1. Köztörténet

a) A preurbánus településtől a kiváltságolt királyi városig

Mint ismeretes, Szeged polgárainak, a tatárjárás után ide érkezett hospeseknek IV. Béla kiváltságokat adott, amelyre a királynak egy 1247-ben kiadott okleveléből lehet következtetni. Ekkor, az 1240-es évek elején indult el városunk azon az úton, amelyen haladva végül elérte a királyi szabad város rangját. Az újabb tudósi vélemény (Kubinyi András) szerint a királyi szabad városok egy csoportját képezték a középkorban a szabad királyi, azaz tárnoki városok, Szegedet, bár a királyok lehetővé tették volna, e városcsoport nem fogadta be számos más királyi szabad városhoz hasonlóan. A városok egy másik nagy rétegét képezték a földesúri városok és a mezővárosok (oppidumok), amelyek földesúri hatalom alatt álltak.

Ekkor, az 1240-es évek elején született meg Szegeden a nyugati város, amelynek polgárai számos kiváltságot elnyerve maguk igazgathatták sorsukat. E sorsfordító pillanat előtt ugyanakkor már létezett a későbbi város helyén egy olyan település, amely mint királyi sóelosztó központ igazgatási és adminisztratív szerepet kapva kiemelkedett a többi, őt körülvevő település közül, sőt tekintélyét emelte révjének jelentős forgalma, ahol az Erdély és a Balkán felől érkezők biztos átkelést találva tovább mehettek nyugati és északi irányba a Dunántúl, az Alpok illetve Buda felé áruikkal. Mint láttuk, már a régebbi időktől - a magyarság előtt itt élt hatalmak országlása idején - állhatott valamiféle erősség a település mellett, amelyből a király megbizottai és katonái ellenőrizhették a forgalmat.

E korai, autonómiával még nem rendelkező város, amely már különbözött a falusias településektől, azonban jogi értelemben még nem tekinthető valódi városnak, jóllehet kereskedelemben játszott szerepe, kézműveseinek száma, központi hely funkciója és a velük járó népesség koncentráció kiemelte a környező települések közül. E városias településeket, amelybe Szeged is tartozott, a jelenlegi kutatás négy fő csoportba sorolja, amelyek természetesen nem különülnek el teljesen egymástól, amint városunk példája is mutatja. A kereskedő-, az erődítményekkel összefüggő- az egyházi központú- és a piacos települések közé a korabeli Szeged is besorolható.

Kereskedelmi illetve sóelosztó helyként bukkant fel először a neve az írott forrásokban viszonylag későn, 1183-ban, amikor III. Béla király a nyitrai egyháznak adományokat juttatott, közöttük három sószállító hajót adott, "amelyek Aradon vagy Szegeden (in Cigeddin) állomásozzanak". A só révén került be Szeged neve az 1222. évi Aranybullába, amely szerint sót az országon belül csak Szalacson (Bihar megye) és Szegeden tarthatnak. Éppen az Aranybulla adata hívja fel a figyelmet arra, hogy Szeged

több volt mint sórakodó hely, mert Szalacs az idők folyamán jelentéktelen hellyé vált, míg városunk felemelkedett, amelyet a kereskedelemnek köszönhetett. Kereskedői és iparosai pedig veszély esetén védelmet találtak a településük mellett álló királyi várban. Hogy mennyire fontos volt a vár vagy püspöki, főúri rezidencia szerepe a városok kialakulásában, azt maga a város szavunk jelentésének eredete mutatja, város: "váras hely".

Egyes kutatók szerint a bizánci kereskedelem inkább a Tisza vonalát követte a korai időkben, amelyet kevés írott forrás mellett a régészeti adatok is bizonyítanak. Szegeden pedig az élénk kereskedelmi forgalom bizonyítéka lehet a domonkosok Szent Miklós patrocíniumú temploma, amelyre 1318-ban történt az első hivatkozás, ugyanis általában a kereskedő városokban volt gyakori, hogy a polgárok templomuk védőszentjének Szent Miklóst választották. Ilyen módon a kereskedelmi, forgalmi központ, amely bizonyára már ekkor piacos hellyé vált - hiszen az utak találkozása emberek, információk és áruk találkozását jelenti -, a 13. század közepén reménnyel és bizakodva tekinthetett szép jövője elé.

A várost felemelkedésében azonban előbb gátolta, és késleltette a tatárok, azaz mongolok betörése, majd éppen az élni akarás ereje újabb lendületet adott fejlődésének. Az országba több helyen betörő tatár seregek közül az Észak-Erdély felől az Alföldre nyomuló Kádán és a Maros völgyében előre törő Bedzsák seregével elérte Szegedet, a fontos átkelőhelyet és gazdasági-, adminisztrációs központot. A tatároktól főképp az alföldi megyék lakossága szenvedett. Csongrád megye településeinek 75%-a pusztult el a rohamzó tatárok kezétől. Véres uralmuk emlékét őrzi a Szeged mellett birtokos Csupor nemzetség majd minden tagjának kiirtása. A tatárok az ismert okok miatt távoztak az országból, ám a város határában idegen nép telepedett le, Szeged mellett IV. Béla királytól a kunok kaptak téres jószágot, a Duna-Tisza közének nagy részét, és ők a város életében majd hosszú évszázadokon át jelentkeznek. A kun törvények 1279-ben előírták letelepítésüket, amely azonban évszázados folyamat lett.

Az új helyzetben a király, hogy városa fejlődésének lendületet adjon, hospesek letelepítéséhez járult hozzá. A hospesek új lakosok, akik letelepítésük során kiváltságokat kaptak. Az ő közösségük nyerte el azokat a szabadságjogokat, amelyek az ő személyes jogaikból az idők folyamán a város egész területére kiterjedve városi jog lett. A hospesek közössége kapta a bíró és plébános választásának, a polgárok pedig a telkük és házuk szabad adás-vételének és örökítésének jogát. Emellett gazdasági kiváltságokat is élveztek, például a szabad piactartás és a vámmentesség jogát.

A szegedi hospesek kiváltságlevele elveszett, de egy 1247-ből fennmaradt oklevél, amelyben IV. Béla király a szegedi hospeseknek adta a lakatlan Tápé falut és a később Holt-Tiszaként említett Vártó-t, a csongrádi vár halastavát, amely korábban az említett Csupor nemzetségé volt. Éppen ebből lehet következtetni a szegedi hospesek kiváltságolt állapotára, ugyanis kollektív nemességet élveztek, mint a többi kiváltságolt királyi város lakói, és így birtokkal rendelkezhettek. Szeged egyébként az egyedüli alföldi városként élvezte e kiváltságokat, amelyeket igen korán, az elsők között kapott meg. Sorrendben Nagyszombat (1238), Zágráb (1242), Buda, Korpona (1244), Győr (1271), Sopron (1277), Pozsony (1291), és Eperjes (1299) között. Kassát, Kolozsvárt és Brassót csak a 14. században kiváltságolták. A Zágráb, Buda,

Kassa vonaltól délre hosszú ideig csak Szeged polgárai élvezték a kiváltságokat. Mint említettük, Szegedet fontos forgalmi, kereskedelmi csomópont szerepe emelte a többi alföldi település fölé, amelyben a só mellett jelentős szerepet játszott a Tisza mellett haladó, Balkán felől jövő kereskedelmi útvonal, amelyen sok árucikk érkezett, és kialakult a piacuk. Egy települést pedig várossá nem más, mint a piac tesz.

b) Küzdelem a kiváltságok megtartásáért és újak szerzéséért

A megszerzett hospeskiváltság nem maradt örökre állandó és ugyanaz. Miután a hospeseknek és közösségüknek adott jog kiterjedt a város egészére, és területi kiváltság lett, a város törekedett kiváltságainak védelmezésére, illetve újak szerzésére. Az alábbiakban néhány példával mutatjuk be a meg nem szűnő állandó küzdelmet.

A középkor folyamán mozgalmasan alakultak a szegedi polgárok vámszabadságai. A királyi hatalomhoz tartozott a vámhelyek felállításának joga. A vámok egy részét később egyeseknek eladományozta, ugyanakkor a városok polgárai részére a magánvámok esetében vámmentességeket adott. Egy-egy vámszabadságról szóló privilégium kiadása után mindig vitát jelentett a felek között, hogy az illető vámhelyre érvényes-e a királyi szabadalomlevél, vagy nem. Éppen ezért a szegedieknek a többi várossal együtt egyrészt a királytól kellett kiváltságlevelet szerezniük, másrészt a magánvámok birtokosaival kellett megküzdeniük kereskedésük során.

Ha időrendbe állítjuk a vámokról szóló fennmaradt szegedi okleveleket, sajátos kép rajzolódik ki. 1389-ben a szeri nemeseket intette Zsigmond király, hogy ne zaklassák adószedéssel a sáregyházi (Buda felé vezető) úton a szegedieket, akik Erzsébet királyné oklevelére hivatkozva hangoztatták ősi vámmentességüket. 1408-ban a szerémi boraik szállítására szereztek vámkedvezményeket, és elérték a borok Kőszentmártonba vitelének szabad lehetőségét. Nem véletlen, hogy a két oklevél a szegediek legfontosabb kereskedelmi útvonalát, a budait és árucikkét, a bort említi. A következő, 1415-ben keletkezett oklevélben Borbála királyné tiltja kecskeméti adószedőit a szegediek vámolásától, hivatkozva azok Zsigmond királytól kapott, az egész országra szóló vámmentességére. Nyilván nem olcsón, de lépésről lépésre sikerült eltakarítaniuk maguk és áruik elől a budai úton őket akadályozó vámokat és vámosokat. Az útvonal mellett árufajtákra is szereztek kiváltságokat. 1422-ben mint kereskedés és élelmiszer szerzés ügyében járókat mentette fel őket a király az adók alól. 1430-ban erre új oklevelet kaptak, amelyet 1436-ban Zsigmond királlyal még egyszer, 1464-ben Mátyás királlyal, 1481-ben pedig Guti Országh Mihály nádorral erősíttettek meg.

A magánvámok birtokosai közül 1450-ben a titeli préposttal és káptalannal perlekedtek a révvám mértékének az ügyében. 1458-ban Becsénél kaptak vámmentességet, Mátyás király ugyanis Brankovics György mindkét Tisza-parti vámosait eltiltotta a szegediek vámolásától és adóztatásától. 1471-ben Mátyás király a szegedieknek már teljes vámmentességet adott - kivéve a szüretelő pénz fizetését - a péterváradi szőlőkre, és újra megerősítette boraik vitelét Kamancból Kőszentmártonba.

Amint a fentiekből kiderült, a szegedi szőlősgazdák, akik jelentős szőlőkkel rendelkeztek a Szerémségben, és a kereskedők a boraikat hajóval szállították észak felé. A Dunáról Titelnél húzták át őket a Tiszára, amelyen Becsénél, Zentánál és Nagyadorjánnál

vámolták őket. 1475-ben a zentai vámnál keletkezett vitáikból támadt perben Báthori István országbíró előtt léptek egyezségre a birtokos budai préposttal és káptalannal. Az oklevélből az előzményekre vonatkozóan annyi derül ki, hogy a szegediek a király parancsára (nyilván haszna származott belőle) egy éven át elfoglalva tartották a mezővárost és révjét, ami ellen felléptek a birtokosok. A nagyobb hatalmaskodás egyik esetében vétkes szegediek a másik féllel megegyeztek. A nagy hordókért egy forintot, az üresekért tíz dénárt kellett fizetniük, a hajókért huszonöt, a ladikokért pedig egy dénárt, ha bármivel megrakottan hajóztak. A csónakok vámmentesek voltak. Íme, az oklevél ránk hagyományozta a korabeli vízi szállító eszközök nevét, amelyeket a múlt század közepéig rendszeresen lehetett látni a Tiszán. A korabeli hajó méreteire abból lehet következtetni, hogy húsz hordó, azaz egy hajórakomány után hordónként egy forintot kellett fizetni. A hajókat hegymenetben (árral szemben) vontatták.

Nemcsak a bor megtermelése és elszállítása során kellett leküzdeniük az egyes akadályokat a szegedieknek, az értékesítés is nehézségekbe ütközött. 1347-ben a kassaiak ugyanis privilégiumot kaptak a borok északra, Lengyelország felé szállítására, sőt 1482-ben is csak Tiszalucig engedélyezte a király a délvidékiek számára a bor szállítását, jóllehet a krakkóiak már 1458 óta vihettek bort a Szerémségből. Végre 1484-ben a király megengedte a pesti és szegedi valamint más alvidéki kereskedők borszállítását a Felvidékre, így Lengyelország felé is, sőt még azt is hozzátette, hogy a városokon kívül kimérhetik szállítmányukat.

A vámprivilégiumok mellett a gazdasági jellegű kiváltságok között lényeges az önálló vásár tartása. Szegeden, amint a szakirodalom feltárta, hétfőn a Palánkban, csütörtökön Felsővároson, szerdán pedig Alsóvároson vásároztak a 15. század második felében. Az utóbbiak szerezték meg legkésőbb, 1459-ben hetipiac tartására szóló engedélyüket. A felszegedi hetipiac engedélyét 1437-ben kapták. Az "ősidők" óta tartott palánkival kapcsolatos 1456-os oklevél, amelyben Hunyadi János kormányzó megtiltotta a mindenkori szegedi várnagynak, alvárnagynak és adószedőjének, hogy a piacra vasárnap és hétfőn érkezőktől adót szedjen, azt mutatja, hogy bár Szegeden régóta volt hetipiac, annak szervezésében és hasznának szedésében a polgárok nem jutottak el a szabadság legmagasabb fokára, a teljes önállóságra.

Az eladományozás mellett a zálogba adás fenyegette leginkább a királyi városok polgárait, amelynek következményeként elvesztették kiváltságaikat, és egy tollvonással jobbágyi sorba jutottak. A tárnoki városokat veszélyeztette legkevésbé ez a lehetőség. A szokásjog és összefogásuk megmentette őket ettől. A többi város azonban állandóan ki volt téve a földesúri kézre kerülésnek. A kisebbek mellett olyan alföldi nagyvárosnak, mint Debrecennek például ez lett a sorsa. A szegedieknek sikerült elkerülniük ezt a helyzetet, illetve mindig sikeresen kiváltották magukat a zálogból, amint az alábbi példák mutatják.
1338-ban I. Károly király elzálogosította a várost, amely 1349-ben került vissza hozzá. 1403-ban Nápolyi László Szeri Pósafi Istvánnak, Szer mezőváros urának, bárónak adta a szegedi várat tartozékaival, 1437-ben Guti Országh János ás Kátai László honorként, tisztséggel járó birtokként bírták. 1439-ben a várat és a későbbiekben Palánknak nevezett Alszegedet Albert király feleségének, Erzsébetnek adta. 1443-ban

Hunyadi János és Újlaki Miklós erdélyi vajdák felügyelete alá került a szegedi sóispánság és feltehetően a vár is. 1457-ben a várost Szilágyi Erzsébet és Mihály birtokolták. 1502-ben zálogba kapta Corvin János, akinek halála (1506) után újra a királyé lett, aki 1510-ben Perényi Imre nádornak adta zálogba. Az 1514-es országgyűlésen cikkelyezték be az elidegeníthetetlen királyi javak közé, ami jogi biztosíték volt, ám ekkor feltehetőleg még mindig Perényi Imre nádor tartotta a kezén.

A polgárok még mielőtt városukat az elidegeníthetetlen királyi javak közé iktatták, 1498-ban kiváltságaikat megerősíttették II. Ulászló királlyal. A június 4-én kiadott oklevél, bár nem sorolja fel a kiváltságokat, mégis, az első részben, ahol a király kifejti: a polgárok "Buda és Fehérvár városainak mintájára ama szabadságoknak és a szabadságok ama kiváltságának voltak birtokában, és örvendeztek, amelyeket azok szerencsés emlékezetű elődeink, a felséges isteni fejedelmek, néhai Béla és András magyar királyok jóvoltából és engedelméből ma is élveznek...", fontos dolgokat árul el. A fehérvári jogra hivatkozás a város jogainak régi voltára utal, a budaira pedig azt jelenti számunkra, hogy a későbbiekben is megmaradtak, sőt tovább szélesedtek e jogok, és II. Ulászló király uralkodása idején szintén érvényben voltak. A város polgárai pedig megtartották őket egészen a török hatalomátvételig, amely azonban a város történetének addigi fényes lapjainál jóval sötétebbeket nyit meg.

2. Városalaprajz, városkép

A középkori városoknak, akárcsak a maiaknak, ezer arca volt. Sajátos vonásaikat markánsan mérték rájuk a természet erői, formálta a társadalom és a gazdaság a bennük lakó emberek kezével. Minden város egyedi jelenség, mégis fellelhetők bennük közös ismertetőjegyek, amelyek a város fogalmát kialakítják bennünk. Nem gyűjthetők könnyen össze, hiszen számos területről kell összehordanunk őket. Talán a legfontosabb jegyei a városkép a városszerkezettel, az utcákkal, terekkel és az épületekkel, a benne lakó emberek (nemzetiségük, fő foglalkozásaik), valamint az emberek közötti társadalmi, gazdasági és személyes viszonyok. Egy-egy városnak mint minden településnek a helyzetét döntően befolyásolja földrajzi környezete és a közvetlen, valamint a távolabbi vidékekkel kialakult kapcsolatrendszere. A városszerkezet és városkép a városi lét igen fontos meghatározója. Vele találkozunk először, ha egy addig ismeretlen városba érkezünk. Jellemzi a várost és lakóit utcáinak vezetésével, a házak állagával, a közlekedéssel, a gondozottságával vagy elhanyagoltságával és sok mással.

Szeged középkori városszerkezetét Reizner János feltételezéséből és megállapításából kiindulva képzelte el a későbbi kutatás, amely szerint a város három nagyobb és több kisebb kiemelkedő helyre települt, és e három sziget közül a legnagyobbon helyezkedett el a vár és suburbiuma, a későbbi Palánk. Felsőváros a vártól északra alakult ki, és a vár melletti hátságon túl több szigetre kiterjedt, míg Alsóvárost a középkori Alszegeddel azonosítva annak helyét a Mátyás-templom központtal kiterjedő területre helyezték.

Az alapvetően helyes elképzelés időrendjét vitatjuk. Véleményünk szerint a három település nem egyszerre született. A korai település csak a rév melletti viszonylag

tágas területen a vártól délre a Tisza és a Zrínyi utca vonala által határolt területen feküdt, délről pedig a Tisza Lajos körút vonatkozó szakaszának vidéke határolta. Nem fért el rajta csak a vár - amely a rév forgalmát, valamint a Tiszán völgy- és hegymenetben hajózókat vigyázta és a sórakodó-elosztó központot ellenőrizte - valamint a vár tőle délre fekvő suburbiuma, ahol a vár és a hozzá tartozó hivatalok személyzetét és az áthaladókat kiszolgáló iparos és kereskedő népesség lakott. A vártól északra a Tisza mellett álltak a sópajták. Helyüket az egykor oda vezető Sóhordó utca neve máig őrzi.
Ahogyan a város lakossága növekedett, úgy telepedett át a körülötte lévő tavakból és mocsarakból kiemelkedő hátságokra, szigetekre, amelyek már nem mindig a folyó közvetlen közelében, hanem az őt kísérő alacsonyabb, vizenyős részeken túl feküdtek. Így keletkeztek az úgynevezett Vorstadt-ok, elővárosok. E módon született Felszeged, a későbbi Felsőváros és Alsóváros, valamint a suburbium árkán ugyancsak túl, tőle nyugatra a Zrínyi utca és a Széchenyi tér vonala után fekvő, a defterek által Középvárosnak nevezett városrész. Erősíti felfogásunkat, hogy Györffy György Árpád-kori történeti földrajzában Szegedről szólva a kezdetektől 1334-1335-ig terjedően összegyűjtött több mint 70 említés között egyik városrész neve sem szerepel, csak a városé, Szegedé.

Felszeged - amelynek meglétéről korábbi adatok adnak bizonyságot - terjeszkedésének és növekedésének fontos adata az a királyi oklevél, amelyben a sokat emlegetett "Azzonfolua alio nomine Felzeged" szószerkezet található. Számunkra úgy tűnik, ebben az időpontban vagy e körül "érte el" a nevéből következően korai települést, Asszonyfalvát (a királyné asszony faluját) Felszeged, és így ez a város része lett, neve pedig eltűnt örökre. Hasonló történet nemcsak más városok, Szeged történetében is lejátszódott. A valódi városok nagyon sok esetben kiterjednek az őket körülvevő település gyűrűig. E folyamat ma is tart. Gondoljunk csak a várostól egykor távolabb fekvő helyek, Tápé, Dorozsma és Szőreg helyzetére, amelyek ma a város szerves részei.

Az alsóvárosi rész kialakulásának fontos dokumentuma az 1359-ben keletkezett oklevél, amelyben Balaki Benedek özvegyétől, Ilona asszonytól Szeged alsó részének polgárai, értelmezésünk szerint nem a későbbi Alsóváros, hanem a suburbium, Alszeged polgárai földet vásároltak, amely nem lehetett máshol, mint a Ballagi-tó környékén, és amelyet később házhelyként értékesítettek. E városrészben, akkor a város szélén építették fel a Szent Péter ispotályt, majd ide költöztek ki a 15. század közepén a ferencesek szakadása után az obszervánsok, és itt építették fel kolostorukat, majd templomokat, amelyek később a városrész központi helyét jelölték ki. A Középvárosról, annak kialakulásáról nem rendelkezünk annyi adattal sem, mint az első kettőről.

A várost észak-déli irányban, amint 1433-ban Bertrandon de la Brocquière francia lovag sokat idézett naplójában leírta, egy mérföld (3,5 km) hosszú széles utca szelte át (amint ő írta, Szeged egy nagy utcából áll), amely a buda-péterváradi út városon belüli szakasza volt. A Szent György tértől a Mátyás térig valóban annyi a távolság. Itt jegyezzük meg, hogy az utca fogalmát a középkorban másképpen értelmezték. Hozzá számították azokat a benyílókat, közöket, amelyekből később, összekötve őket két nagyobb utca között mellékutca alakulhatott ki, és amelyekből bejárat nyílt a két oldalán álló házakba. A francia lovag által megörökített utcának a nyomvonala a suburbiumban

valószínű, hogy a mai Oskola utca nyomvonalán haladt, az Alsóváros felé pedig, miután elhaladt a két városrész közötti mocsáron, a Szentháromság utca nyomvonalán folytatódott. Az utca ősi elnevezését talán a ferenceseknek a suburbium déli részén állt Szentháromság-templomától vette, amelynek hatalmas udvarában több ezer ember fért el. A Nagy utcának - amely a vár irányába futott - déli végén állt az 1520-as években Sárszegi István a forrásokban kőnek mondott kő, valójában téglaháza. Ugyancsak itt állt Szilágyi László kőháza, amelyet 1525-ben II. Lajos király a szegedieknek adományozott. A Nagy utca a Palánk észak felé néző háztömbje és a vár között elterülő nagy térre - amelyet védelmi okok miatt nem építettek be - futott, ahová a réven át érkezők is jutottak. A Latorján-on, amelynek neve talán a latorkertből származott, és később ott marhavásárt tartottak, továbbá ott hallgatták a szegediek Kapisztrán Jánosnak a török elleni keresztes hadba buzdító beszédét, amelyet 1455-ben Fügedi Benedek házának kapuja előtt állva mondott el. A Latorján vagy Latrán folytatódott a várfalat követve a mai Széchenyi tér területén. A suburbium központjában a Nagy utcától keletre a Szent Demeter-plébániatemplom magasodott. 1501-ben már hozzá illeszkedve mellette állt a Szegedi Lukács zágrábi püspök által építtetett Boldogasszony-kápolna, amelyet a püspök kegyes alapítványaként emeltetett. A templom mellett feltehetően a temető helyezkedett el. A suburbiumban a Tiszához legközelebb esett a vele párhuzamosan futó Szántó utca. E területen laktak a város patríciusai, akik bemutatására még visszatérünk.

A Középváros vagy Külső-Palánk a Pétervárad felé vivő úttól nyugatra feküdt. Itt vezetett Szabadka felé is az út, tehát a Petőfi Sándor sugárút környékétől északra lehetett, ugyancsak a Középvároson ment át a Dorozsma irányába haladó út, amelyet Árokhátnak neveztek. Feltehetően egy árok vonulatát követte. Ezen a területen feküdtek mások mellett még a Félszer, a Kis és a II. sz. Varga utcák.

A Felsőváros - mint említettük - a vártól észak felé terjedt. A település magja a vártól nem messze, a Szent György-plébániatemplom körül terült el a mai József Attila sugárút és Dugonics utca mentén. Velük merőlegesen futott nyugat felé a Sóhordó utca, az egyetlen, amely középkori nevét megőrizte. A József Attila sugárút közelében haladt a Csongrád felé vezető út, amelyből később ágazott ki a Buda felé vivő nagy út. Ez lehetett az alszegedi, későbbi nevén palánki Nagy utca folytatása Felsővároson. Tőle nyugatra feküdt a Szent György-plébániatemplom, amely korai alapítású lehetett, de első említése csak a pápai tizedjegyzékekben 1332-1337 fordul elő. Bizonyára előtte tartották a felszegedi piacot és a vásárokat. Az út másik oldalán kissé távolabb állt a Domonkos rend Szent Miklósról elnevezett monostora és rendháza, amelyet a 14. században építettek. Az 1458-ben említett Szent Erzsébet ispotály ugyancsak ezen a tájon helyezkedett el.

Az 1522-es tizedjegyzék Szeged 32 utcájának a nevét hagyományozta ránk. A várost ért háborús pusztításokat követő újjáépítések valamint az 1879-es árvíz után bekövetkezett városrendezés és a csendes békeévek építő tevékenysége nyomán közülük nem sok helyét lokalizálhatjuk biztosan, bár erre nem egy kísérlet történt a városkutatók részéről. Így áll a dolog a felsővárosi utcákkal is. Az előbb említett utcák mellett nehezen helyezhető térképre a Műves, a Varga I. és Angyal utca. Bizonyára a domonkosok kolostora mellett futott a Szent Miklós és a Prédikátor utca, és talán az apácakolostor

tájékán az Angyal utca. A sok apró utcából álló Felsőváros középkori alaprajza különösen nehezen rekonstruálható.

Alsóvárossal sem állunk sokkal jobban. Biztos fogódzót jelent számukra a Szentháromság utca, és a Mátyás tér, ahol már 1459-ben állt az obszerváns ferencesek rendháza, ugyanis előtte engedélyezte Mátyás király a piactartást. Tőle keletre futott a Balog utca, amely később az Új Boldogasszony nevet kapta, de ez sem bizonyos. A 15. század 60-as éveiben még igen, a tizedjegyzékben már nem szerepel a Szent Péter utca, amely a mai Borbás utca környékén állt ispotály mellett haladt. A 16. század 40-es éveitől a Kerékjártó utca mentén haladt a Kőégető utca, amely az országút városból dél felé kivezető szakasza volt. Bizonyára az Alsóvároson helyezkedett el a Kun utca, ahol kezdetben a városba költöző kunok laktak. A város középkori utcahálózatának eddig legteljesebb és legsikerültebb rekonstrukciós rajzát Máté Zsolt készítette el.

Szegedet Bertrandon de le Borcquiere lovag nyílt városnak nevezte, azaz nem voltak városfalai, csak a suburbiumot vették körül árokkal és sövényfonatos karózattal, azaz palánkkal. Innen kapta későbbi nevét. Az árokba részint a Tisza vizét vezették, részint a környező mocsarak vizei táplálták. A várat a városrészektől ugyancsak árok választotta el, amelyben szintén többnyire víz állt. A városfalat a török veszedelem hatására kezdték építeni, amelyről egy töredékes darabja tájékoztat. A piarista gimnázium építése idején bukkantak rá. Az ott talált tábla szövege szerint 1524-ben kezdte a várost fallal keríteni Zákány István az esztergomi érsek nagylelkűségből. A nagy költségeket felemésztő építkezés nem fejeződött be. Szeged, bár jogi fejlődése előrehaladt, városszerkezetében a 11-12. századi tagolt szerkezetű német és osztrák városokra emlékeztetett, hazánkban pedig helyzete leginkább Veszprém, Eger és Nagyvárad széttagolt alaprajzához hasonlított.

A városoknak csak épített része ér véget a település utolsó házainál. Lakói ezer szállal kapcsolódnak a város határához és a közelben álló településekhez. A várost és vidékét úgy képzelhetjük el, mint egy mágneses erőteret, amelynek gyújtópontjában áll a város, amelynek vonzása messze hat. Szegedet ennélfogva más településekhez hasonlóan településgyűrűk vették körül a középkorban is elsődleges piackörzetén, 15 km-en belül. Ennyit tudott ugyanis egy nap alatt kényelmesen megtenni egy vásározó, piacozó kocsi. Nem véletlen, hogy Szegedtől - amely több piackörzetes település volt - a korabeli nagyobb települések, mezővárosok: Szabadka, Szer, Hódvásárhely és Makó hozzávetőlegesen 30 km-re vagy azon kívül esnek. Az említett 15 km-en belül, a legkisebb sugarú körben, néhány kilométerre a várostól feküdt délről indulva az 1359-ben nemesi névben előforduló Balak, északnyugatra, pontosan nem lokalizálható helyen Bánfalva, északra esett Asszonyfalva. A 15. századra mindhárom e város része lett, amint az gyakorlat volt a középkorban, és ma is a fejlődő városok esetében. Csak Gyula példáját említjük, ahol Bagd, Krakó és Szentmóric lettek a város részei a középkorban, de vehetnénk példát Debrecen és Várad történetéből is. Távolabb estek Szegedtől Szentmihály, Dorozsma, Sövényháza, Algyő és Tápé, a Tisza túloldalán pedig Szőreg és Szentiván. Az utóbbi birtokosaival támadt határvitája a városnak 1411-ben, amelyet Zsigmond király döntött el. A város gazdasági erőtere azonban messze túlterjedt faluszomszédain, ez a kérdéskör azonban nem a város helyrajzának leírásába tartozik.

A városképet az utcák futása, a városnegyedek elhelyezkedése mellett döntően meghatározzák, és sokszor a város utcahálózatának alakulását, az utcák elnevezését befolyásolják a városképi jelentőségű épületek. Szegeden, mint számos más településen a legfontosabb épület, illetve épületegyüttes a vár volt felépítésétől a lebontásáig terjedő időben. Bár ma már mindössze egy épületmaradvány őrzi emlékét, egykori helye máig befolyásolja a Belváros utcáinak és tereinek rendjét. A Roosevelt és a Széchenyi terek máig őrzik annak a tágas térségnek az emlékét, amely egykoron dél és nyugat felől ölelte. A 13. század második felében épült kővár a Tisza melletti magaspart leghangsúlyosabb helyét foglalta el. A vár a Vörösmarty és a Vár utcák nyomvonalának a Tiszáig terjedő meghosszabbításával határolható területen feküdt. Amíg így északi, keleti és déli nyomvonala pontosítható, nyugati, a Széchenyi tér felé néző valamikori falai helyét az egykori Juhász Gyula művelődési otthon pincéjében talált falmaradvány jelöli ki. Alaprajza végeredményben szabálytalan négyszöget alkotott, feltehetően követve a korabeli felszíni viszonyokat.

A vár védműveit a déli oldalon a lakótorony, amelyet a későbbiekben palotának neveztek - ugyanis itt laktak a szegedre érkező királyok - határozta meg, továbbá a déli, északi és nyugati oldalon azok a négyszögletű kaputornyok, amelyek a váron áthaladó utakat őrizték. A keleti oldalon, a Tisza parton ugyancsak állt egy kisebb torony, azonban nem a nyugatról érkező út tengelyében, hanem attól délkeletre. A logika azt kívánná, hogy az említett út Tisza parti végpontjánál is állt valami kaputorony, mert eredetileg itt állt a rév, nem pedig a későbbi helyén, a Kis Latrán vagy Latorján téren. A vár sarkain a várfalakat kerek tornyok illetve bástyák erősítették. A négyszögletes tornyok némi kiugrással szervesen illeszkedtek kívül, belül a falakba simultak, akárcsak a kerek tornyok, amelyek befelé nyitottak voltak. Eme építészeti megoldás alapján a szegedi erősség a középkor idején a belsőtornyos várak sorába tartozott.

A vár belső épületeinek helyét az átvezető utcák nyomvonala határozta meg. A váron belül egyébként egész utcahálózat alakult ki. A palotának nevezett épületrész, amely hosszúkás négyszög alapú 22 méter hosszú épület volt az udvar felé néző zárt erkéllyel, a délnyugati bástyától 55 míg, a déli kaputoronytól 51 méterre helyezkedett el. A déli oldal falait építési technikájából következően az Árpád-korban építették. A palotát és a déli kaputornyot, valamint a többi átjárót jellegzetesen a 13. század közepe tájára jellemző dongaboltozatok fedték, amelyek a vár tatárjárás utáni építését bizonyítják. A váron belül román kori épületek álltak. Közülük kimagasodott a vitatott Boldogasszony vagy Szent Erzsébet patrociniumú vártemplom román stílusú tömbje, amelynek számos kőfaragványa került elő a vár bontásakor, ma pedig figyelemre méltó eredményeket hozott Horváth Ferenc régész által vezetett régészeti feltárása. A vár belső épületeit a királyi sóközpont adminisztrációja foglalta le, valamint itt álltak a személyzet lakóépületei és a melléképületek. Az alvárnagy irányítása alatt élő és dolgozó népesség a város polgáraitól eltérő jog, az uradalmi és szolgálati jog keretei között élt. Így a várfal nemcsak a valóságban, szimbolikusan is válaszfalat képzett a két terület lakossága között.

A vár gótikus jellegét leginkább a várfalakon és a védműveken egységesen végigvonuló lőréses falcsipkézet mutatta, amelyet a 17-18. századi rajzokon is ábrázolnak. A lőrések 30 cm szélesek, az oromzattagozatok 2-2,5 méter magasak voltak. A tiszai

rondella hasonló építészeti megformálása a bizonyítéka, hogy nem későbbi, hanem a 13. és 14. század fordulóján építették. A vár épületén további alakításokat végeztek Károly Róbert, majd Zsigmond király uralkodása idején. Végül az utolsó bővítés és díszítés Hunyadi János és a rokon Szilágyi család tagjainak a nevéhez fűződik. Ilyen állapotban került a hadászatilag már elavult erődítmény a hatalomváltáskor az új úr, a török kezére.

A középkori városokban és a városképekben, valamint a lakók közösségi életében egyaránt fontos, meghatározó szerepet játszottak a templomok, amelyek papjai a születéstől a halálig végigkísérték az ott lakók életét, lelki vigaszt adtak, örömben bánatban a lakosság mellett álltak, egyúttal közvetítették a nagyvilág híreit, helyet adtak különböző vallásos társulatoknak, klerikusoknak és laikusoknak fórumot teremtettek egyaránt a szerepléshez. Szegeden a Szent Demeter-templom nevét az írott forrásokban először a pápai tizedjegyzékekben 1332 és 1337 között örökítették meg. A fennmaradt építészeti emlékek azonban korábbi időre vezetik vissza történetét. A suburbium plébániatemploma feltehetően korábbi időben állt már, ám az első bizonyosan meglévő templomról a 13. század közepéről származnak a hírforrások, amelyek szerint egyhajós szentélyzáródású egyház volt. Ezután több építészeti periódus következett. Még a 13. században gótikus átépítés történt. A 14. század elején bekövetkezett átépítés idején kapta a torony 1925-ig fennálló formáját (a szentély mellé egy másik tornyot is építettek ekkor). A 14. század közepén az addig egyhajós templomot három-hajós csarnoktemplommá alakították át. Az egyforma magasságú hajók együttes mérete 24x20 méter volt. A 14. század végén az egyenes záródású szentélyt 5,20 méterrel megnagyobbították, és a nyolcszög három oldalával záródott.

A fent leírt templom a 15. század közepéig állt, amikor újabb átalakításra került sor. A déli torony vagy ledőlt, vagy lebontották, és szentély-körüljárós csarnoktemplomot alakítottak ki. A középhajó a szentélynél véget ért, a két oldalsó hajó pedig a szentély körüljáróban olvadt össze. A hajókat csillagboltozattal fedték. A szentély három falán egy-egy hármas tagozású kőrácsos ablakot vágtak, a templom baloldalán lévő ablakokhoz hasonlókat. Az északi falon nem voltak ablakok. A templom oldalfalait a tornyok sarokpillérein kívül nyolc új háromszakaszos támpillérrel erősítették meg. Ehhez az épülethez emelte 1501-ben Lukács zágrábi püspök a Boldogasszony kápolnát a templom nyugati homlokfala elé a megmaradt torony oldalához. A templom ebben az állapotban maradt fenn a török hódoltság koráig.

Felszeged plébániatemplomáról kevesebb adattal rendelkezünk. A délkeleti tájolású templom délnyugati sarkán állt a négyszögletes torony, amelyet négyoldalú sátortető fedett. A templom egy főhajóból és az északi oldalon egy mellékhajóból állt, amelyek félkör alakú szentélyzáródással végződtek. Az oldalhajót négy négyszögletes pillér választotta el a főhajótól. A bejárat a főhajó közepén volt a nyugati oldalon. A szentélyeket és a hosszanti falakat támpillérekkel erősítették. A szentélyek félköríves záródású ablakokból kapták a fényt. Feltételezik, hogy a templomnak egykor déli oldalhajója is volt, és a templom eredeti alaprajza bazilika formát öltött két homlokzati toronnyal, amely így a román kori bencés templomépítészet sajátos változatát adta.

Az Alsóvároson a középkorban két templom állt a 15. század második felében. Az egyik a Szent Péter-templom, amely az ugyanolyan nevű ispotályhoz tartozott.

Róla kevés nyom maradt fenn, ám későbbi metszeteken alakja még jól kivehető. Éppen a 18. századi ábrázolások bizonyítják, hogy az obszerváns ferencesek Havi Boldogasszony-templomát nem a Szent Péter helyére építették. Az ismert nevén Mátyás-templom építését az 1450-es években kezdték, és a szentély tetőpárkányzatánál elhelyezett két tábla szerint 1503-ra fejezték be. Az egyhajós gótikus stílusú templom az egész Alföld középkorból ránk maradt egyetlen hatalmas egyházi épülete, a hódoltság idején pedig a török birodalom legnagyobb keresztény templomaként említették. Hajójának hossza 63,5 méter, teljes alapterülete 723 m2. A torony a szentély mellett az északi oldalon áll. A hajó keleti falán valamint a szentély és a kórus falán vágott hat-hat nagyméretű ablak adja a fényt. A szentély a hatszög három oldalával zárul. A hajó nyugati falát nem törték meg ablakokkal. A hajó nyugati falát nyolc négyszakaszos, a kórus és a szentély falát hat háromszakaszos támpillér erősíti. A szentély és a kórus fölött agyagból készült álkőbordás csillagboltozatot a hajó fölött csillag idomokból hálóboltozatot alakítottak ki. A torony a szentélypárkányig valamint a sekrestye és az emeletre vezető lépcső középkori eredetű, a keleti fal melletti emeletes folyosó és a rendház épülete későbbi időből származik.

A vár és a templomok mellett a polgárok házait vályog, vert illetve patics fallal emelték. A Szent Demeter-templom környékén, a Nagy utcában azonban téglaházak is álltak, róluk mint omladozó épületekről 16. századi defterekből értesülünk. Talán középkori eredetre tekintett vissza az Oskola utcai ún. török bazár vagy Demjén ház épülete, melyből következtetni lehet a középkori szegedi gazdag polgárok stílusukban a dél-németországi lakóház építészetet követő házainak formáira.

3. A társadalmi tagozódás és térbeli rendje

Hogy kik laktak a városban és milyen területi elrendezésben, arról annak ellenére, hogy az 1522-es tizedjegyzék részletes utcarendet és névfelsorolást ad, keveset tudunk, mivel csak kevés helyen jelölték a foglalkozást, illetve kevés olyan adat szerepel, amelyekből következtethetnénk a foglalkozásra, a lakosság rétegződésére és sok más, a mai olvasót érdeklő a város szociális és gazdasági struktúráját bemutató adatra. Mégis, egyéb tényekre és analógiákra támaszkodva megkísérelhetjük a korabeli Szeged népének társadalmi szerkezetét bemutatni. Mindenekelőtt arról illik szólnunk, hogy a lakosságnak kialakult a vagyoni alapú térbeli elrendeződése, amint ez más városokban is megtörtént. A városközpontban, a Szent Demeter-templom környékén laktak a gazdagok, valamint Felsővároson a Szent György-templom tájékán lévő utcákban. A Nagy utcában 1522-ben 55 adófizető közül tíz rendelkezett szőlővel a Szerémségben: Péterváradon, Kamancon, Karomban és Szalánkeménen. Ilyen módon bekapcsolódhattak a távolsági kereskedelembe, a legnagyobb hasznot hozó gazdasági ágazatba. Itt állt a háza a későbbi főbírónak, Zákány Istvánnak. Jeles iparosok és két scholasticus, azaz tanult ember, deák lakott ugyanott. A Szent Demeter utcában 44 tulajdonos közül 13 birtokolt szőlőt a Szerémségben, számos iparos, köztük ötvös élt itt és egy scholasticus. A Szántó utca 54 összeírt lakójából 15 rendelkezett szőlővel a Szerémségben.

Felszegeden a Szent György utcában a lejegyzett 63 név közül 18 mellé írták, hogy szőlője van a Szerémség egyik településén. Számos iparos lakott még itt, akárcsak a Műves utcában. A Felszeged belső területén futó Szent Miklós utcában 41-ből 3, az onnan nem messze feküdt Szentlélek utcában 23-ból ugyancsak 3 szerémségi szőlőbirtokos volt. A többi utcából 1-2 szőlőbirtokos neve maradt fenn, illetve számos kijjebb fekvő utcában nem is lakott szőlőbirtokos. Állattartókból, zsellérekből és szegényekből verbuválódott a lakosság. Az állattartókat egyértelműen nem számíthatjuk a szegényebbek közé. Gazdagabbjaik nyilván foglalkozásuk miatt éltek a település szélső utcáiban. Jóllehet a jómódú szőlősgazdák, borkereskedők és iparosok az állatkereskedelembe is bekapcsolódtak, miként tették azt a nagyobb számú állatot tartó gazdák. A suburbiumban, a Kislatrán utcában csak két szőlősgazda lakott, de itt állt a háza a városi hirdetőnek, ami a városi élet magasabb szervezettségére utal. A fent említett polgárok között nem egy mint nemes költözött a városba, mások bizonyára később szereztek nemességet. A szegedi gazdag polgárság élete, családi és üzleti kapcsolataik mellett politikai irányultságuk remekül megfigyelhető két, a bírói tisztet hosszú ideig viselő férfi életútjából.

Szilágyi László, a "szegedi gróf" 1471-től 1486-ig ült a főbírói székben. E hosszú idő (15 év) alatt mindössze egy évig, 1478-ban váltotta fel őt Osvald László, aki már korábban is viselt bírói méltóságot, mivel Szilágyi ekkor Csongrád megye ispáni tisztét látta el. A család első ismert tagja, Szilágyi Antal 1450-ben a városnak a titeli préposttal a vám ügyében folytatott perében a csanádi káptalan előtt tett vallomás során a főbíró után következett, tehát tekintélyes polgár volt, és minden bizonnyal a tanács testületének tagja. Három unokája volt: Szegedi Szilágyi László, Temesvári Bodó Mihály és Temesvári Bodó Péter, akikkel rokonságban állt Szegedi Bodó István pesti bíró. A szegedi gazdag családok számos gazdasági és rokoni összeköttetésben álltak ebben az időben budai és pesti kereskedő családokkal. Nem véletlen tehát, hogy a város házat tartott fenn Budán a kapcsolattartás megkönnyítése céljából. A Szilágyi család rokoni szálait Kubinyi András kutatásai alapján az alábbi módon fejti ki Kulcsár Péter, a Szeged monográfia ezen korszakról szóló fejezetének szerzője: A pesti bírónak, Bodó Istvánnak "a családi összeköttetései között találjuk a Fithos, a Szentkirályi, a Mizsér, a Bartha, a Tatár, a Konya, a Sülyi, a Ládonyi és a Temesvári Nagy családot. Ha már most igaz a hír, hogy a szegedi Mizsérek egy tőről fakadnak a Bő nembeli somogyi Misserekkel, akkor rokonságban állnak a Laki Thuzokkal is, akik ugyane nemből erednek. A Thuzok révén pedig egyenesen a Hunyadiakig terjed a rokonság." Ismeretes, hogy Reizner János a középkori Csanád megye déli részén feküdt Horogszegen birtokos Horogszegi Szilágyiakkal hozta rokonságba a szegedi Szilágyiakat. Ha valóban így áll a dolog, akkor pedig Mátyás király közeli rokonságához tartoztak. Talán e feltételezett rokoni kapcsolat is közrejátszott Szilágyi László 1471-től 1486-ig terjedő "legfölsőbb és örökös" bíróságában.

Szilágyi László maga sem volt szegény. Vagyoni helyzetére a halálát követő jogvitákból derül fény. Fiúörökös nélkül halt meg, mert vagyonát testvérei vagy unokatestvérei, a Bodók örökölték. Temesvári Bodó Mihály 1497-ben tiltakozott amiatt, hogy Ilona asszony, Szilágyi özvegye négy kőházát, amelyből kettő Szegeden, egy Váradon, a negyedik pedig Pécsett állt, eladja a pécsi szőlővel együtt. A két szegedi

ház közül az egyik a később Alsóvárosnak mondott területen, a másik a később Palánknak nevezett suburbiumban állt, mészárszéket tartottak benne. 1520-ban Sárszegi István birtokolta, később II. Lajos király a városnak adományozta. E palotát magas kőkerítés vette körül. Ennek ablakából lőtték meg Cserni Jovant 1527-ben. Fekvőségei is lehettek, hiszen még nagyatyja, Antal szerzett birtokot Nagyszőreg, Belszőreg és Deszk birtokokon, valamint Kistelek pusztán, amely ugyancsak a Marostól délre esett, és ekkor még nem szóltunk a család ősi birtokairól, amelyekkel mint nemesek bizonyára rendelkeztek.

Szilágyi hivatali tevékenységéről a középkori városi jegyzőkönyvek megsemmisítése miatt keveset tudunk. Ismeretes, hogy bírósága alatt 1471-ben a szegediek újabb kiváltságot nyertek a királytól a szerémségi bor szállításának adómentességére, sőt 1484-ben Mátyás király a szegedi és pesti kereskedőknek megengedte Kassán keresztül a szerémségi bor Lengyelországba szállítását, holott addig csak Tiszalucig vihették hordóikat. 1473-ban pedig a király ismét biztosította a szegediek számára a kunokkal közös legeltetést a kun pusztákon.

1485-ben a szegediek a főbíróval az élen károsították a szomszédos Dorozsmát és Szentmihályt, valamint a várostól kissé távolabb lévő Gyékénytót és a közeli Bánfalvát, amelynek szántóit használták, valamint határában sáfrány termesztésére kerteket létesítettek. Szilágyi a dorozsmai Tóth Lőrinctől 19 arany forintot vett el, és ezen felül még 80 dénárra megbüntette. Az oklevél szerint minden ok nélkül. Az ügy miatt a lendvai Bánfi birtokok officiálisának panaszára Csongrád megye vizsgálatot folytatott, és a panaszt jogosnak találta.

Szilágyi László a város egyik szép, felfelé ívelő szakaszában töltötte be a főbírói tisztet. Nagy formátumú egyéniség, igazi úr volt. Csongrád megyei ispánsága mutatja: a korabeli politikai elithez tartozott. Bár bírósága idején a város előrehaladt, mégis úgy érezték kortársai: magának sajátította ki a várost a főbírói hivatal életfogytig tartó birtoklásával, hiszen halála után siettek a királyhoz kérésükkel, hogy Szegeden szűnjék meg az életfogytig terjedő bíróság szokása, és a város első elöljáróját évenként választhassák.

Zákány István főbíró családjáról és annak rokoni szálairól jóval szerényebb ismeretekkel rendelkezünk mint Szilágyiéról. A család neve jász vagy régi magyar nyelvi eredetű, emlékét Zákányszék, Zákány homokja és a szegedi Zákány utca neve máig őrzi. A talán a Jászságból származó család tagjai a 15. századtól Szeged gazdag polgárai közé tartoztak, és nemességet is szereztek. A família történetének első írásos nyomai a 16. század első feléből származnak. Zákány István mellett a család három férfitagja ismeretes ezen időszakból, akik papi pályára léptek. A főbíró testvére, Zákány Balázs már mint csanádi kanonok iratkozott be a bolognai egyetemre, ahol 1524-ben avatták a kánonjog doktorává, majd János király szolgálatába állt, és a király belső köréhez tartozott. Az első szegedi, akinek verse nyomtatásban megjelent.

Hogy Zákány Imre és Gáspár milyen rokoni fokon álltak a főbíróval, nem ismeretes. Róluk azt árulják csak el a források, hogy Imre 1529-ben Bécsben tanult, majd a csanádi székeskáptalan nagyprépostja lett, amelyre 1536 és 1539 között találhatók adatok. Gáspár neve 1534-ben tűnt fel a bécsi egyetem diákjainak anyakönyvében.

1540 és 1547 között mint a csanádi Üdvözítőről elnevezett társaskáptalan prépostjáról és székesegyházi főesperesről maradtak fenn adatok.
Zákány István 1524 és 1542 között Szilágyi Lászlóhoz hasonlóan ugyancsak hosszú ideig viselte a bírói tisztet, jóllehet közben, talán 1540-ben Tóth Mihály - aki később, 1552-ben hajdúival megpróbálkozott Szeged visszafoglalásával - állt a város élén. A Zákány István bíróságára vonatkozó első adat érdekes módon - mutatja a források nagy hiányát - nem papíron, hanem kőbe vésve maradt ránk. Mint említettük, nem sokkal Mohács előtt kezdték meg a város belső részét téglafallal keríteni. Az egykori piarista gimnázium építésekor, 1871-ben találták meg e fal egy darabját, amelynek egy vésett köve arról tájékoztat, hogy "e királyi várost 1524-ben Zákány István kezdte fallal keríteni az esztergomi érsek nagylelkűségéből." A falat végül nem sikerült megépíteni, talán rövid volt hozzá az 1526-ig rendelkezésre álló idő.
1526-1527-ben Cserni Jován szerb hadai zaklatni kezdték a Délvidéket, benne Szeged lakosságát. A János királlyal bizonyára testvére, Balázs révén jó kapcsolatokat ápoló szegedi főbíró és a tanács minderről idejében értesítették a királyt, ám Jovánék grasszálását már Szapolyai nem tudta megakadályozni. Csak a harmadik ellenük küldött sereg tudta leverni őket Sződinél, a Maros déli partján. A visszatérő Jovánt Szegeden, ahol fosztogatni kezdtek csapatai - mint említettük -, a bátor szegediek lőtték le. Az eseményekről a királyt ismét pontosan Zákány István tájékoztatta. 1528 tavaszán Ferdinánd király csapatai Lengyelországba szorították János királyt, ezzel Szeged a Habsburg érdekszférába került. A török beavatkozás azonban megváltoztatta az erőviszonyokat. János király 1528 tavaszán visszatért. Lippai udvarában 1529. február 22-én az őt felkereső szegedieknek, akiket bizonyára a főbíró vezetett, védelmet adott, és biztosította jóindulatáról. Ugyanekkor Ferdinánd király sem mondott le a déli országrészről. Egyik megbízható emberét Zákány Istvánban látta. A nádor, Báthori István ugyanis 1529. április 29-én adománylevelében a János királyhoz pártolt Sztári (Esztári) János deszki és szőregi birtokait Zákánynak juttatta, továbbá adómentességben részesítette a főbírónak az újjáépített szegedi házát, és - "mivel Szegeden így szokás" - élete fogytáig neki adta a szegedi bíróságot.
A mozgalmas 1520-as évek után az 1530-asokból mindössze egy adat maradt fenn Zákány István tevékenységéről. Szegeden a 15. század közepe óta a ferenciek két ága, a mariánusok és a szalvatoriánusok tartottak fenn kolostort. Az előbbieké a Palánkban, az utóbbiaké Alsóvároson állt. A mariánus rendtartomány 1536-ban a kolostor templomában rendezte tartományi gyűlését a főbíró költségén. Az adat Zákány főbíróságának folyamatosságát és a palánki kolostor fennállását dokumentálja.
A Buda visszafoglalására 1542-ben tett eredménytelen kísérlet után a hadi helyzet magváltozott az Alföldön is, amelynek következményeként Szeged török kézre került, a Hódoltság része lett. Ahmed pasa Baja melletti táborába rendelte a főbírót, aki társaival és ajándékokkal megrakva, életét kockáztatva indult útnak. A helyzetet és lelkiállapotát hűen tükrözik Fráter Györgyhöz október 16-án írt levelének részletei: "Igen tisztelt uram! Ezelőtt is minden olyan dologban, melyek e szerencsétlen város megőrzését célozták, tisztelt uraságotok tanácsával és útmutatásával éltem, és a jövőben is ezt fogom tenni, mivel a jó és magasságos Istenen kívül senkim sincs, akihez fordulhatnék, csak igen tisztelt uraságtok. Mi ugyanis itt a végső veszedelemben vagyunk,

és mintegy zsákmányként odadobva és minden segítségtől és emberi oltalomtól megfosztva, nyakunkon az ellenség., ha pedig igen tisztelt uraságtok tudna valamit szándékukról, kérem, hogy sürgősen értesítsen mindenről, hogy ezt a nyomorult népemet épségben megőrizhessem.

Amikor eme levelet tisztelt uraságtokhoz küldettem, Mihály bégnek egy vajdája váratlanul megérkezett 32 lovassal, az ő révén parancsolta meg maga a beglerbég Mehmed béggel együtt, hogy néhány polgárral menjek hozzá, most tehát arra kényszerülök, amit ott határoznak rólunk. Ezért, ha valami baj történne igen tisztelt uraságtokra bízom gyermekeimet, és egész házanépemet egyaránt oltalmára bízom, kívánom ismételten, hogy minél boldogabban éljen." (Blazovich László fordítása) Ez esetben még társaival együtt megmenekült, de három hónap után Ahmed pasa ismét magához rendelte a főbírót és az esküdteket. A Budára érkezőknek legott fejét vette, majd Szegedre sietett, és a várost elfoglalta. Személyes bátorságáról példát adva a városáért cselekedve fejezte be életét a középkori Szeged utolsó nagyformátumú főbírája, akinek sorsában osztoztak esküdttársai.

A város középrétegét kisebb kereskedők, akik a város és környéke piacát látták el áruval és az állattartó valamint földműves gazdák mellett a kézművesek alkották, akik nemcsak a piacon árulták egymás mellett áruikat, hanem egymás mellett is laktak. A tizedjegyzék két Varga és egy Műves utca neveit jegyezte fel, az ötvösök pedig egy kivétellel a suburbium Szántó utcájában, a fazekasok és téglások a Kőégető utcában laktak, ami az iparnegyedek emlékét őrzi máig. Szeged korabeli nagyvárosi jellegét és társadalmi tagoltságának mélységét kiválóan mutatja a nevekben fennmaradó iparos mesterségek sokasága. A magasabb társadalmi állásúak igényeit kielégítő ötvösök, puskaművesek, kőfaragók, az órás és a piktor mellett jelentős volt a zenészek tábora. Nem hiányoztak a halászok mellett a csónakkészítők sem.

A mindennapi élet igényeit kielégítő szakmák: sütő, szakács, téglás, szitás, cserepes, fazekas (26 volt belőlük) és korsós mellett a házász és a házkötő vályogházakat rakott. 1495-ben a szegedi bodnárok javították ki a király ekhós szekereit. Az ácsok, szíjgyártók, szabók és szűcsök mellett fegyverkovácsot, kardkovácsot, pajzsgyártót és nyílkészítőt találunk. A köszörűs és késes jelenlétére bizonyság, hogy 1548-ban feljegyezték: a szegedi piacon igen jóminőségű késeket lehet vásárolni.

A nagyobb számú mestert foglalkoztató és tekintéllyel rendelkező szakmák mesterei, éppen úgy mint más városokban, céhekbe tömörültek. Működésükről kevés adat maradt fenn. 1512-ben például az ötvösök céhházában vizsgálatot folytattak le. Az ácsok, szíjgyártók, szűcsök, lovászok és fazekasok céhének meglétére analógiákból és 16. századi adatok alapján következtethetünk. A vargák és a szabók céhének létéről a zentai szabók és vargák számára kiadott céhlevélből van ismeretünk, ugyanis azok a szegedi mintát vették alapul.

Az iparos, kereskedő középréteg és az állattartó földművesek rétege alatt helyezkedtek el a házas és házatlan zsellérek, a napszámosok és cselédek népes csoportjai, ahova a fuvarosoktól kezdve a házi cselédekig terjedő népelemek tartoztak. A házzal rendelkezőkön kívül ez a népes társadalmi réteg nem jelenik meg a különböző összeírásokban, így számuk nehezen felmérhető. Hogy voltak minden nagyobb városban, erre a Budai jogkönyv rájuk vonatkozó artikulusai hívják fel a figyelmet, ahol részletesen

szó esik a bérlőkről, a napszámosok juttatásáról és a bérházban lakókról. Valóban nehezen képzelhető el, hogy egy patríciusnak ne lettek volna kocsisai, szállítói és házi cselédei, akik többnyire nála az udvari épületszárnyban laktak. Ugyancsak nem egy esetben kellett fogadni a földek műveléséhez segéderőt, az iparos mestereknél pedig jelentős számú legény és inas dolgozott. E népesség főképp a környező falvakból toborzódott. Érkeztek engedéllyel és anélkül. Az utóbbira Eső Péter esete a példa, akit 1523. március 29-re virradó éjszaka szöktettek a szegediek Sövényházáról városukba.

Ezen alsóbb néposztály - amelynek felemelkedési lehetőséget a határtalan szorgalom mellett a szerencse adott - számát nehéz megítélni. Az össznépesség 20-30%-ában szokták a kutatók a számukat megállapítani. Éppen ezért számolnak a szerzők többféle számadattal egy-egy középkori város lakosságának a számbavételekor. Szegedre nézve a 15. század végétől a török hatalomátvétel idejéig terjedően 7-9 ezerre becsülik a lakosság számát, ami azt jelenti, hogy Buda és Pest után ebben az időben Szeged volt a legnépesebb város az országban. A korban hazánkban nagyvárosnak számító település lakossága színmagyarnak tekinthető. Valamennyi német elem élt Szegeden, gondoljunk csak Osvald bíróra, aki 1464-ben töltötte be tisztét, ám az idegenek közül leginkább kunokkal találkozunk, 1458-ban Mizsér János töltötte be a bírói tisztet, aki nevéből következően kun származású volt. A kunok külön utcában laktak, amint említettük. A 15. században erősödött föl területükről a környező városokba vándorlásuk folyamata. Kun utcával Kecskeméten, Szabadkán, (Mező)Túron és más városokban is találkozunk. A városokba érkező kunok asszimilálódása, mivel a római katolikus vallást vették fel, előrehaladt, amit mutat, hogy a Kun utcákban más nevű lakosok is megjelentek.

Szeged társadalmáról annak városi jellegéről - mint említettük - kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Mégis feltételezhetjük, hogy a népesség szokásai, életvitele hasonlóan alakult a más nagyvárosokban élőkéhez.

Szeged társadalmának felső rétegét reprezentáló két bíró életrajzából arra lehet következtetni, hogy a város vezető rétege a többi magyarországi városban kialakult kapcsolatrendszer közepette élt, és kezében tartotta a város irányítását. Arról azonban, hogy Szeged valóban polgárváros volt, és lakói ennek megfelelő struktúrákban és szokások közepette éltek, keveset tudunk. A források hiányát azonban részben pótolja egy már több tudós generáció által ismert vers, a Tar vagy Tatár Benedek által 1541-ben írt Házasságrul való dicsíret című alkotás, amelyet Szakály Ferenc elemzett legutóbb, amikor Szeged történetének vonatkozó részét készítette. A verset a reformáció eszméitől megérintett deákos pallérozottságú szegedi polgárság irodalmi műveltsége szép emlékének tarja, amelyben a szerző a házasság visszásságairól szóló oktatást írt az ifjak számára. Egyrészt óvja az ifjakat az idősebb, de gazdagabb nőkkel, özvegyekkel való egybekeléstől.

Benedek uram hasonló elítélő hangon ír a nyilván idősebb embert férjül választó kikapós asszonyokról.

A versben ötletes formában, kifejező képekkel jelenítette meg a szerző a megözvegyült mesternét feleségül kérő legényt, valamint a már vagyont szerzett idősebb férj mellett élő fiatal asszonyokat. Hogy Tatár Benedek a korabeli városi felső- és középrétegek házasodási szokásainak mennyire a visszásságait tűzte tollhegyére, és írta le nagy pontossággal, azt Szende Katalin kutatásai messzemenőkig igazolják. Vizsgálatai eredményeként megállapította: falun és városon eltérő házasodási szokások éltek, amennyiben falun korábban míg a városban később házasodtak a férfiak, mert az előbbi helyen előbb egzisztenciát kellett teremteniük, vagy tehetős özvegyasszonyt vettek el, hogy vagyoni helyzetüket stabilizálják. A különböző társadalmi csoportokon belül létrejött házasságokban a nőknek vagyonközvetítő szerepük volt, mert az említett okok miatt gyakran került sor második házasságra. A házasfelek közötti korkülönbség miatt a városokban általában kevesebb gyerek született mint a falvakban.

4. A város igazgatása

Amikor Szeged középkori igazgatástörténetének tárgyalásába fogunk, mindjárt a kezdetekkor egy megoldatlan kérdéssel kerülünk szembe. Jogilag hány városból állt Szeged az új pecsét vésése (1469) előtt, amely a város teljes közigazgatási egységesülésének az időpontja, legalábbis annak tartja a tudomány mai álláspontja. Az ügyben két kérdés vetődik fel. Egyrészt az egy igazgatás alatt álló város - mint említettük, a 14. század első harmadáig csak Szeged nevével találkozunk a forrásokban - mikor és miért vált szét, másrészt a település jogilag hány részre tagolódott. Véleményünk szerint az első, bár nem egyértelműen bizonyító adat a szétválásra 1359-ből származik, amikor a város alsó részén lakó polgárok Balaki Benedek özvegyétől birtokot vásároltak. A következő, ide vonatkozó bizonyíték 1412-ből származik, amikor Zsigmond király szabályozta az alszegedi bíróválasztást. A bíróválasztáskor bekövetkező tumultuózus jelenetek hatására kétlépcsőssé tette azt, mégpedig a város lakosságának előbb negyven bíróválasztó elektort kellett választania, majd ezután a negyven elektor választotta meg a bírót. A nagy városokban, mint például Budán ugyanígy két lépcsőssé tette a király a bíróválasztást, elkerülve ezzel az esetleges megmozdulásokat. Az eddigi kutatás ezt a szabályozást a mai Alsóvárosra helyezte. Mint már leírtuk, mi nem ott képzeljük el a középkori Alszegedet, hanem annak a területét a suburbium, a későbbi Palánk helyével azonosítjuk. A mocsáron túl fekvő városrész nem rendelkezett - szerintünk -

ekkor külön igazgatással, és később sem. Ez csak Alszeged és Felszeged vonatkozásában valósult meg, mégpedig valamikor a 14. század közepén. Akkor, amikor a felsővárosi részt a király eladományozta, vagy hosszú távra zálogba adta. Egyébként semmi értelme nem lett volna egy úr hatalma alatt a korábbi igazgatási egység megbontásának. Az is elképzelhető természetesen, hogy Felsővároson királyi népek éltek, akik a sóközpontot szolgálták ki a kezdetektől, és mivel uradalmi jog alatt álltak, nem részesültek a hospeskiváltságokból, és ezek megszerzése után lettek az alszegediekkel hasonló jogállásúak, és így következett be a város igazgatási egységének megvalósulása. E folyamatra nézve Szatmárnémeti példáját említjük, ahol a várispánság, Szatmár népei és a Németiben letelepedett német hospesek közösségeiből jóval később alakult ki az egységes város, Szatmárnémeti. Azt mindenesetre helyénvalónak tartjuk megjegyezni, hogy a felsővárosi plébániáról és a piacról rendelkezünk ismeretekkel, de bírójának említésére még nem bukkant a kutatás. Maga az egyesülés talán már 1469 előtt bekövetkezett, mert Alszegedről 1422-ben hallunk utoljára, Felszeged pedig Felsősziget néven 1431-ben a királyi város része. Az 1440-es évektől pedig valamennyi forrásban egységesen Szeged neve fordul elő.

Mégis fontos állomásként fogjuk fel az 1469. évet, mert az új pecsét, amelyből ekkor kettőt verettek, a város önálló jogi személyiségét fejezi ki, ennek megfelelően ügyeltek rá és őrizték. Ennek módját pontosan leírja a budai jogkönyv Budára nézve. Nem lehetett más a helyzet Szegeden sem. A nagypecsét körirata: "Sigillum + Civitatis + Szegediensis + [...m] + Aquila (Szeged város [...] nek pecsétje a sas). És rajta az 1469-es évszám olvasható. A kisebb felirata: Sigillum . Minus . Civitatis Zegedini (Szeged város kisebb pecsétje). A kisebb pecsét sokkal ügyetlenebbül metszett mint a nagypecsét. Az utóbbit a jegyző őrizte a legtöbb városban, és hivatali munkája során használta. A nagypecsétet a várost érintő jelentősebb ügyekben használták. Alszeged korábbi pecsétje 1422-ből ismeretes, de csak töredékesen, egy pajzs látható rajta, Felszeged pecsétjére még utalás sem maradt fenn.

Szeged városát, mint minden középkori várost a bíró - akit évenként választottak, mégpedig Szent György-napkor, az új gazdasági év kezdetekor - a tizenkét esküdttel irányította. A közigazgatás és bíráskodás egyaránt a kezükben volt. Akárcsak Budán vagy Debrecenben és más helyeken, városunkban is a hét meghatározott napjain bíráskodtak, bizonyos napokon pedig az igazgatás ügyeiben jártak el. Szegedről sem a bíráskodási napokról, sem az esküdtek számáról nem maradt fenn semmiféle dokumentum.

A városi tanács hivatalát a jegyző irányította. Ő felelt azért, hogy a bíróságon hozott ítéletek, továbbá a városi ügyekkel kapcsolatos fontosabb határozatok a városkönyvbe a fogalmazványokból tisztázva bekerüljenek. Ekkor még az igazgatással összefüggő bejegyzések együtt szerepeltek a bíróságiakkal, sőt az utóbbiakat jegyezték le először. Mivel a város hiteles helyként is működött, polgárok a városi ingatlanok adás-vételét valamint a végrendeleteket is a jegyző előtt készítették. A jegyző a nagyobb városokban, amint Szegeden több aljegyzővel végezte a munkát, akik a jegyzővel együtt az iratok megszerkesztéséért kapott pénzből, illetékből húztak fizetséget. Ekkor még ismeretlen volt a havi vagy éves fizetés fogalma a városokban. Az adókból befolyt összeget a pénztárnok kezelte. Az adók kivetéséből kezdetben a város polgárságának

gyűlésén döntöttek, és a tizenkét esküdt részt vett beszedésükben, amint az 1522-es tizedjegyzék bizonyítja. A város eme széleskörű igazgatási, ügyviteli tevékenységéről Szegeden alig maradt fent valamiféle írásbeli emlék. A város által kiadott oklevelek közül háromról van ismeretünk, 1368-ból, 1422-ből és 1429-ből. A városkönyv létéről onnan tudunk, hogy amikor Lukács zágrábi püspök az említett kegyes adományát tette, adománylevelében elrendelte, hogy azt vezessék be a városkönyve. Az eredeti oklevél esetleges elvesztése esetén ugyanis onnan hiteles másolatot adhattak ki. A magasabb állású tisztviselők közül 1464-ben Ferenc deák tűnt fel mint jegyző. Magister címe bizonyára arra utalt, hogy egyetemet végzett. Olyan nagyvárosban mint akkor Szeged volt, általában egyetemet végzett jegyzőt alkalmaztak. Így volt ez Budán is. Ferenc deák egyúttal monyorókeréki nemes volt, Somogy megyéből származott. A borkereskedelem kapcsán - a középkorban megbecsült italként ismerték a somogyi bort - több somogyi származású család, pl. a Hagyó élt Szegeden, amint ezt a tizedjegyzék bizonyítja.

Az alsóbb rendű alkalmazottak közül a tizedjegyzék őrzött meg néhány foglalkozást számunkra vezetéknévben, így a dobost, a hirdetőt és a becsüst, illetve a városi mérleg kezelőjét. A városi lakosság és a tanács között a kapcsolatot az utcabírók vagy utcakapitányok tartották. Különösen fontos szerepet játszottak Debrecenben, Kolozsváron, Sopronban pedig fertálymesterek hivatalának az emlékét őrizték meg az iratok. Szeged esetében csak a 16. század közepéről, a török időkből van rájuk adatunk, ám elképzelhetetlen, hogy a 30-nál több utcából álló Szegeden ne ismerték volna e hivatalt. Az utcakapitányok feladatát a fenti helyekről ismerjük. Mint az utca lakosságát jól ismerők kiemelkedő szerepet játszottak az adók kivetésében és beszedésében, rendvédelmi feladatot gyakoroltak, ügyeltek az utca tisztaságára, tűzvédelmi felügyeletet láttak el. Debrecenben az utca külön pénztárat kezelt, tehéncsordát állított fel, piacot tartott. Az utcabíró a városi bíróság előtt képviselte utcáját. Nehezen képzelhető el, hogy a hasonló lélekszámú Szegeden ne léteztek volna az igazgatás ezen alsóbb szintjei. Szeged városnak fentebb ismertetett igazgatási rendje a török hatalomátvételig állt fenn, sőt némi módosulásokkal akkor is tovább működött. A török a városi szabadságjogokat korlátozta, de a város belső életébe kevésbé szólt bele. Később, a Habsburg uralom idején mind szabad királyi város se rendelkezett Szeged a többi várossal együtt olyan nagyfokú autonómiával, mint a középkorban, amikor - ha sikerült megtartani a királyi szabad városi jogállást - urához a várost a rá kivetett adó pontos lerovásán kívül más nem kötötte. A király általában a város fejének, a bírónak a megválasztását is helyben hagyta.

A bíró a város feje, a plébános pedig első tisztviselője volt. Amikor a város igazgatásáról szót ejtünk, a világi mellett az egyházi igazgatásról is meg kell emlékeznünk, hiszen a középkori ember életének mindennapjaiban és sorsfordulói idején az egyház mellette állt, életét keretbe foglalta. Szegeden négy szerzetesrend épített az idők folyamán templomot és rendházat magának, és bekapcsolódtak a lakosság vallásos életébe. A polgárok azonban születésüktől a halálukig a katolikus egyház legkisebb területi egységéhez, a plébániához tartoztak. A plébános vezette szervezeti egységben rajta kívül káplánok és oltárosok - egy-egy oltár vagy kápolna jövedelméből elő papok - valamint esetleg prebendából - egyéb javadalomból - élő helyettesítők tevékenykedtek.

Feladatuk a misemondáson és zsolozsmázáson kívül a szentségek kiszolgálására, ájtatosságok vezetésére és a lelkek gondozására terjedt ki.

Szegeden a középkorban két plébánia állt. Bár mindkettőről az első adat a pápai tizedjegyzékekből (1332-1337) maradt ránk, jóval korábban szervezték meg őket. A két plébániatemplomról már szóltunk azok építéstörténetének leírásakor. Amikor a tizedjegyzékben lejegyezték nevüket, a felsővárosi Szent György plébánia volt a gazdagabb, papja összesen 122,2 garast fizetett, míg a Szent Demeteré csak 113,3-at. Összesen 235,5 garast, amivel megelőzve Debrecent (144 garas) az Alföld leggazdagabb és legnagyobb plébániáit alkották együtt. Nem versenyezhettek azonban Váraddal (327) és Kassával (552). Az adatok az említett települések akkori gazdasági erejét is tükrözik.

Mátyás király 1458. évi okleveléből hagyományozódott, hogy a plébániák kegyúri joga már régi időtől fogva a várost illette, hogy pontosan mitől, nem ismeretes. Az sem: a két plébános milyen jogokkal rendelkezett, élvezték-e a nagyvárosok plébánosaihoz hasonlóan a főesperesi jogokat, azaz kiemelt plébániák voltak-e. Több jel arra mutat, hogy igen. Erősíti a feltételezést korunkból az egyetlen ismert szegedi plébános személye, aki István bakkalaureus volt, azaz egyetemen tanult pap, akinek járatosnak kellett lennie a teológiában és a kánonjogban egyaránt.

Amint Mátyás király 1458. évi okleveléből kiderül, a városban a 15. század második felében két ispotály működött. A Szent Erzsébet Felsővároson. 1449-ben Fekete Szabó János megszerezte az engedélyt, hogy Mizsér János segítségével a szegények számára újjáépítse. A Szent Péter ispotályról még ennyi adatunk sincs. Mindkettő irányítása a városnak mint kegyúrnak a feladatkörébe tartozott, mindkettő kápolnájában pap látta el a lelki gondozást. A mai Alsóvároson állt Szent Péter ispotály emlékét sajátos módon ma a Vasasszentpéter utca neve őrzi.

Amint a maga helyén említettük, a szegedi főesperes a 13. században már a püspöki aulába költözött. A székvárosban, Kalocsán házat épített magának. Templomában, amely a várban lehetett, helyettes látta el a feladatokat. Huszonkettő szegedi főesperes neve ismeretes. Közülük egyik sem emelkedett magas méltóságra. Jövedelmük évi 20 forintot tett ki a 15. század közepén. A város életében nem játszottak hangsúlyos szerepet. Nevük birtokügyekben maradt fenn.

5. A városi élet

Egy-egy település lakóinak életét a településhálón elfoglalt helye mellett nagymértékben befolyásolják azok a természeti körülmények, amelyek a megélhetés alapvető forrásait biztosítják. Szeged, mint említettük, a folyóknak és a rajtuk átvezető átkelőknek köszönhette születését, és a lakosság egy részének a későbbiekben biztosította a megélhetését. A Tisza középkorban közismert halbősége, amely a mellékvizeinek volt köszönhető, halászoknak és számos más ősfoglalkozást folytató lakosnak adott kenyeret. Mivel a város irattára elpusztult, Kulcsár Péter nyomán az 1522. évi tizedjegyzék névanyaga alapján következtethetünk a foglalkozásokra. Jóllehet ebben az időben a foglalkozásnév nem egyértelműen jelöli hordozójának mesterségét, mégis egyedüli

támpontot jelent a foglalkozások vizsgálatához. A Csukás, Varsás, Halas nevek mellett a Káka, Rákos, Gémes, Madarász, Szarka, Sas, Sólyom és más vezetéknevek utalnak a foglalkozásokra. Jellegzetesek a vízi közlekedéssel és a sószállítással kapcsolatos nevek, Csellér, Hajós, Kerepes, Kormányos, Révész, Vízenjáró. A ladik (ladak) szavunk először (1475) szegedi forrásban maradt fenn írásos formában.

A megélhetés fő forrását azonban a lakosság számára a nagyállattartás jelentette, elsősorban a szarvasmarha tenyésztés. Különösen a 15. század második felétől, amikor egyre keresettebb lett a magyar szürkemarha húsa az egyre növekvő lélekszámú dél- és nyugat-európai városokban. A 16. század elején 45 Mészáros vezetéknév bukkant fel, 17 Bakó (szintén mészáros), a Csontos, Csorda és Csordás név pedig együttesen 19-et számlált. Szerepel a tizedjegyzékben a Bika, Bikás, Tőzsér és Tagló név is. A lótartásra a Lovász, latinul Agazo, Csikó, a juhászatra a Bacsó (számadó juhász), a Csobán (juhász) 10 volt belőlük és Bojtár (Bojtor, Bújtos) nevekből lehet következtetni, a kecsketartásra Bakos (16), Kecskés (7) Baksa (gödölye) nevek derítenek fényt.

A szarvasmarha tartásra egyébként az alföldi városok 15-16. századi történetéből számos adatot találhatunk, akár Debrecen, Gyula, Kecskemét, Cegléd vagy Szabadka, akár más városok történetét vizsgáljuk. A szürkemarha gazdagságot, vagyont jelentett, és az élelmezésben nemcsak húsával, hanem a tejtermékekkel, bőrével pedig a lábbeli készítésben nélkülözhetetlen szerepet játszott.

A 15. század második felében indult meg a harc a város és a körülötte élő kunok között az ún. kun pusztáknak, a marhatenyésztés "üzemhelyeinek" a megszerzéséért. Az ide vonatkozó első oklevél 1462-ben keletkezett, és a pereskedést majd egészen más történelmi viszonyok között 1732-ben zárják le a két fél között. A legeltetés rideg tartással folyt. Az állatokat télen-nyáron kint tartották. Pontosan felmérték és tudták, hogy az egy állat számára naponta szükséges 30 kg füvet és ugyanennyi vizet biztosítani kell, és ehhez mennyi legelőre és kútra van szükség. Télire szénát gyűjtöttek, az állatokat pedig a mezei kertekben azaz szállásokon tartották, ahol fából készült alkalmatosság óvta őket a hótól és jégtől. A sovány élelem miatt a jószágállomány márciusra már igen legyengült állapotba került, hogy azután a tavasszal sarjadó fűtől újra erőre kapjon.

Bár a város közelében kevés szőlőültetvényt találunk ebben az időben, a szegediek életében óriási jelentősége volt a bortermelésnek. A polgárok szőlei a római korra visszanyúló szőlőkultúrával rendelkező Szerémségben feküdtek. Az 1522. évi tizedjegyzékben 77 szőlősgazdát találunk, akik közül Péterváradon 26, Kamancon 14, Karomban 19, Szalánkeménben 5, Szerlökön 3 szegedi birtokolt. A Baranya és Somogy megyei szőlővidékkel ugyancsak kapcsolatban álltak a szegediek. Sokan vettek részt a borkereskedelemben is. E népes tábor a szőlőbirtokosság feltüntetése mellett nevekben jelenik meg a tizedjegyzékben: Szőlős, Boros, Bornemissza, Csomor (szőlőfajta), Ürmös, Vinkó, Kóka (szőlőkacs), Pintér, Bodon (dézsa), Csaplár, Kompolár (csaplár), Kádár. A szegedi borkereskedelemmel és a hozzá kapcsolódó vám ügyekkel számos 15. századi oklevélben találkozunk.

A középkori Szeged, sőt a későbbi sem iparáról híresült el, azonban a korabeli nagyvárosból számos, a gazdagabb és szegényebb rétegek igényeit kiszolgáló iparág

emléke maradt fenn a családnevekben, amik egyúttal a korabeli közepes szintű munkamegosztás bizonyítékai. A mindennapi élet szükségleteit kielégíteni hivatott mesterségek: sütő, szakács, kovács, fazekas, szíjgyártó, szabó, szűcs, varga és más mesterségek képviselői mellett megtaláljuk az építőipar rendkívüli szakosodását mutató mesterségeket. A téglaházak építéséhez nélkülözhetetlen volt a Téglás és Meszes munkája. Kőégető utcanevet is feljegyeztek a városban. A Lapicida, kőfaragó a díszesebb épületeken dolgozott, akárcsak a Tornyos. Az Iratos család pedig nevét falpingáló mesterségétől kölcsönözte.

A vasfeldolgozás ugyancsak nagy tagolódást mutatott. A töméntelen kovács mellett kardkovács (Kardos), fegyverkovács (Csiszár), puska- (Puskás) és nyílkészítő (Nyilas), pajzsgyártó és köszörűs található a jegyzékben. Az Órás név a város gazdagságára utal, hiszen a név először 1470-ben bukkant fel a magyar forrásokban. A piktor (festő) mellett az ötvösök száma, akikről annyi ismeretes, hogy 1512-ben 11 mester és 2 céhmester dolgozott a városban, mindenképpen lakóinak a gazdagságát fejezi ki, akárcsak a zenészek (Hegedűs, Lantos, Sipos, Tubicinator (trombitás), Dalos, Énekes és Kántor) népes tábora. Az Orvos, Borbély, Jókezű (kenő, csontrakó jelentésben) pedig az egészségügy területén dolgozókra utalnak, szintúgy a városi fürdőre vonatkozó adat.

A város emelkedését és gazdagságának gyarapodását hosszú története során a kereskedelemnek köszönhette. A távolsági kereskedelembe a borral és a nagyállatokkal bekapcsolódó polgárokról már esett szó, a helyi kereskedelemről, amely a hetipiacon és a vásárokon bonyolódott, kevésbé. Mint említettük, a suburbium, a későbbi Palánk hetipiacát ősidők óta hétfőn tartották, Felsővároson pedig csütörtökön piacoztak. Legkésőbb, 1459-ben a későbbi Alsóváros területén szerdára kaptak a polgárok piactartási engedélyt a királytól, mégpedig a Szűz Mária kolostor előtti területen, azaz a mai Mátyás téren. A város lendületes 15. századi fejlődésének bizonyítéka, hogy II. Ulászló király, amikor országos vásár tartására adott engedélyt a Szent Luca ünnepét (december 13.) megelőző és követő napokra a Latorján utcában, ugyanekkor itt csütörtöktől szombatig tartó hetipiacot is engedélyezett. A 15-16. század fordulójától tehát a városban vasárnap és kedd kivételével a hét minden napján piacot tartottak a török világ beköszöntéséig, sőt ezután is, ami élénk kereskedelmi tevékenységet jelez. Hogy valóban városi élet folyt a hatalmas legelők és vizek borította korabeli Alföld nagyvárosában, Szegeden, azt Zsigmond királyfi, a későbbi I. Zsigmond lengyel király szegedi látogatásáról fennmaradt adatok bizonyítják.

Zsigmond királyfi 1498 késő őszén érkezett Budára, ahol méltó udvartartásra nyílt lehetősége. Több utazást is tett az országban. Járt a váci püspöknél, majd Visegrádon, 1500 őszén pedig elkísérte bátyját a török ellen induló hadjáratra. A had azonban csak Bácsig jutott, ott a télre hivatkozva a király hadoszlást rendelt el. Zsigmond kis kitérőt téve utazott vissza Budára. Csantavért, a korabeli Csantafejért érintve érkezett városunkba, majd Szeren és Kecskeméten át tért vissza Budára. (A középkori budai út ugyanis Szeren és Sáregyházán át vitt Kecskemét felé. A rövidebbet Kisteleken keresztül mint postautat a török idők után alakították ki.) Zsigmond herceg 1501-ben tért vissza Lengyelhonba Budáról, de még két ízben, 1502-ben és 1505-ben rövid látogatásra visszatért.

A herceg pontos és takarékos ember lévén - a helyzete is erre szorította - részletes feljegyzést készíttetett kiadásairól, amelyet Krzysztof Szydlowieczki, a titkára állandóan ellenőrzött. Ilyen módon maradt ránk számadáskönyvének több kötete. A hosszúkás, bőrbe kötött fóliánsokat a varsói állami levéltárban őrzik, belőlük adta közre Divéky Adorján Zsigmond lengyel herceg budai számadásait. Közöttük találhatók azok a feljegyzések is, amelyek a szegedi kiadásokat örökítették az utókorra.

A királyfi útközben - Szegeden is - azt az életmódot folytatta, amit Budán kialakított magának. Reggel templomba ment, alamizsnát osztott, ebéd után lantosokat, énekeseket fogadott, majd kockázással és kártyajátékkal múlatta az időt. Jó kapcsolatokat tartott az egyháziakkal, szombatonként pedig fürdőbe járt.

A herceg életformájának köszönhetően tudhatjuk meg az eddig ismeretlen tényt, hogy városunkban a 15-16. század fordulóján fürdő működött, ami ebben a korban természetes dolog volt a nagyobb településeken. A fürdőélet és a velejáró szórakozások az ókorból öröklődtek át a középkorba. Rómában a fürdő nemcsak a tisztálkodást és a pihenést szolgálta, hanem a társasági életnek is központja volt. Mindez megmaradt a középkorban is, amelynek két véglet, az ég felé forduló aszkéta élet és a földi örömök korlátlan hajszolása közepette élő népe éppen a fürdő nyújtotta szórakozási lehetőségekkel élt szívesen. Az ivócsarnok, a széplányok éppen úgy a fürdő kellékei voltak a nyugati nagyvárosokban, mint a melegvíz és a masszázs. Nem egy helyen éppen a kicsapongó élet miatt - amelyre lehetőséget nyújtott - a keletkezett járványok és mások következtében nem egy esetben be kellett zárni őket.

A hazai fürdőviszonyokról ilyen adatok nem maradtak fenn. Fürdeni azonban városunk középkori lakói is szerettek. Vidékünkről ugyancsak a 16. század első harmadából maradt fenn a gyulai városi fürdő említése, amely a plébános kezelésében működött, és a várban is létezett egy egyszerű fürdő. A szegedi és a gyulai bizonyára szerényebb kivitelű volt a kőmedencés budafelhévízi fürdőknél, amelyeket Zsigmond királyfi ugyancsak szívesen látogatott. Ám a szegedivel is meg lehetett elégedve, mert míg ott egy, itt másfél forintot adott a szolgáltatásokért, és még külön felet a fürdős fiúnak. A számadáskönyvből tudjuk, hogy a helyet, ahol fürdőt vett, fehér lepedőkkel kerítették el, hogy más ne zavarja a fürdésben, amelyhez sok szappant használt, és arany fogmosó alkalmatossággal is rendelkezett.

A számadáskönyv városunkat érintő másik fontos adata a pálos szerzetesek megjelenése a herceg előtt, ők gyümölcsöt hoztak neki ajándékképpen. A pálosok lengyel kapcsolatai közismertek voltak abban az időben is, hiszen a korabeli művelt világ tudta, hogy az egyedüli magyar alapítású rend elterjedt Lengyelországban is. A czestochowai kolostort alapító Opulai László nádor Jasna Góra-ba pálosokat telepített. Hogy mennyire jól ismerték, azt jól mutatja Szakoli János (1466-1493) csanádi püspök története, aki bár előkelő származású volt, lemondva méltóságáról Czestochowa-ba vonult kolostorba, hogy a világ zajától félrehúzódva elmélkedéssel töltse életének hátralévő részét. A pálos atyák tehát nem véletlenül kedveskedtek gyümölccsel a hercegnek, jól ismerték a rend lengyel kapcsolatait.

Nehezebb arra a kérdésre válaszolni, vajon melyik kolostorból jöttek. Csak közeliből érkezhettek, mert a fejedelmi utas szegedi tartózkodásának ideje meglehetősen rövid volt. A gyümölcsöt nem szállíthatták messziről. Ismereteink szerint a városunkhoz

legközelebb eső pálos kolostor a kladovai Lippán túl, a Kladova patak Marosba ömlésének helye mellett állt. Más irányban sem ismerünk városunkhoz közelebbi pálos kolostort. Esetünkben vagy egy eddig ismeretlen Szeged környéki pálos kolostorral kell számolnunk (városunkban a remete rend nem telepedett meg), vagy valamely közeli pálos birtokról hozhatták az ajándékot. Mindenképpen új, a város történetét gazdagító adat a pálosok felbukkanása városunkban.

A számadáskönyv rövid részlete számos egyéb információt tartalmaz. Az előkelő utas például tömjénnel illatosította szállását, amit a városban vásárolt, feltehetően az egyik gyógyszertárban. A füstölni valót, ha valóban dohányt jelent, ugyanott vehette. Tudvalevő ugyanis, hogy már a 15. században, az amerikai dohány megjelenése előtt pipáztak hazánkban. Feltehetően Törökország felől érkezett a "füstölni való". A feltehetően a pénztári elszámolásokhoz szükséges papírt ugyancsak szegedi üzletben vásárolta. A számára zenét szolgáltató lantos ugyancsak Szegeden lakott.

A herceg előtt utazott a szálláscsinálója, aki pénzt vett fel tőle erre a célra. Magyarország ugyanis ebben az időben nem bővelkedett a jó szállásokban. Az utazás e korszakban ugyancsak úri időtöltésnek számított. Éppen ezért a Zsigmondhoz hasonló előkelő vendég ritkán fordult meg városunkban. A "turistaút" e korban elsősorban zarándoklat vagy hadi vállalkozás formájában jelent meg a középkori ember képzeletében és a valóságban is. Mégis sokat megismerhettünk belőle a korabeli szegedi életviszonyokról. Az előkelő vendég mindent megtalált a városban, ami úri életének folytatásához illett.

6. Világi és egyházi műveltség

Amint a mindennapi életről, a művelődési viszonyokról ugyancsak a 15. századtól kezdve kapunk olyan képet, amelyből már egy-egy személy arcélét is követhetjük. Egy-egy település lakóinak szellemi színvonalát és annak minőségét meghatározza a benne lévő iskolák száma és szintje, továbbá az, hogy maga a település milyen számú és végzettségű értelmiséget képes foglalkoztatni. Szeged kolostorainak iskoláit világiak nem látogathatták, éppen ezért az alsó fokú képzés nyújtotta ismereteket a gyermekeiket taníttatni kívánó polgárok fiai a plébániai iskolában szerezhették meg. Iskola létére abból következtethetünk, hogy a Szent Demeter-plébániatemplom mellett futó Nagy és Szent Demeter utcákban a tizedjegyzék tanúsága szerint több scholasticus, azaz iskolamester lakott. A 15. század második felétől a török hódoltság idejéig talán valamiféle középszintű, a káptalaninak megfelelő iskola is létezhetett a városban, mivel 1444 és 1526 között a szerzeteseken kívül nagy számú, 100-110 diák jutott el a városból a bécsi és krakkói egyetemre. Ezen időszakban Budáról 164, Pestről pedig 108 a két említett egyetemre járó hallgató, akiknek soraiba a kolostorok lakóit is beszámították. A fenti adatok azt mutatják, hogy Szeged ezen időben az ország egyik legműveltebb városa volt.

1444-ben Szegedi Péter, 1446-ban a magisteri fokozatot elnyert László tanult Bécsben. Mások mellett 1450-52-ben ugyancsak Bécsben tanult a szegedi bíró, Kalmár Márton fia, Imre. Szegedi Miklós hét évig tanult Bécsben, elnyerte baccalaureus

majd 1478-ban a magisteri címet. 1522-ben érkezett Bolognaba Zákány Balázs, akiről már megemlékeztünk. Ő az első szegedi, akinek neve 1522-ben nyomtatásban megjelent abban a kötetben, amelyben Adrianus Wolphardus Janus Pannonius műveit megjelentette. A gyulafehérvári humanista kör vezető személyisége több bolognai magyar diák versét tette be a kötetbe nem annyira esztétikai nagyszerűségük mint témáik miatt. Mégis álljon itt Zákány Balázs nyolcsorosának magyar fordítása:

A virágzó szellemi életet példázza Tar illetve Tatár Benedek Házasságrúl való dicsíret című általunk már más vonatkozásban említett verse, amelyet szerzője 1541-ben írt Szegeden és az 1593-ban keletkezett Bártfai énekeskönyvben maradt fenn. Szakály Ferenc, aki a verset részletes elemzés alá vette, úgy véli: szerzője nem papi, hanem világi állású ember lehetett, és már megérintette a reformáció szellemisége. Szegedi származású volt és szülővárosában kezdte tanulmányait a kor híres orvosa, Kőrösi Fraxinus Gáspár, később Nádasdy Tamás nádor családjának orvosa, aki botanikai gyűjteményt és leírást készített.

A szegedi származású értelmiség egy része nem maradt városában. Egyesek másutt álltak szolgálatba. 1475-ben például Szegedi Benedek a királyi kancellária majd később a személynöki szék jegyzője lett, mások egyéb udvari hivatalokban helyezkedtek el. Szegedi Fülöp diák pedig egyenesen Rodrigo Borgiának, a későbbi VI. Sándor pápának a familiárisa lett. Számosan álltak egyházi szolgálatba, főképp a csanádi egyházmegyében nyertek el kanonoki és más stallumokat, de megtaláljuk őket Budán és Váradon. Az egyházi pályára kerültek közül a legfényesebb karriert Szegedi Lukács futotta be. Nagylucsei Orbán kincstartó familiárisaként a királyi levéltár őre, 1492-1494 között kincstartó lett, majd boszniai, csanádi végül zágrábi püspök (1502-1510). Családjának nemességet szerzett, rokonainak pályáját egyengette, szegedi alapítványáról pedig már szót ejtettünk más vonatkozásban. Reneszánsz síremlékének - amelyet e kor jeles szobrásza Giovanni Dalmata készített - sírverse máig hirdeti a szegedi származású főpap egykor szárnyaló egyéniségének nagyszerűségét.

A korabeli Szeged szellemi életének sajátos színt adtak a kolostorok lakói. A 15. században és a 16. század első harmadában négy kolostor (dominikánus, premontrei apáca és két ferences) virágzott Szegeden. A férfi és más rendek tagjainak nem pusztán azt a feladatot szánták, hogy imádkozzanak az egész emberiség üdvéért, amint más helyütt élő társaik tették. A korabeli Szegeden a két világ - a keleti és nyugati keresztény - határán élve feladatuk volt az előbbivel és a Balkánról terjedő eretnekségekkel szemben a Maros menti kolostorlánc lakóival együtt egyrészt védelmi sávot képezni az ország és a nyugat kereszténysége számára, másrészt biztosítani az átjárást a két világ között, mintegy kiszűrve a Balkánról a török elöl menekülők nyugat felé hömpölygő áramlatból a "kétes elemeket", az eretnekeket. A városban élő szerzetesek befolyásolták a város vallásos és szellemi életét, sőt hatásuk távolabbra terjedt ki, legkiválóbbjaik pedig bekapcsolódtak a világkereszténység ügyeinek vitelébe.

A dominikánusok, másképpen prédikátor testvérek, akik magas tudományosságuk, teológiai és filozófiai műveltségük révén a szentbeszédek erejében bízva hirdették a hitigazságokat, 1318-ban telepedtek le Szegeden, ám tevékenységükről az első írásos dokumentum 1468-ból származik. Felszegeden, a mai Felsővároson állt kolostoruk és templomuk. Az utóbbi helyén emelték templomukat a 18. században a városba érkezett minoriták, ekképpen fogalmunk lehet egykori templomuk méreteiről. A monostor körül futottak a Szent Miklós és a Prédikátor utcák. Felsővároson népszerűek voltak, női harmadrendjük is alakult, zárdájuk a prior irányítása alatt állt, és több előkelő szegedi család gyermekeit találjuk soraik között.

A szegedi dominikánusok közül András szegedi bíró fia, Simon Itáliában tanult 1476-ban, később diplomáciai szolgálatot is teljesített. Bátka Tamás Firenzében tanult ugyanekkor, hazaérkezvén Beatrix királyné környezetében találjuk, majd a rend térítő feladatainak szolgálva Tirgovistében lektorkodott, 1497-ben pedig moldvai püspök lett. Innen távozva tihanyi apátként címzetes nándorfehérvári püspöki stallumot nyert. 1510 után halt meg. Szegedi Gergely és a szegedi Magyarországi János 1495-ben "generális hitszónokok", azaz egyetemet végzett kiváló képességű szerzetesek lettek. A kolostorban könyvtárat és iskolát tartottak fenn, ahonnan a fent említettek és mások a rend budai főiskolájára illetve egyetemekre mehettek tovább. Maga a kolostor a 16. században hanyatlásnak indult, 1516-ben leégett, 1529-ben Magyarországi Barnabás szintén generális hitszónok távozott el, a többiek talán Győrben telepedtek le a bekövetkezett háborúskodások miatt, de még sokáig hirdették a szegedi rendház egykori fényét.

A premontrei rend Szent Ágoston íráshagyománya alapján készült regulája szerint élő szerzetesei Szentlélekről elnevezett női kolostorának pontos helyét lokalizálni nem lehet. Annyit tudunk: Felsővároson állt. A tizedjegyzék szerint a Szent Miklós és Angyal utcák után jött a Szentlélek utca, majd pedig a Bánfalva, a legszélső utca következett. Hogy mikor szervezték, nem ismeretes, feltehetően a gazdag polgárok lányai és özvegyei számára alapították. A nővérek nevei között számos korabeli szegedi családnév (Sárkány, Boros, Szántó, Somogyi, Makói, stb.) megtalálható. A szegedi kolostor létét mindössze egy adat (1511-ből) bizonyítja, annál jelentősebb viszont az íráshagyomány, amely a zárda lakóinak dicsőségét hirdeti. A szegedi kutatás nekik tulajdonítja a minden bizonnyal premontrei eredetű Apor-kódex elkészítését. Az 1519-es

keltezésű Lányi-kódex feltehetően szintén szegedi eredetű. A Pozsonyi-kódex Somlóvásárhelyen készült az átköltözött szegedi nővérek számára. A kiadatlan Szegedi-kódex 1516-ben még a városban volt, mivel a tűzvész eseményét ekkor jegyezték le benne. Az első szegedi nővéreket még Bakócz Tamás vitte Somlóvásárhelyre az apácákhoz méltatlan életet folytató bencések helyére. Az 1520-as évek vészterhes időszakában mindnyájan utánuk költöztek.

A ferencesek a 14. század elején jelentek meg Szegeden. Ők szemben a domonkosokkal a nép közé járást, az egyszerű, a nép nyelvén elhangzó, anekdotákkal élénkített, szórakoztató szónoklatokat tartották fontosnak, inkább a misztika felé hajlottak mint a tudományos elmélyülésre. Szegedi Balázs fia, Pannoniai Gergely 1493-1496-ban Ferrarában, Szegedi Fülöp fia Gergely 1512-ben Krakkóban tanult. 1515-ben a Sorbonne doktora, majd tartományfőnök, provinciális lett. Első szegedi kolostoruk helye bizonytalan. Nagy valószínűsége annak a feltételezésnek van, hogy templomuk és kolostoruk a Palánk délnyugati részén, a mai püspökség és a szeminárium területén állt. Kevesebb egyetemlátogató került ki soraikból Szegedről is, mint a domonkosokéból. A szegedi rendház tekintélyét mutatja, hogy 1329-ben, 1371-ben, 1452-ben, 1471-ben és 1536-ban a tartománygyűlésnek adott helyet.

A ferences renden belül már a 13. században megindult az elválás folyamata az alapító által adott regula megtartását (obszervantia) hangoztatók és a konszolidált, kényelmes életre vágyók tábora, a konventuálisok között. A vita, amely az egyházi élet és a hit hosszan tartó válsága idején felerősödött az egyházon belül, végül a reformációhoz valamint a tridenti zsinatot követő katolikus megújuláshoz vezetett. A renden belüli ellentétek a 15. század idején Szegedre is elértek. Cesarini Julian a templomot és kolostort az obszervánsoknak ítélte, akik bár felléptek az egyházi hierarchia ellen, a szegénységet hirdetve eredményesebben védték és terjesztették a katolikus hitet a rendkívül feszült helyzetben lévő Délvidéken. A konventuálisok azonban makacsul oltalmazták monostorukat, és mivel az 1452-ben megválasztott új provinciálisukkal, Igali Fábiánnal 1454-ben a reformok útjára léptek, megtartották azt. Az obszervánsoknak kellett Alsóvárosra költözniük. Ezzel két ferences rend és kolostor jött létre városunkban.

Bálint Sándor kifejezésével élve, a reneszánsz Szeged a város középkori történetének nemcsak gazdaságilag, hanem a tudományoknak és a művészeteknek a fejlődésében egyaránt a csúcsára ért. Népességszámával, gazdaságával és polgárai gazdagságával, egyházi és világi értelmiségével, annak alkotásaival valóban bizonyította, hogy méltán tekintették az Alföld egyik fő városának. Vonzáskörzetét, gazdasági és szellemi erejét tekintve talán azóta sem ért el oly nagy területre befolyást gyakorló vezető és hangsúlyos szerepet, mint a 15. században és a 16. század első felében.

7. A török veszedelem torkában

Bár a hétköznapok gondjai között élő kortársak nem így látták, a Délvidéken a 16. század első fele a török hatalomátvételig sajátos körülmények között telt el. A török hatalom egyre nagyobb árnyékot borított erre az országrészre, amelynek védelme,

a Duna alsó folyása mellett húzódó végvárak rendszerének fenntartása egyre jobban terhelte a kincstárt, és egyre nyomasztóbbá vált. A Délvidékről származó állami adó, benne Szegedé is, a déli végek védelmi költségeinek a fedezésére szolgált, nem gyarapította az ország vagyonát. A város életében a Dózsa-féle parasztháború eseményeit nem tekintve mintegy vihar előtti csend uralkodott a vidékén, és Szeged városában sem játszódtak le 1526-ig látványos politikai események, mint korábban.

Az ország politikai életéből lassan kiszoruló Bakócz Tamás esztergomi érsek Rómából keresztes hadjárat indítására felhatalmazó bullával tért vissza, amelyet 1514. április 9-én meg is hirdetett. A paraszthad vezetését Dózsa Györgyre bízták. A sereg el is indult a török ellen, de az ismert okok következtében saját urai, a nemesség ellen fordult, és a Maros völgyében haladt előre, ám Szegedet nem érte el. Bár a 19. század utolsó évtizedeiben elterjedt nézetként élt a felkelőkkel rokonszenvező város képe, amely nemes szándékoktól vezetve irodalmi formát is öltött Juhász Gyula tollán, az akkori gazdag polgárváros a paraszthaddal szemben állt. Szapolyai innen indult a döntő ütközetre, és a győzelem bizonyságául ide küldte - barátainak - Dózsa levágott fejét. Az olasz Sanuto világkrónikájában meg is magyarázza az okát: "féltette vagy szerette őket, és ezzel biztosította őket, hogy nem kell tovább rettegniük". Az olasz nem tévedett. A szegedi polgárok a Szapolyai vezette politikai tömb mellett álltak.

A Mohács előtti és utáni évtizedek közös jellemzőjeként említhetjük, hogy a veszélyeztetett Délvidék dolgával mit sem törődtek az arra illetékesek. Nándorfehérvár eleste (1521) és a déli végvári rendszer összeomlása, török kézre kerülése után nem tettek kísérletet sem újabb védelmi vonal kiépítésére, és az elhanyagolt állapotban lévő szegedi vár megerősítését sem végezték el. A várost, pontosabban a suburbiumot az esztergomi érsek segítségével - mint említettük - a polgárok kísérelték meg fallal övezni, sikertelenül. Bár a település és lakói gyarapodtak lélekszámban és gazdagságban, az agresszív ellenség, az éhes szemmel rá leselkedő török előtt a város szabad prédaként hevert.

Az ellenség megjelenése nem sokáig váratott magára. A mohácsi csatavesztés után a Budát és Pestet kifosztó török sereg két oszlopban tért haza téli szállásra. A szultán vezette erők a Duna vonalát követve tartottak dél felé, míg az Ibrahim nagyvezér fősége alatt állók a Tiszához kanyarodva indultak hazafelé, egyrészt hogy felderítsék az ország ezen részét, másrészt hogy figyelemmel kísérjék Szapolyai János erdélyi vajda Tisza bal partján állomásozó seregének hadmozdulatait. A majd 1526 szeptember 28-29-ét a városban töltő török sereg érkezéséről a szegediek korábban értesülvén mozdítható értékeikkel a folyó túlpartjára keltek át, ahová a török had nem tudta őket követni, így szokásukhoz híven az üresen hagyott város felégetésével kellett megelégedniük. A környező falvakban kárpótolták magukat, és a községek kirablása után sok foglyot, lábasjószágot és élelmiszert zsákmányolva sietősen indultak tovább. A várost azonban ekkor még nem érte pótolhatatlan veszteség és kár, mert népességszáma 1546-ban megközelítette az 1522-est.

Szeged azonban ezzel nem úszta meg a zaklatást, mert Cserni Jován, a Fekete Ember szerémségi szerb menekültekből verbuvált hadának fenyegető jelenlétét és sarcolásait kellett elviselnie közel egy éven át. A hatalmi vákuumban, amely a mohácsi csata után a Délvidéken kialakult, János király Jovanra és seregére bízta volna a török

elleni védekezést. Mivel a zsoldfizetés elmaradt, a fosztogatástól, erőszaktételtől és zsákmányolástól egyébként sem idegenkedő szerb had az ellenőrzése alatt tartott vidék - amely Bács megyétől Erdélyig terjedt - kirablásával biztosította megélhetését. Jovan, miután több ellene küldött nemesi sereget megfutamított, végül Czibak Imrétől szenvedett vereséget 1527. június 25-e körül, majd Szegeden érte életveszélyes lövés, amint Szerémi György leírásából értesülünk. Halála után seregének egy része a török, a másik pedig János király szolgálatába állt. Ezek után a város török kézre kerüléséig eltelt másfél évtizedben a két király, János és Ferdinánd csapatai valamint török portyázók járták a szegedi vidéket, amely valódi gazda nélkül állt, és a város elfoglalása szinte csak technikai kérdés lett a török számára.

A kutatás hagyományosan 1543 farsangjára teszi Szeged török katonai megszállását és ezzel a Hódoltságba kerülését, mára azonban egyértelművé lett, hogy török katonák már korábban megjelentek a városban. Szakály Ferenc szerint már 1542 augusztusában hat janicsár bizonyosan a városban tartózkodott. Hegyi Klára pedig újabb forrásokra támaszkodva írja, hogy a titeli őrség tíz újoncának kinevezését Szulejmán szegedi szandzsákbég terjesztette fel 1542 februárjában, ami azt jelentette, hogy a Duna-Tisza köze déli területét a törökök ekkor már önálló szandzsáknak tekintették, és a vár valamint a város elfoglalása számukra csak adminisztratív kérdésnek tűnt, ami egy év múlva következett be. Miután Mehmed budai pasa a magához rendelt Zákány István főbíró valamint Csütörtök László, Somalyi Pál és Budai István esküdtek fejét vette, csapataival Szegeden termett, a város lakosságát jó török szokás szerint meggyötörte és megsarcolta, majd a várba helyőrséget telepítve megszállta.

A városban tehát török katonaság tartózkodott. Az első őrség létszámáról 1545-1546-ból állnak rendelkezésünkre adatok, amelyek szerint az első zsoldlistán feljegyzett 470 főből a szemlén 361 volt jelen és 360 vett fel zsoldot, a másodikon a jelenlévő 500-ból 495-en vették fel járandóságukat. A katonák mintegy fele balkáni eredetű volt, és majdnem fele részük keresztény. A csapatnemek közöl a müsztahfizok (az őrségnek az általános védelemre állított jobb minőségű gyalogos csapata) képezték a legnagyobb részt, őket számuk szerint az azabok (gyengébb és kevesebbre becsült, általában rendetlen és fegyelmezetlen gyalogos csapatnem, amely vízen, hajókon és kikötőkben is szolgált) követték, majd a martalócok (a legrosszabbul fizetett, határok és vizek őrzésére használt balkáni eredetű keresztény gyalogosok, akik között lovasok is találhatók) jöttek, utánuk számban a lovasok, a portyázásra használt, legjobban fizetett egység következett, a sort pedig a 12 tüzér zárta. A vár őrségének létszáma a körülményektől függően állandóan változott, ám a hódoltság idején mindig létezett török helyőrség a várban.

Mintegy tíz évvel később, az 1551-1552. évi Maros-völgyi hadjáratok idején, annak epizódjaként játszódott le a városból elmenekült gazdasági és szellemi elit egyik tagja, Tóth Mihály volt szegedi bíró, jó lovasgazda vezette kísérlet, amelynek során szerették volna visszavenni Szegedet a töröktől. A várost el is foglalták Tóth Mihály hajdúi, a várat azonban a késlekedő német sereg támogatásának elmaradása miatt nem tudták bevenni, és a megérkező török felmentő csapatok pontot tettek a kísérlet végére. A tragikus sorsú vállalkozás - amelyről Tinódi Lantos Sebestyén is megemlékezett Históriás ének a Szegedi veszedelemről című művében - nagy anyagi és véráldozattal

járt, és vele a kortársak előtt világos lett, hogy a város és vidéke visszavonhatatlanul a Török Birodalomba tagolódott. A hatalomváltás egyúttal jelentős etnikai mozgással járt, ugyanis az addig többségében magyarok lakta Bácskából Cserni Jován hada és a megújuló török hadjáratok a magyar népet "kisöpörték", helyüket balkáni népelemek foglalták el, ilyen módon az etnikai- és nyelvhatár a Tisza bal és jobbpartján egyaránt a várostól nem messze húzódott az 1550-es évekre.