden a paprikaőrlő ipar, amelynek lendületet adott a Pálfy testvérek által feltalált acélhengerszék. A paprikaőrlésben nagy malmok nem alakultak ki. Back Bernát és a Pálfy testvérek mellett több kis malom őrölt paprikát, pl. később a fűszerfélék területén világhírnévre szert tett család szegedi ősének Kotányi Jánosnak a malmában 6 munkás dolgozott. 1917-ben 11 malom 108 kőpárral őrölt.

A mezőgazdasági cikkeket feldolgozó iparágak közül a szesziparban Szegeden nem jött létre nagyvállalat a nagyméretű gyümölcstermesztés ellenére sem. A húsiparban ellenben máig vezető nagyvállalat született a csehországi származású Pick család fáradozása nyomán. A terménykereskedéssel és paprikaőrléssel foglalkozó Pick Márk 1869-ben nyitott kóser hentesüzletet, és mint számos társa, szalámi készítésével is foglalkozott. Olaszországi tanulmányútja után kezdett a nagyobb mennyiségű szalámigyártáshoz,

majd Weiss Katalinnal, a lugosi rabbi lányával kötött házassága és a vele járó tőke injekció után lendült fel az üzem a Tisza-parton, amelynek vezetését halála után, Pick Jenő, a fia vette át. (A Pick család nemcsak az egykori Felmayer cég telephelyét kapta meg, hozzájutott a család legendásan szép biedermeier bútorához is.) Az 1880-as évektől kifejlődő hazai húsipar versenyében a Pick megállta helyét nemcsak Szegeden, hanem az országos versenyben is. Magyarországon ekkor nyolc városban tizenhárom szalámi üzem dolgozott. Figyelemre méltó tevékenységében ekkor az, hogy termékei 95%-át külföldön értékesítette. A világháború után az értékesítési nehézségek ellenére a gyár folytatta termelését, sőt állta a versenyt, amíg számos üzem tönkrement. 1929-ben Szalonikiben, 1935-ben Brüsszelben nyertek diplomát termékei. Tevékenységét a tőkehús termelésre és a konzervgyártásra terjesztette ki. Az 1930-as évektől termékeinek 40-60%-át exportálta. A gyár történetének érdekessége, hogy 1943–1944-ben hadi megrendelésre szinte csak konzervet és kenőmájast termelt. A gyárat továbbfejlesztő Pick Jenő 1947-ben rövid időre visszavette a gyár vezetését, ám az államosítás (1948) után Pestre költözött, és 1965-ben az Izraelita Szeretet Kórházban hunyt el.

A Back malom és a Pick szalámigyár munkáslétszáma száz körül mozgott, az utóbbiban a monarchia idején 17 olasz és több mint 10 idegen anyanyelvű munkás dolgozott. Nem így az 1885-ben indult dohánygyárban — amely a Felmayer-féle kékfestő gyár épületében kezdte meg működését, később Rókuson (Kossuth L. sugárút) kapott 12 holdas telket —, amely a legnagyobb munkáslétszámmal dolgozó üzemként 750 munkást, főképp nőt foglalkoztatott. Az országban így is a kisebbek közé számított. A gyár szivart állított elő, 1911–1912-ben közel 40 millió darabot. A dohánygyár termelése a világháború idején csökkent, utána pedig megszűnt a szegedi üzem.

Mezőgazdasági alapanyagot feldolgozó textilipar területén városunkban a kendergyártás honosodott meg, sőt a város a magyar és Közép-Kelet-Európa kenderiparának központja lett, miután két nagyobb és két kisebb gyárat alapítottak már a kiegyezés után Szegeden. Bakay Nándor apja kötélverő műhelyét fejlesztette modern üzemmé, amely Szeged első nagyipari létesítménye lett a Londoni körút és a mai Bakay Nándor utca sarkán fekvő telken. A szegediek által csak Bakay-gyárnak nevezett üzemben ezer ember dolgozott az 1930-as években. Mint a legnagyobb létszámú gyár a szegedi munkásmozgalom fő helye volt. Bakay 1877-ben gyárát gőzüzeművé alakította át. Az árvíz idején romba dőlt gyárat már 1881-ben a korábbinál korszerűbb gépekkel és nagyobb kapacitással újra indította. A gyár 1884-ben részvénytársasággá alakult, 1890-től pedig Szegedi Kenderfonógyár Rt. néven a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank belépésével új részvénytársaság vette át. Tőkeemeléssel Közép-Kelet-Európa legnagyobb kendergyára lett, és ez a tulajdonosi kör működtette 1948-ban bekövetkezett államosításáig. A részvénytársaság az 1890-es években Mezőhegyesen, Palánkán, Komádiban és Csőszteleken kikészítő telepet hozott létre, és új gépeket állított be. Termékeinek (ponyva, fonál, kötözőzsineg, vékony kötél, heveder, zsákvászon, tömlő, stb.) egyharmadát, a világháború után 50%-át értékesítette külföldön, a több mint tucat európai országon kívül, pl. Amerikában. A gyár Wimmer Fülöp vaskezű igazgató irányításával előrelátó szervezéssel és üzletpolitikával jutott túl a Trianon okozta és más gazdasági válságokon, jóllehet ezek termelésének mértékét erősen befolyásolták.

1887-ben a vasúti híd újszegedi hídfőjétől délre a város 70 hold városi földet részint ingyen, részint bérbe átengedett Hipp Miklós palánkai és Narbuth János lembergi kereskedőknek, amelyen kender- és lenfeldolgozó gyárat létesítettek. E lépéssel megalapozták az újszegedi kenderfeldolgozó gyárat, amely fennállása során több tulajdonos (részvénytársaságok) kezén ment át. A gyár munkásainak létszáma a főidényben már a századfordulóra 500 főre emelkedett, kenderkikészítőket létesített Csőszteleken (Torontál m.), Békésen és Érsekújváron. Termékei között találjuk a kender- és lenzsákot, a lepedő-, redőny-, zsávoly- és sátorvászon anyagokat, a törülközőt és hátizsákot. A szövőgyárban jutából, pamutból, nyers selyemből és gyapjúból szövetet szőttek. Áruikat Európán kívül még Amerikában értékesítették. A gyár tulajdonosi csoportja 1930-ban egyezséget kötött az 1929-ben alakult, és Szegeden gyártelepet létesített Angol–Magyar Jutafonó- és Szövőgyár Rt-vel. A nagyvállalat 1941-ig a szegedi és füzesgyarmati telepét tartotta meg.

A szegedi kenderipart további két kisebb üzem erősítette. Varga Mihály a századforduló idején kenderkikészítő és kötélgyárat alapított, ahol a zsinegektől és fonalaktól a hálókon át a bútorszövetig és damasztig széles körű áruskálát felmutatva termelt változó létszámú (70–80-tól–190-ig) munkással. Pollák Sámuel kender- és lenáru kereskedő szintén gyártott kötelet, és ő hozta létre a vásárhelyi határban lévő Vajháton a kenderkikészítőt. A mintegy másfélezer munkást foglalkoztató kenderipar a szegedi munkásság negyed részét foglalkoztatta, és két nagy üzeme máig fennáll, jóllehet a magyar textilipar üzemei a nagy világméretű könnyűipari átrendeződést nem élték túl.

Amint a malomipar esetében a búzát, a hagyományaival a középkorig visszanyúló szegedi faipar alapanyagát, a gömbfát szintén a Tisza és Maros hátán szállították városunkba. Korszakunkban a Tisza mellé telepített fa-fűrészelő és csónakkészítő üzemek mellett — közülük a Lippai-féle gőzfűrész üzem maradt fenn a 20. század végéig — újabb feldolgozó üzemeket alapítottak. Közülük az Újszegedi Gőzfűrész és Ládagyár Rt. (helyén ma házak emelkednek), a Szegedi Lemezgyár és Faipari Rt., a ma is működő, 1922-ben telepített gyufagyár és a Szegedi Bútoripari Rt. nevét említjük meg. A trianoni béke következtében az utódállamokból szállított úsztatott fa mennyisége csökkent, amelynek nyomán vasúton is jelentős mennyiségű fa érkezett a már régóta megszűnt, Nagyállomás melletti rönktérre.

A szegedi bőripar múltja ugyancsak a középkorig tekint vissza. A tímárházak, például később jellegzetes épületei lettek a városnak. A 19. század második felében már megjelent a gyári jellegű bőrkikészítés. Mások mellett a Scheinberger és Popper tímárok által 1921-ben alapított Orion Bőrgyár Rt. nevét említjük meg, amelynek vállalkozásába később a Szeged–Csongrádi Takarékpénztár kapcsolódott be tőkéjével. A bőriparhoz tartoznak a szegedi cipőgyárak és papucskészítő üzemek, amelyek közül 1935-ben jött létre az Első Szegedi Cipő- és Bőripari vállalat jogutódaként az Első Szegedi Cipőgyár Kft. A bőr, cipő és papucskészítő üzemekben közel ezer munkás dolgozott. Ezen iparághoz tartozott a Winter és társa által kefekötő üzemből alapított Első Szegedi Mechanikai Kefegyár Rt.

Amint a fentiekből láttuk, városunk nagyiparát a malom-, élelmiszer-, textil- és a könnyűipar különböző ágai határozták meg, és adták meg jellegét. Közülük sem mindegyik jelent meg a monarchia korban, illetve különböző okok miatt nem fejlődött erős

üzemmé. A konzervgyár csak 1940-ben született a kecskeméti fiókjaként. Megerősödését a háborús konjunktúrának köszönhette, és az utána következő években még hosszan virágzott, végül a rendszerváltozás áldozataként az 1990-es évek elején tűnt el a szegedi ipar palettájáról sok társával együtt a jobb sorsra érdemes üzem.

A születés, fejlődés és elmúlás elsősorban az élő szervezetekhez és a természet örök körforgásához kötődik szemléletünkben és világlátásunkban. Az örök mozgásnak azonban részei az ember által létrehozott termelési struktúrák, azon belül az ipar szervezetei: a gyárak, üzemek és iparos műhelyek, annak ellenére, hogy hideg fényű csattogó-kattogó gépeik, erőt sugárzó motorjaik és monstrum épületeik alapján emberek generációin átívelő életet jósolunk nekik. Ha végigtekintünk városunk eddig bemutatott nagyiparán, az állandó változás tanúi vagyunk. Az erősek hosszabb, a gyengék, rosszul szervezettek, kis tőkeerővel rendelkezők rövidebb ideig léteznek, közülük sokan, a válságok, a gazdaság betegségeinek áldozatául esnek. Magukkal sodorják az ott dolgozókat ketté törve, megroppantva életüket. Műfajunk, ezen írás keretei nem teszik lehetővé, hogy taxatíve, részletesen felsoroljuk e változásokat, különösen az 1929–33-as gazdasági válság idején bekövetkezetteket. Akik bármilyen okból kiesnek a nagy versenyből, idővel rájuk rakódik az idő pora, sorsuk a történelmi feledés. Egy pillanatra megállva emlékezzünk rájuk.

Szeged vendéglátóipara — mint minden nagyvárosban — a szórakoztató, étkező- és ivó helyek széles palettáját mutatta. Világukban Tömörkény nyomán igazodhat el a mai olvasó valamennyire: „Az az útszéli kurta hely, amelyben minden mezitlábas betyár duhajkodhatott, volt a csárda. A rendes hely, ahol bort mértek, volt a kocsma. Amelyikben az utast főtt étellel elégítették ki, volt a vendéglő. Ahol az utas ételt, italt, éjjeli szállást, kocsiállást, istállót kapott, volt a vendégfogadó.” Az író felsorolása mellett megemlítjük még az alkalmi hosszú sátrakat, a duttyánokat, továbbá a kapu alatti borméréseket, amelyek a korszakban lassan eltűntek. Rajtuk kívül is mintegy 200 mai szóval élve vendéglátóipari egység szolgálta ki különböző színvonalon az ital mellett időt múlatni kívánókat.

A vendéglátás színvonalának csúcsán azok a szállodák álltak, amelyek (Arany Sas, Hétválasztó, Kass Szálló, Régi Hungária, Tisza) étteremmel rendelkeztek. A vendéglők közül Bálóné és Ströbl József (Pepi bácsi) otthonos helyiségei ízletes étellel szolgáltak. A kisebb vendéglátó helyek és tulajdonosaik gyorsan változtak. A szegedi vendéglátó egységek tájjellegű ételként halpaprikással, későbbi nevén hallével, halászlével várták a vendégeket. Alföldi ételként a marhapaprikás ugyancsak a jellegzetes ételek közé tartozott. A vidéki vendéglátás színvonala egyébként elmaradt a fővárosétól. Éppen Szeged volt az a város, amely időnként egy-egy vendéglátó helyével a vidékiek közül felvehette a versenyt a budapestiekkel.

Mielőtt a közép- és kisiparra térünk át, ejtsünk néhány szót a nehéziparról, amely a tárgyalt közel száz évben a gazdaság húzóágazata volt. Ezen belül főképp a gépgyártás és műszeripar játszott fontos szerepet, amelyről köztudott, hogy nem telepedett meg városunkban. Néhány kezdeményezés ennek ellenére szép reményekkel indult. A Pálffy-testvérek vasöntödéje és gépjavító gyára az 1817-ben alapított alsóvárosi műhelyből virágzott fel. A világháború előtt már Szerbiába és Olaszországba exportált kendert feldolgozó gépeket, gyártott többek között vízvezetékekhez és fürdőszobákhoz

szükséges szerelvényeket. Lendületes fejlődése később alábbhagyott. Nem lett nagyüzem az Alföldi vasút gépjavító üzeme sem, pedig a járműipar a korban különös lendületet adott egy-egy település növekedésének. Budapest mellett gondoljunk a közelebbi Aradra és Temesvárra. Ifjú Hodács János kocsigyára sem lett nagyméretű, bár külföldre is szállított, akárcsak Brauswetter János és fia fali- és zsebóragyára.

A szép reményekkel induló építőanyagipar fejlődését, és azon belül a téglagyártást, amelynek üzemeiből keramittégla külföldre is eljutott, az első világháború fékezte le, és később már csak vegetálni tudott. Végül ne feledkezzünk meg az energiapiacon belül a gázgyárról, amely nemcsak a várost látta el, hanem 75 km-es távvezetékével egyik irányban elérte Kiskundorozsmát, a másikban pedig Szőreget és Újszentivánt, sőt Makón át egészen Magyarcsanádig és Csanádpalotáig jutott a két világháború közötti időben, amint Réti László a monográfiában írja.

A kisipar

A nagy gazdasági-társadalmi átalakulás, amely a 19. század utolsó harmadában lejátszódott, nem kerülte el a kisipart sem. Alapvető változások következtek be a szervezeti életben. Az 1872. évi ipartörvény megszűntette a céheket és szabad utat engedett az ipartársulások megalakításának. Az 1884. évi ipartörvény a kisiparosság érdekvédelmi szervezeteként az ipartestületeket jelölte meg. Első elnöke Szegeden Rainer Ferenc kádármester lett, a faiparban ismert család tagja. Amíg az ipartestület a 25 főnél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató mesterek helyi szervezeteként tevékenykedett, addig a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara, amely 1890-ben vált ki a budapestiből, a kereskedők és iparosok területi érdekvédelmi szervezete volt. A szegedihez Bács-Bodrog és Csongrád megyék valamint Szeged, Hódmezővásárhely, Baja, Szabadka, Újvidék és Zombor szabad királyi városok kereskedői és iparosai tartoztak. A szervezet területe a trianoni határok meghúzása után annak megfelelően módosult. Első elnökének Lillin Károly kékfestő mestert választották, és két osztályt: az iparit és kereskedelmit hozták létre.

A létező mesterségek szerkezetében ugyancsak változás következett be. A gyárakba koncentrálódó textilipar a takácsok számának drasztikus csökkenését hozta magával. Hasonlóképpen jártak a fazekasok a gyári edénygyártás elterjedésével. A viseletben létrejött változás a szűrszabók számának csökkenésével járt. Ám a jelentős számú tanyai népesség igényeinek köszönhetően a magyarszűcs, fazekas és tímár szakmák nem teljesen sorvadtak el. A kor igényeinek megfelelően viszont új szakmák születtek, mint például a fényképész, kazánkovács, esztergályos és különféle műszerész iparágak. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a városi élet bizonyos kisipari termékek iránti növekvő igényekkel járt. A cukrász és esernyő készítő, a festő-mázoló, könyv- és virágkötő szakmák a polgári ízlésvilág terjedésének köszönhették felvirágzásukat. A közép és nagyipar nem volt képes kiszorítani a szabó, cipész, asztalos és pék műhelyeket sem, mert sajátosan egyedi igényeket szolgáltak ki. Az átstrukturálódást a kisiparon belül jelezte: az idők folyamán a segédek és inasok száma jóval meghaladta a mesterekét. A társadalmi rétegek közötti mozgás lelassulását az mutatta, hogy szemben a korábbi időszak számos említett (Bakay, Pálfy, Rainer, Hodács,

Brauswetter, Winkler, stb.) és nem említett példájával a kisipari műhelyek nem fejlődtek fel közép- és nagyvállalatokká.

A Szegedi Ipartestület a két világháború között szakmacsoportonkénti, azon belül szakmánkénti bontásban lajstromot készített és jelentést tett az országos szövetségnek (IPOSZ) a helyzetről. Az alábbiakban az 1929-es és 1942-es adatokat közölve adjuk a szakipari listát ajánlva tanulságos olvasmányként. E létszám-adatokból hiányoznak a népi mesterségek képviselői, továbbá a tanyai építők, javítók, faragók és egyéb „ezörmestörök”, akik a tanyán élőket szolgálták ki nagyon hasznos tevékenységükkel, ám — bár szakmájuknak éltek — nem rendelkeztek oklevéllel, kontároknak tekintették őket.

elegáns ruhát, bundát, a Krier szabóságba egyenruhát készíttetni, Auerhez fényképezkedni, Brauswetterhez óráért. Jöttek egyszerűbb árucikkekért: fűszerekért, sámfáért és szép kalapokért, valamint bútorokért. Szegednek a hírét iskolái, színháza és laktanyái mellett messze vitték nagy- és kisiparának termékei.

c) Kereskedelem és bankélet

A kereskedelem átalakulásához a törvényi kereteket 1859. majd az említett 1872. évi törvénycikk biztosították. Hatásukra a kereskedés szabaddá vált, mindenki alapíthatott kereskedelmi vállalkozást. Nagy távlatokat adtak továbbá e gazdasági ágazatnak a szállítási eszközök és a vasút. Mindezek nyomán szélesedtek a kereskedelmi kapcsolatok, egymástól távoli vidékek kerültek egymással állandó kontaktusba. A kereskedelem a változások következtében szerkezetileg átalakult, ami Szegeden a termény-, gyapjú és dohány, valamint állatkereskedelem lehanyatlásával és a kereskedők számának csökkenésével járt. Ők más ágazatokban, például a faiparban kerestek lehetőségeket maguknak. Az átrendeződés további jele volt a vándor és házaló kereskedők számának folyamatos csökkenése, és ezzel szemben a szatócs és szakboltok mennyiségének gyarapodása. A korszakban továbbá nemcsak az önálló kereskedők, hanem a segédszemélyzet száma is növekedett, az utóbbiak főképp a szakboltokban haladták meg az előbbiek számát. 1870-ben Szegeden 1103-an dolgoztak a kereskedelmi ágazatban, többen mint Budán, Debrecenben és Győrött. Pesten ugyanakkor már tízezren űzték a kereskedelmi foglalkozást.

Szegeden a nagymérvű változás ellenére megmaradt a vásárok és a piac jelentősége. A piaci árusok, a kofák száma ebben az időben nem csökkent, hanem növekedett. Az ágazatban továbbá új foglalkozások jelentek meg, az ügynököké és az alkuszoké. Számuk a korszak végére Szegeden száz fölé emelkedett.

A Széchenyi tér parkosítása után (1893) a hetipiac a szakosodás szempontjait figyelembe véve a teret környező helyekre terjedt ki. A Széchenyi téren az iparosok maradtak, a tej- és kenyérpiacot a Klauzál térre helyezték át. A gyümölcs piac a Kiss Ernő utcára került. A Tisza Lajos körúton a Dugonics tértől az evangélikus templomig terjedően általános piacot tartottak. Emlékét máig őrzik a széles járdák, amelyeken egykor az árusok áruikat kínálták. A piac kiterjedt a Valéria, ma Bartók Béla térre is. A körúti üzletek és bazárok az egyszerűbb néposztály, a belvárosi üzletek pedig a polgárság igényeit elégítették ki. A vásárok közül az állat- és kocsivásárt a Mars téren, a búza piacot, mint említettük, előbb a Dugonics téren, az árvíz után a Szent István téren tartották.

A piaci napok Szegedje magán viselte a korábbi idők kereskedői világának balkáni színekkel dúsított képét és hangulatát. A belvárosi üzletek és a nagykereskedők telepei pedig már az új világ felé mutattak. Említsük meg közülük az Eisenstädter később Enyedi céget. A család tagjai szinte az egész monarchiában kereskedtek. Bécsben, Temesvárott, Nagybecskereken, Hódmezővásárhelyen és Makón éppúgy megtalálhatók voltak üzleteik mint Gyulafehérvárott vagy Karánsebesen. Mások mellett a szegedivel rokon bécsi Felmayer textilgyár áruit kínálták eladásra. A Holtzerek, Wagnerek,

a Winklerek és Milkók, Tóth Péter, a Grassely család, Gál Ferenc, Kiss Dávid és mások a kereskedelemben messze vitték Szeged hírét.

A jómódú és tehetős kereskedők vállaltak szerepet a tőkés termelésben létfontosságú hitelélet és intézményei, a bankok létrehozásában. A szegedi bankok közül a már említett, és a korszakban mindvégig főszerepet játszó, 1845-ben alapított Szeged-Csongrádi Takarékpénztár mellett a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank (1867), a Szegedi Kézműves Bank (1890), valamint a Szegedi Hitelbak (1890) tartoztak a legerősebbek közé, és az első három a két világháború között is megtartotta pozícióit. Mellettük több bankot alapítottak. A korszakban 9 bank tevékenykedett Szegeden a takarék- és hitelszövetkezetek mellett. Az erős pénzintézetek átvészelték a válságot és azt az időt, amikor 1920-ban kialakították az önálló magyar pénzrendszert, amely során később, 1924-ben létrehozták a Nemzeti Bankot. A szegedi bankokban éppen úgy mint másutt, megszervezték a legfontosabb üzletágakat, a takarékbetét kezelést, a váltóleszámítolást, és a jelzálogkölcsön folyósítást. A 19. század második felében kiépült bankrendszer a második világháborút követő időkig állt fenn annyi változással, hogy a fővárosi és külföldi banktőke főképp a két világháború között egyre erőteljesebben hatolt be a szegedi bankéletbe.

A szegedi ipar, kereskedelem és bankélet éppen úgy, mint az egyéb gazdasági ágazatok sajátos dél-alföldi színt adtak a városnak, főszereplői az előállított termékek mellett kifejezték a szegediséget, amelynek máig ismertető jegyei a bemutatott száz év történései során alakultak ki.

6. Szellemi élet, művelődés

a) Az iskolák

A polgári korszak a letűnt világhoz képest a gazdasági és társadalmi változások mellett újat hozott a szellemi élet területén. Az új társadalom állami, valamint magán intézményeinek és szervezeteinek működtetése csak művelt, főképp szakképzett munkaerő alkalmazásával valósulhatott meg, ami megkívánta a képzés helyeinek és formáinak, az iskoláknak és az iskolarendszernek a létrehozását. A változtatás különösen az Alföldön — a többi országrészhez hasonlítva jelentős elmaradottsága miatt — nagy feladatot jelentett. Egész Csanád és Csongrád megyében, például csak Szeged és Hódmezővásárhely rendelkezett középiskolával. A makói gimnáziumot nagy viták után 1895-ben alapították, akárcsak a gyulait. Szeged mint sok másban, e tekintetben is messze megelőzte városszomszédait.

A polgári korszak szegedi iskolatörténete a mindig jelenlévő nehézségek és szegénység ellenére sikertörténet. A korszakban felépült az iskolarendszer teljes piramisa a népiskoláktól az egyetemig. A középiskolák sokszínűségükkel széles kínálatot nyújtottak a városban tanulni vágyók számára, aminek következtében Szeged iskolaváros lett. Az iskolák azóta nemcsak a képzés intelligens műhelyei, hanem mint munkahelyteremtő intézmények a város létének mások mellett alapjai. Városunk a Délvidék iskolaközpontja lett, ahova szívesen küldték a Trianon előtti időkben a Bácskából és a Bánátból

tanulni az ifjakat, amit Gyertyámos község táp- és nevelő intézete vagy a DEMKE (Délmagyarországi Közművelődési Egyesület) diákotthona és mások bizonyítanak. Az alábbiakban a város iskolarendszerét az alapoktól a csúcsig, az óvodáktól, illetőleg elemi iskoláktól az egyetemig terjedően mutatjuk be felhasználva a Szeged monográfiában e fejezeteket készítő Szabó Tibor és a tanyai iskolákat feldolgozó Berta Tibor munkáit.

A népoktatás

Mint ismeretes, hazánkban az első óvodát 1828-ban Brunszvik Teréz alapította Budán, és példáját hamarosan követték Szegeden. 1846-ban a Magyar sajtó c. lap arról számolt be, hogy a „Belvárosban 157, Felsővároson 131 óvoncz vett részt a nevelés legelső elemeiben.” A fellendülés ideje az 1880-as években érkezett el. Az 1891. évi XV. törvénycikk, az első óvodai törvény pedig minden olyan települést kötelezett óvoda létesítésére, ahol 40 feletti az óvodás korúak száma. Szegeden ekkor 6 óvodában 779 gyereket gondoztak. 1926-ban már 16 óvodát vettek számba. Az 1931-es statisztikai évkönyv szerint a vidéki városok közül messze Szegeden volt a legtöbb óvoda, 27, az utána következő városban, Miskolcon csak nyolcat írtak össze. 1940-ben pedig már 26 állami, 2 nőegyleti és 7 felekezeti kisdedóvót regisztráltak a városban.

Az alsófokú iskolák, elemi, illetve népiskolák múltja a középkorig nyúlik vissza. Korszakunk kezdetén, 1850-ben kilenc iskolát írtak össze, ez a szám 1926–1927-re tizenhatra emelkedett a belterületen. Az iskolákat a város, az egyes felekezetek és később az állam tartották fenn. Az 1929/1930-as tanévre 101-re szaporodott az iskolák száma a város kül- és belterületén, amelyek közül 73 állami, 17 községi, 9 egyházi és 2 egyéb fenntartású volt. Szeged ekkor az ország városai közül a főváros után nemcsak a legtöbb óvodával, hanem iskolával is rendelkezett, továbbá ugyanígy alakult a helyzet a tanítók számát illetően is.

A népoktatás területén külön színfoltot jelentettek a tanyai iskolák, amelyek megszervezésében Szeged országosan ugyancsak példamutató módon az élen járt. Az oktatás még a reformkorban, az ún. magániskolákban indult meg, amelyeket egy-egy gazda tanyáján indítottak, amilyen például 1837-ben a zabosfai (Lengyelkápolna) volt. Tanítójának, Pataki Ferencnek a neve is fennmaradt. Az egyház ugyancsak létrehozott iskolákat a tanyavilágban. Az említettek ideiglenes jelleggel működtek. A nebulókat betűvetésre és az alapvető számtani műveletekre tanították meg. A magániskolákat később törekedtek városi kezelésbe adni.

1853-ban húsz tanyai iskola létesítését határozta el a város. A terv keretében az alábbiak épültek fel: 1853. április 19-én kezdődött meg az elemi népoktatás Nagyszéksóson (Szt. Antal iskola), Bojárhalmon, a Feketeszéli kapitányságban, Mórahalmán, Felsőásotthalmon (Szt. Ferenc iskola), Ásotthalmon november 10-én (Szt. Erzsébet iskola), Őszeszéken december 3-án (Szt. Márton iskola). 1854-ben kezdődött a tanítás a felsőbalástyai, domaszéki, székaljai, neszűrjhegyi, győriszéki, zabosfai, feketeszéli (Szt. Imre iskola) tanyai iskolákban. 1855-ben nyílt meg az átokházi, csorvai, kancsalszéli és rókabögyösi iskola az Átokházi kapitányságban. 1856-ban a zöldfási és az alsóbalástyai

iskola kezdte meg működését. A terv végül 1874-ben a szentmihályteleki iskola felépítésével valósult meg.

A millennium tiszteletére újabb tíz tanyai iskola építését vették tervbe. Az iskolák fenntartása az országban jelentősen meghaladta a városi költségvetéseket, a szegedit is. Hosszas vita után az 1907/1908-as tanévben a tanyai iskolák állami kézbe kerültek. Ekkor negyvenegy iskolát tartottak nyilván a szegedi tanyavilágban, amelyek száma az első világháború kitöréséig tovább szaporodott, illetőleg a meglévők közül több újabb tanteremmel bővült. Klebelsberg Kunó gróf minisztersége idején újabb 14 iskolát adtak át. Az 1947/1948-as tanévben, a közigazgatási változás előestéjén nyolcvankét tanyai iskolában oktattak Nagyszeged határában. Ma egy-egy fennmaradt épület hirdeti emléküket, amely tovább él tanítóikéval együtt azok lelkében, akik bennük sajátították el az írás-olvasás tudományát.

A korszakban a város belterületén emelt iskolák száma szintén szaporodott. 1943/1944-ben a szegedi iskolaszék az alábbi iskolákat írta össze: Aigner-telepi, Alsóvárosi, Belvárosi fiú, Belvárosi leány, Csongrádi sugárúti, József főherceg-telepi, Kecskés-telepi, Klebelsberg-telepi, Móravárosi, Somogyi-telepi, Szent György téri, Szilléri sugárúti, Újszegedi községi iskolák. Állami elemi népiskola kettő volt: az Új-Somogyi-telepi és a Rókusi iskola, amely azonban 1942-től nem működött. Egyházi iskolák: a Kálvária u. 4. sz. alatti Orsolya-rendi r. k. leányiskola, az alsóvárosi zárda leányiskolája, a Somogyi-telepi zárdai népiskola, a tanítóképző és a tanítóképző r. k. gyakorló népiskola, végül a zsidó népiskola voltak. Elemi népiskolai osztályokat tartottak fenn még a Siketnémák Állami Intézetében és a Vakok Állami Tan-, Nevelő- és Foglalkoztató Intézetében.

A népoktatás megindulásának hőskorában nem minden tanító rendelkezett szakképesítéssel. Vidékünk e tekintetben előnyt élvezett, mert az 1860-as években a szegedi mellett Csongrádon is létezett tanítóképző. A tananyag sem volt egységes. A jeles tanítók maguk írták tankönyveiket, amely feladatra számos magas felkészültségű, hivatását szerető, pedagógiai szakértelemmel rendelkező tanító vállalkozott városunkban is. Bárány Ignác tanítóképző intézeti tanár, Bója Gergely későbbi tanfelügyelő, Nagy János, a Tanügyi lapok szerkesztője, Ferenczi János, Oratsek Imre, Nemecskay István, Szász Gyula valamint a szegedi tanítók vezéregyénisége, Vass Mátyás, számos tankönyv írója nevét említjük mások mellett. A két világháború között oktatók közül kiemelkedett Gáspár Dezső Szent György téri majd Csongrádi sugárúti tanító, aki számtan tanítási módszerével nemcsak az országon belül, hanem külföldön is felkeltette a figyelmet. A kor tanítói, tanítónői mélységes hivatástudattal, erkölcsi tartással, hittel és emberi tartással végezték feladatukat. Az iskola, az iskola kertje városon és tanyán az iskolás korúak oktatása mellett az iskolán kívüli művelődésben a gazdasági és kulturális ismeretek terjesztésének a központja volt. Méltán nevezhetjük a kor iskola épületeit a tudás templomainak, a bennük oktatókat a tudás felkent papjainak, akik hittek Istenben, igazukban és a tudás hatalmában.

A tanítók hamarosan megkezdték szervezkedésüket. A szegedi tanítók lapja, a Tanügyi Lapok ismertségre tett szert az 1870-es években. Később az oktatók az Alföldi Tanítóegyletbe tömörültek, és cikkeket írtak annak lapjába, az Alföldi Népművelésbe,

amely 1924-ben indult. Pedagógiai szemináriumokat szerveztek, amelyek a rókusi iskola tornacsarnokában tartott bemutató tanításhoz kapcsolódtak.

A korszak népiskolai oktatásának kereteit az Eötvös József közoktatásügyi miniszter által beterjesztett 1868. évi XXXVIII. tc-ben fektették le, amely kimondta a tankötelezettséget, amely szerint 6-tól 12 éves korig mindennapos iskola (6 elemi), 12-15 éves korig heti néhány óra (ismétlő iskola) volt kötelező. Létrehozta az iskolaszéket, amely Szegeden 1869-ben 38 taggal alakult meg. A népiskolai és polgári iskolai ellenőrző szervet, a királyi tanfelügyelőséget az 1876. évi XXVIII. tc. állította fel. Az első tanfelügyelő Csongrád megyében és Szegeden Vadász Manó, a város 1848–1849. évi polgármestere lett, utódai pedig a tanügy területén korábban elismerést szerzett szakemberek.

Korszakunk népiskolái teljesítették feladatukat, biztos alapismereteket adtak az állam jövendő polgárai számára részint a szakiskolai, részint a gimnáziumi tanulmányokhoz, valamint a korban ugyancsak megújult tanoncképzéshez. Életüket a háborús idők zavarták meg, amikor számos iskola épületét foglalták le a hadsereg számára egészségügyi és egyéb célokra. A háborús, létszámában felduzzasztott hadsereg nem fért el a kaszárnyákban. Ne feledjük: „Inter arma silent musae.”

Középiskolák

A középiskolákat, mint a jövő értelmiségének képzési helyét mindenkor fontosnak tekintette a hatalom, ugyanis innen kerültek ki évszázadokon át a középirányítók, és innen lehetett tovább jutni az egyetemre, a vezető értelmiség képzési intézményébe. A középiskolák irányítását végző tankerületi főigazgatóságok hálózatát még Mária Terézia uralkodása idején hozták létre 1776-ban, és korszakunkban végig fennállt. Szeged iskolái előbb a pesti, majd a nagyváradi igazgatósághoz tartoztak. A kormány 1873-ban Magyar határőrvidéki tankerület néven új tankerületet állított fel Újvidék központtal. Amikor annak főigazgatóját, Mészáros Nándort 1874-ben a szegedi főreáliskola igazgatójának nevezték ki, a tankerületet vele együtt Szegedre helyezték, és ott maradt megszűnéséig, neve pedig Szegedi Tankerületi Főigazgatóság lett.

A korszak legjelentősebb középiskolája a humán gimnázium volt, amelynek képzési formái nagy múltra tekintettek vissza. A korábbi jezsuita módszerre visszavezethetően eme iskolatípusban a fő hangsúlyt a nyelvek és a humán tárgyak oktatására helyezték. Mivel ez a társadalomban a humán értelmiség (jogász, tanár) túlsúlyához vezetett, többször megpróbálkoztak a reál középiskolák, gimnáziumok erősítésével. A korszakunkban több tanügyre vonatkozó jogszabály közül például ezt kívánta elérni a középiskolákról szóló 1924. évi XI. tc., amely a gimnázium és a reáliskola közé egy új iskolatípust, reálgimnáziumot iktatott be. A képzés addig kialakult jellegét azonban nem sikerült megváltoztatni, a hagyomány ereje megakadályozta azt. A magyar értelmiség egészen máig tartó humán műveltségi túlsúlya innen ered.

A város első gimnáziuma a múltját, hagyományait és oktatásának színvonalát tekintve az egész korszakon át a piarista, hivatalos nevén Szeged sz. kir. városi r. kat. Dugonics András Kegyesrendi Gimnázium volt. Amint a korábbiakban már láttuk, évszázadokon át meghatározó szerepet játszott a város szellemi életében tanárainak és a városban

maradt végzett diákjainak szellemisége révén. A többi egyházi iskolához képest világiasabb jellegű intézmény a Délvidékről jött diákok között is nagy népszerűségnek örvendett, mivel falai között magas szintű „piacképes” tudást szerezhettek. Az iskolát az 1902-es statisztikai évkönyv szerint, diákságát (816) tekintve a legnagyobb létszámú egyházi intézményként tartották nyilván az országban. (Az utána következő, győri bencés gimnázium tanulóinak száma ötszáz körül mozgott.) A szegedi piaristák diákjainak létszáma a későbbiekben sem csappant meg.

A jó hírnevű iskola az országos oktatási szervek megítélése szerint a trianoni Magyarország 36 humán gimnáziuma közül tanulóinak teljesítményét tekintve az első helyen állt. Az iskolában a piarista pedagógia szellemiségének jegyében híres önképzőkör, sportkör, szavalókör, ének- és zenekar továbbá Aero Kör adott lehetőséget a diákok tehetsége kibontakoztatásának. Az intézménynek sajátos karaktert adott, hogy már az 1863/64-es tanévtől gyorsírást tanítottak falai között. 1878-tól Bódogh János, aki tankönyvet is írt, tanította a diákokat gyorsírásra. Szegedi Gyorsíró címmel egy ideig lapot jelentettek meg. A főgimnázium kiváló tanárainak és diákjainak nevét a korábbiakban ismertettük.

A századforduló táján a nagy létszámú diákságot befogadni képes piarista főgimnázium kevésnek bizonyult a százezres lélekszámú város és a Délvidék középiskolába vágyó tanuló ifjúsága számára. Éppen az utóbbiak igényeinek kielégítésére nyitották meg 1898. szeptember 1-én a m. kir. áll. főgimnáziumot, amely előbb a reáliskolában, később a SZAB mai épületében fogadta a diákokat, majd 1903–1904-ben foglalta el a ma is használatos épületét, amelyet felső leányiskolának építettek, ezért szűk máig a nagyobb mozgásigényű fiúk számára.

Az iskola az 1922/23-as tanévtől — amikor a középiskolákat nemzeti nagyjaink nevének felvételére kötelezték — Klauzál Gábor nevét vette fel, majd az 1950-es iskolaév „átkeresztelési hullámban” kapta Radnóti Miklós nevét. Az iskola 1924-től reálgimnáziummá fejlődött. Az 1931/32-es tanévben kapta vissza épületét, amelyet addig az ideköltözése után a szertárakkal, könyvtárral együtt az egyetem használt. A herbarti szellemben poroszos módszerekkel oktató és nevelő iskolában éppen úgy, mint a piaristáknál, a hitbuzgalmi köröktől a képességfejlesztő szakkörökön és önképzőkörön át a sportkörig sok lehetőséget biztosítottak a diákság tehetségének kibontakoztatására.

A 19. század közepi alapításra visszatekintő Baross Gábor Gimnáziumnak iskolatípusát és helyét illetően egyaránt változatos sors jutott. Az 1847–1848-ban alapított „nemzeti” vagy „polgári” iskolából 1851-ben alapították az alreál tanodát, amelyet 1869-ben állami főreáltanodává fejlesztettek, és tantervét a budai főreáltanodáé mintájára dolgozták ki. A felsőfokú műszaki tudományok végzésére készítették fel tanulóit. 1873-ban adták át jelen írásunkban többször emlegetett Dugonics téri épületét, amely ma az egyetem központja. 1875–1876-ban nyolc osztályossá fejlesztették. 1894-ben a főreáliskola új épületet kapott, amelyben ma a Vedres István Építőipari Szakközépiskola található. A tanügyi átszervezések után 1934-től gimnáziumként működött megszüntetéséig, 1950-ig. 1932-től az egyetem gyakorló gimnáziuma lett. Országos hírű tanári karából is kiemelkedik Babits Mihály, akinek emléktábla őrzi nevét az iskola falán, akárcsak Czógler Kálmánét, Firbás Oszkárét és Vajtay Istvánét. Tanulói közül Balázs Béla és a híres-hírhedt Rákosi Mátyás nevét említjük a sok kiválóság közül.

A gimnázium a két világháború között magas színvonalú tanári karával mint pedagógiai műhely messze vitte városunk jó hírét.

A szegedi középfokú nőképzés története elsősorban a Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola és Kollégium jogelődeihez kötődik. Mivel az 1874/1875-ös tanévben szervezett polgári leányiskola nem elégítette ki a magasabb szintű műveltségi igényeket, 1888-ban községi felsőbb leányiskolát szerveztek, amelyet 1897-ben államosítottak, majd 1916-ban leánygimnáziummal egészítettek ki. A tanulók létszáma folyamatosan növekedett, az első világháború végéig négyszázra emelkedett. Az említett rendelkezés nyomán vette fel 1922/23-ban a M. Kir. Áll. Árpádházi Szent Erzsébet Leánygimnázium nevet. Az 1927/28-as tanévtől kezdve az egyetem női tanárjelöltjei számára gyakorlógimnázium lett. Miután első épületébe az állami főgimnázium költözött 1898-ban, saját végleges épületét csak 1903-ban foglalhatta el. A főhomlokzatával a Tömörkény utcára néző, a nép nyelvén piros iskola számos átszervezés után ma is az oktatás szolgálatában áll.

Egyéb középiskolák

Amint említettük, Szeged középiskolai hálózatával széles kínálatot nyújtott a városban tovább tanulni szándékozóknak. A gimnáziumok mellett a színes palettán hangsúlyosan jelen voltak a férfi és női tanítóképzők, amelyekből korunkban háromba jelentkezhettek a jövő tanítói. A szegedi tanítóképző a város legrégibb iskolái közé tartozott. 1844-ben létesítették, és fennállása idején mindvégig kiváló tanáregyéniségek oktatták a diákságot. 1858-ban a már említett Bárány Ignácot nevezték ki igazgatójának, aki az országosan elterjedt, a hangokat kézjelekkel összekötő ún. hangoztató olvasási módszer elterjesztésével és szakcikkeivel vált híressé. A tanítóképző munkáját, diákságának létszámát a temesvári állami tanítóképző felállítása kevéssé zavarta meg. A Délvidék fiatalságának egy része továbbra is itt szerezte ismereteit. A képző újszegedi épületét 1914-ben adták át rendeltetésének. Az első világháború után hosszan elhúzódó nehézségek — épület gondok, a délvidéki diákok elmaradása — visszavetették a korábbi lendületet, ám az 1930-as években Becker Vendel irányításával katolikus szellemű, öt éves képzésben kiválóan felkészített tanítók sora került ki az intézetből. Az első szegedi tanítónőképzőt Keméndy Nándorné alapította 1875-ben, azonban a nagyárvíz idején elpusztult. 1901-ig váratott magára az újabb beindítása a „Miasszonyunkról” nevezett szegény iskolanővérek vezetése alatt, amelynek bemutatására még visszatérünk.

Szeged gazdasági élete megkívánta a középfokú szakiskolák alapítását. Az 1885-ben létesített középkereskedelmi iskolából, ahol az első érettségit 1888-ban tették le, fejlődött ki a felső kereskedelmi iskola, amely éveken át tartó vándorlás után 1900 júniusában kapta meg végleges otthonát a főgimnáziummal szemben, a Tisza-parton. Trianon után az iskola tanulóinak létszáma visszaesett, részint a délvidéki tanulók elvesztése, részint az iskolatípus kedvezőtlen társadalmi megítélése miatt. A tanulmányi és egyesületi munka ennek ellenére kitűnő volt az iskolában. Diákjai a két világháború között sorozatosan nyerték az országos középiskolai gyorsíró bajnokságot. Az iskola tanárai között tisztelhette Aldobolyi Nagy Miklóst, Bálint Sándort, Gerhauser Albertet,

Katona Dávidot, Szmollény Nándort és Vicsay Lajost. 1938-ban a Szent István évben vette fel első királyunk, 1955-ben pedig Kőrösy Józsefnek, az országos hírű statisztikusnak a nevét.

A négy évfolyamú női felsőkereskedelmi iskolát 1912-ben létesítették. Kezdetben közös igazgatásban működött a fent említett fiú kereskedelmivel. A sokat vándorló iskola végül Gróf Klebelsberg Kunó segítségével nyerte el saját épületét 1931-ben a Mérey utca 3. szám alatt. Az első világháború után is népszerű maradt a leány tanuló ifjúság körében.

A felsőipariskola az 1894-ben alapított fa- és fémipari szakiskolából fejlődött ki, és 1898-ban költözött be Mars téri épületébe, amelyben az 1940/41-es tanévben vegyipari középiskola nyílt, ma pedig az élelmiszeripari főiskola működik. Az 1908-ban Állami Felső Ipariskolává fejlesztett intézmény impozáns Kálvária téri épülete Antalfy Lajos alapítványával 1914-re épült fel, de csak 1937-ben tudták elfoglalni. Az ide jelentkező diákok számos szakmában sajátíthattak el ismereteket, sőt felnőttek számára is sok tanfolyamot indítottak. A tanulói létszám állandóan növekedett, 1937 és 1944 között 300-400 között mozgott.

A korszak — főképpen a két világháború közötti idő — pedagógiai szemléletétől nem esett messze egy olyan iskolakomplexum megvalósítása, ahol vertikálisan több iskolafajta épül egymásra egy igazgatóság vezetése alatt, kihasználva a sokszínűségben rejlő pedagógiai lehetőségeket. Ilyen volt a budapesti Ranolder Intézet, ahol kisdedóvó, elemi és polgári iskolák továbbá tanítóképző és internátus épültek egymásra. Ennél változatosabb intézetet alakítottak ki a „Miasszonyunkról” nevezett szegény iskolanővérek a Szentháromság és Szent Ferenc (Vaspálya) utca sarki portáján, az Oltványi István prépost által alapított iskola telkén emelt kétemeletes iskolaépületükben, ahol az idő előre haladtával nyolc képzési formát szerveztek meg:

Az előbbiek elmaradását valamennyire talán pótolja a Szegedi iskolák tanulóinak 1901. évi statisztikája, amelyet Tóth Antal állított össze.

Sajátos helyi jelenség volt az erdőőri szakiskola, amelynek jogutódja máig működik Ásotthalmon, továbbá itt említjük meg a siketnémák és vakok intézetét, ahol iskolát is tartottak fenn. A siketnémák intézete 1901 szeptemberében nyílt meg 13 növendékkel. Igazgatója, Klug Péter által kidolgozott tervezet alapja lett a hazai siketnéma oktatásnak. A vakok intézetét pedig 1912-ben építette fel az állam a város Tisza-parti ingyen telkén.

A korszakban nem hanyagolták el a tanoncképzést sem. Mutatja, hogy a tanári karban illusztris tanárok oktattak, mint például Czímer János, Czógler Alajos, Ferenczi János, Ferenczi István, Kutassi József, Szmollény Nándor, Vass Mátyás, Vészits Lajos és Nemecskay István. Az iparostanonc-iskola új épületét, amely ma a gyógyszerész karnak ad helyet, 1930 októberében adták át az oktatás számára. Amint a fenti példa mutatja és a szegedi iskolaépületek történetéből kiderül: a tekintélyesebb, megítélés szerint a társadalmi hierarchiában magasabb helyet biztosító oktatási intézmények elhelyezési gondjait sokszor mások, a gyengébbek rovására mindenkor gyorsabban oldották meg.

Szeged alsó- és középfokú oktatástörténete a polgári korszakban a nehézségek ellenére látványos fejlődést mutatott fel, amelyet hűen ábrázolnak azok az elhelyezési gondok, amelyekre jelen szűkre szabott írás is utalhatott. A sikertörténet, amely során — mint említettük — Szeged iskolaváros lett, egyedi jegyekkel rendelkezett, általuk a város kiemelkedik iskolákat építő társai közül, hiszen a korszak az iskolaalapítások időszaka Magyarországon. Mindenekelőtt a tanyai iskolák példás megszervezésére és a bennük folyó oktató-nevelő munka színvonalára figyelhettek fel más tájegységek oktatásszervezői, továbbá városunk iskoláinak tanárai fáradhatatlanul tevékenykedtek azon, hogy a Délvidék magyarságának és magyarosodni kívánó idegen nyelvű lakosságának fiai számára is szélesre tárják iskoláik kapuját.

b) A felsőoktatás

Szeged iskolahálózata olyan ütemben fejlődött, hogy már a monarchia korban felvetődött egy felsőfokú intézmény alapításának igénye, amely több alkalommal napirendre került a törvényhatósági közgyűlésen. 1868. október 19-én a város jogakadémia felállítását kérte. Az árvíz után ugyancsak tettek lépéseket az ügyben, majd a millennium idején és az 1910-es években, amikor városunk Pozsonnyal, Debrecennel és Temesvárral versengett az egyetemért. Végül az előbbi kettő nyerte el egyetem

Gáspár Zoltán, Hont Ferenc, Kárász Judit, Ortutay Gyula, Radnóti Miklós, Reitzer Béla, Széll István, Tolnai Gábor, Tomori Viola, később Ádám László és Házi (Gerhauser) Albert közül később számosan a magyar értelmiség vezető egyéniségeivé emelkedtek.

Az egyetem szárnyaló lendületét megtörte a gazdasági válság. Az 1931–32-ben működő 62 tanszék az 1934/35. tanévre 47-re olvadt. Hátrányosan érintette az egyetemet Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszternek elfordulása a vidék fölemelését célzó klebelsbergi művelődéspolitikától. Nem kedvezett a szegedi egyetemi életnek az sem, amikor 1940-ben, a második bécsi döntés után, a Ferenc József Tudományegyetemet visszahelyezték Kolozsvárra. Ugyanakkor Szegeden jogilag új intézményként megalakult a Horthy Miklós Tudományegyetem. Professzorainak Kolozsvárra költözése miatt azonban ideiglenesen szünetelni kényszerült a Jog- és Államtudományi Kar.

A klebelsbergi művelődéspolitikának köszönhetően az egyetem mellett másik felsőfokú intézménnyel is gyarapodott Szeged. Az 1873-ban Budapesten alapított férfi és az 1881-ben fölállított női polgári tanárképző főiskolát helyezték a városba. Az összevont intézetben 1928 októberében indult meg az oktatás. Elhelyezési gondjain a város és az állam összefogva sikeresen fölülkerekedett. A főiskolán az 1942/43-as tanévben három szakcsoportban már 448 hallgató tanult. Tanárai közül többen, például a kémikus Bruckner Győző vagy a növénytantudós Greguss Pál nemzetközi hírű egyetemi tanárok lettek.

c) Közművelődés, művészetek

A népességszámban a főváros mögé fölfejlődött Szeged művelődési élete sok színt mutatott. Kialakultak a polgári lét művelődési és szórakozási formái. A számos egylet, egyesület és társaság közül kiemelkedett a város művelődési életét nagyban befolyásoló Dugonics Társaság. Jelentős művelődési intézményekkel gyarapodott a város. 1883-ban átadták a Fellner és Helmer bécsi építész iroda által tervezett színházat, amely méltó otthona lett Thália papjainak és papnőinek, ugyanakkor kialakult a hagyományosan operát és operettet kedvelő és értő szegedi közönség, amelynek egy része Király-König Péter zeneiskolájában lett zeneértő.

Az egymást gyorsan váltó színigazgatók közül a munkáját kiváló szakértelemmel és hivatástudattal végző Makó Lajos nevét emelhetjük ki. Maga a színház épülete, amelyet leégése után gyorsan helyreállítottak, a korabeli igényeket messze kielégítette. A város művészeti életében az 1930-as években külön színfoltot jelentett a színházi élet színvonalának emelkedése. A Dóm tér kiépítésével 1931-ben lehetőség nyílt az első szabadtéri előadások megtartására. A játékok 1933-tól rendszeressé váltak. A színházi élet e virágkorában színészetünk nagyjai közül sok kiválóság innen indult, illetőleg töltött több-kevesebb időt Szegeden. A hosszú névsorból csak néhány művész nevét említjük: Agárdy Gábor, Bulla Elma, Bilicsi Tivadar, Dajka Margit, Kiss Manyi, Mészáros Ági, Páger Antal, Patkós Irma, Rajz János és Simor Erzsi. A színháznak nemzetközi ismertségre szert tevő karnagya egy évtizeden át Fricsay Ferenc volt,

a színházban és a szabadtérin pedig meghatározó szerepet kapott mint igazgató Sziklay Jenő és Janovics Jenő, valamint a rendező, Németh Antal.

Szeged szellemi élete a monarchia korban leginkább az újságírásban és az irodalomban virágzott ki, amelyet segített a szegedi nyomdaipar fellendülése. Számos újságja közül hosszú ideig tájékoztatta a város lakosságát a Szegedi Napló és az 1910 óta ma is megjelenő Délmagyarország. Éppen e pezsgő hírlapirodalom hozta Szegedre a nagyárvizet megörökítő Mikszáth Kálmánt. Szegeden írta a Jó palócok és Tót atyafiak című, számára az írói sikert és beérkezést hozó novellásköteteit. A paraszti világ ábrázolásán a szegedi műhelyében dolgozott egy ideig Gárdonyi Géza és Thúry Zoltán, továbbá e szellemiség jegyében indult Tömörkény István, valamint Móra Ferenc messzebb ívelő pályája. Az utóbbi két alkotó élete során a múzeum és könyvtár igazgatásának föladatát is ellátta. Ez időben indult Juhász Gyula pályája, aki költészetében a Nyugat körének szellemében és formaeszközeiben megnemesítve vitte be a couleur locale-t a magyar költészetbe, ő pedig közben a magyar irodalom halhatatlanjainak panteonjába emelkedett.

A két világháború között az irodalmi élet éppen úgy fénykorát élte, mint a színészet. Makó és Szeged hírét leginkább József Attila, az „átutazó” költő vitte messze. Rövidre sikerült életéből Makón 1922 és 1924 között, Szegeden pedig 1924–1925-ben tartózkodott, és 1929-től többször rövidebb időt töltött Hódmezővásárhelyen. Életművében nemcsak meghatározó epizódot jelentett e három város és dinamikus szellemiségük, hanem költői indulását is segítették. Szegeden jelent meg első három verseskötete (Szépség koldusa, Nem én kiáltok, Nincsen apám se anyám).

A szegedi szellemi és irodalmi életnek József Attila költői indulását segítő Juhász Gyula meghatározó személyisége volt. A szegedi költő Babits Mihálynak és Kosztolányi Dezsőnek pályakezdésük óta méltó társa. Költészetével és újságírói tevékenységével közvetlenül hatott Szeged mellett a környező városok értelmiségére. A prózaírás első mesterének időszakunkban a nép nyelvét irodalmi szinten megszólaltató Móra Ferencet tekintjük. A jeles prózaíró mélységesen humanista szemléletmódjával, hangulatteremtő erejével, finom jellemformáló készségével és hatalmas történeti ismeretével olvasói számára életre szóló élményt nyújt, egyúttal elviszi őket a Dél-Alföld 19. és 20. század eleji világába.

A képzőművészetben Moholy-Nagy László művészete mellett Szegeden olyan alkotás született, amely a hagyományos ízlésvilágban élő helyieknek nem igazán tetszett, ám mégis a hazai első világháborús emlékművek legjelentősebbike lett. Aba-Novák Vilmos a Hősök kapujának mindhárom boltívére 243 m2 nagyságú freskót készített. Művében három gondolatot jelenített meg: a háborús megemlékezést, a hősi halottak fölmagasztalását és Horthy Miklós szegedi indulását. A freskó helyi vonatkozásokat is tartalmaz. A két világháború között a legjobb hazai női festők közé tartozó művész, a szegedi Vass Vera is részt vett a mű létrehozásában. A remekmű mostoha sorsra jutott. 1946-ban lemeszelték, 1949-ben levakolták. Restaurálása után 2000. szeptember 29-én avatták újra.

Somogyi Károly esztergomi kanonok 1880-ban az árvíz sújtotta városnak adományozta értékes könyvgyűjteményét, amely alapjául szolgált az 1883-ban megnyílt könyvtárnak, és az 1897-ben fölépült Közművelődési palotában létrejövő múzeumnak.

Első igazgatója a város történetének monográfusa, Reizner János lett. A millennium jegyében íródtak a pozitivista szellemű nagy történeti összefoglalók, igazodva az országos szellemi áramlathoz. Reizner alkotását máig számon tartja a magyar várostörténeti szakirodalom. 1850-től haláláig, 1875-ig Szegeden élt és alkotott Löw Lipót, a jeles főrabbi, zsidó teológus és író, a Ben Chananja című német nyelvű zsidó tudományos folyóirat szerkesztője. Utódát, fiát, Löw Immánuelt ugyancsak a judaisztika világhírű művelőjeként tartják számon. Ebben az időben a műszaki tudományoknak is adott Szeged kiválóságot. 1852-ben Szegeden született és járt iskolába Csonka János, aki Bánki Donáttal együtt számos találmányt szabadalmaztatott. Közülük a benzinmotor és a porlasztó (karburátor) a legjelentősebb. Ebben az időben gyarapodott Szeged tudományos kutatóintézettel, a Gabonatermesztési Kutató Kht. elődjével. Ez is több világhírű tudóst (Barabás Zoltán, Herke Sándor, Obermayer Ernő, Somorjai Ferenc) adott a városnak.

A középiskolák megalakulásuk óta nemcsak a tudományoknak, hanem a sportnak is otthont adtak. Például 1721-ben, amikor a kegyesrendiek iskolát alapítottak Szegeden, alma materük a testedzés műhelyévé is vált. A környék szervezett sportjának hajnala az 1861-ben alakult és sokáig egyetlenként működő Szegedi Lövész Egyletben derengett. A kiegyezés, még inkább az 1879-es szegedi árvíz után sorra alakultak a dualizmus kori polgári átalakulás hajtóerejének számító sportszervezetek.

A labdarúgás a 20. század elején indult vidéki hódító útjára. A szegedi csapatok, a Szegedi Atlétikai Klub, a Szegedi Vasutas Sport Egyesület, a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club és a Szegedi Testgyakorlók Köre mérkőzései hozták lázba a szurkolókat.

Szeged várossal kapcsolatba hozható olimpiai helyezett sportolók listáján Gönczy Lajos neve az első. Az 1872-ben alakult Szegedi Torna Egylet magasugrója az 1900. évi párizsi olimpián bronzérmet nyert. Az ugyancsak harmadik helyezett Simon Pál az 1908-i londoni játékokon tagja volt olimpiai váltófutó-csapatunknak. A tornász Herczeg István 1912-ben, Stockholmban lett ezüstérmes. A Szegeden szolgálatot teljesítő kardvívó, Schenker Zoltán 1912 és 1924 között két olimpián vett részt, s a dobogó mindhárom fokára fölállt. Wanie András, a Szegedi Úszó Egylet kiválósága, 1932-ben, a Los Angeles-i olimpián tagja volt a harmadik helyezett 4x200 m-es gyorsúszóváltónak. Ugyancsak városunk szülötte a piaristák gimnáziumában érettségizett Maróczi Géza, akit máig a legnagyobb magyar sakkozónak tartanak.

Az általunk áttekintett mintegy száz évben — a város polgári korszakában — gazdaság és szellemi élet kezdetben egymást segítve, erősítve bontakozott ki, és tartott e folyamat az első világháborúig. Ezután a határ szélére került város nehéz évtizedeket élt át. Szellemének, kultúrájának lendülete azonban nem tört meg, sőt addig nem látott módon felvirágzott. Azok, akik e feladaton munkálkodtak, hozzájárultak a város karakterének átalakításához. Egyben megalapozták azokat a feltételeket, amelyekre Szeged a 20. század folyamán mindvégig építhetett és bátran támaszkodhat rájuk a 21. században.