1. Köztörténet

A második világháború befejezésével a teheráni konferencia és a potsdami békeszerződés nyomán Magyarország és benne városunk a szovjet érdekszféra része lett, története 1990-ig e hatalmi zónán belül játszódott le. A hatalmi-politikai, valamint gazdasági változások e nagy birodalom világpolitikában betöltött szerepéből adódó érdekeinek megfelelően valósultak meg, mindezt árnyalták a hazánk történelmi „önmozgásából” származó események. A fenti két tényező együtthatásának eredményeképp az illető korszakot, amelyet 1962-ig kísérünk figyelemmel (egyéb várostörténeti szempontból tovább is), több szakaszra lehet osztani. Az első 1944 őszétől az MKP (Magyar Kommunista Párt) és az MSZDP (Magyar Szociáldemokrata Párt) egyesülő kongresszusáig (1848. június 12–14.) terjedt. Szegeden a két párt egyesítő konferenciáját már május 9-én megtartották. Eme szakaszt a Rákosi-korszaknak nevezett időszak követte, amely 1956. október 23-ig, a forradalom kirobbanásáig terjedt, tizenkét napja után november 4-től a Kádár-korszaknak nevezett szakasz következett 1990-ig, a békés úton megvalósult rendszerváltozásig terjedően. Ennek első része 1962-ben fejeződött be a mezőgazdaság kollektivizálásának megvalósításával és a forradalmi tevékenységük miatt elítéltek számára hozott amnesztia rendelettel. A fennálló rend konszolidálódása befejeződött, amelyet a hatalom a pártkongresszuson úgy deklarált, hogy lerakták a szocializmus alapjait.

A második világháború után, bár hivataloson nem tagolták be a Szovjetunióba, Magyarország korlátozott szuverenitású állam lett. Helyzetét jól kifejezte az 1949-es államcímer, amely a szovjet tagköztársaságok címereinek mintájára készült, az ország szocialista jellegét hangsúlyozottan kifejezésre juttatta, ugyanakkor nem fejezte ki kellő hangsúllyal magyar voltát (csak egy vékony háromszínű szalag utalt erre), s nem követte a történelmi hagyományokat sem. Emellett súlyosan vétett a heraldika szabályai ellen: címerpajzsot sem alkalmazott, és így csak funkciója révén volt címernek nevezhető. Az 1957-ben elfogadott új címerben a régi gondolat jelent meg, amelyben a búzakalász és a kalapács helyén nemzeti színű pajzs helyezkedett el. Megmaradt a proletár internacionalizmust jelképező ötágú csillag és a Szovjetunió tagállamainak címerére emlékeztető búzakoszorú.

Az országnak nemcsak a külső helyzete változott meg, a belső viszonyokat, a társadalmat és gazdaságot, valamint a kulturális életet gyökeresen át kívánták alakítani. A demokratikus pluralizmussal és föderalizmussal szemben a szocialista centralizmus eszméjét hirdették meg. A hatalommegosztás tanával szemben a munkásosztály kezében lévő egységes államhatalom gondolatát valósították meg. A jogállam helyét a szocialista törvényesség váltotta fel, amelyben a párthatározatok felette álltak a törvényeknek,

illetőleg a törvényeket az előbbiekhez igazították. A gazdasági életben a piacgazdaságot a tervgazdálkodással cserélték fel, a parlamentáris demokráciát a munkásosztály nevében folytatott állampárti diktatúrával, a kormányzati hatalom megszerzéséért folytatott többpárti vetélkedést pedig az állampárt uralmával. Mindehhez járult a korszakban végig jellemző teoretikus vallás és egyházellenesség, valamint törekvés a társadalmi piramis megszüntetésére, a társadalom kialakult rétegeinek egyneműsítésére.

A cél, szovjet mintára kialakítandó társadalom és gazdaság megszervezése lépésről lépésre történt. Előbb éles politikai küzdelemben, később adminisztrativ, erőszakos eszközök igénybevételével ért el a kommunista párt a hatalomhoz mindenkor segítve a szovjet birodalom által, amelynek állandóan 30-40 ezret számláló katonai megszálló kontingense tartózkodott az országban.

Az éles politikai küzdelem a városban bekövetkezett hatalomváltás után (október 11-ről 12-re virradó éjjel foglalták el Szegedet a szovjet csapatok) hamarosan megindult.

A szovjet városparancsnokság október 12-től 17-ig dr. Pálfy Györgyöt, dr. Valentiny Ágostont (1888–1958), az ismert szociáldemokrata vezetőt, 1944 decemberétől 1945 júliusáig igazságügyi minisztert pedig október 17-én bízta meg a polgármesteri feladatok ellátásával. Polgármesteri hivatalát a következő év júliusáig látta el. A személyét ért kommunista támadások nyomán mondott le mindkét tisztségéről. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták, 1955-ben szabadult, és Szegedre költözött.

Miközben az élet a front áthaladása után lassan visszatért a megszokott kerékvágásba, Szegeden országos esemény játszódott le. December 3-án vasárnap a színházban tartott nagygyűlésen bontott zászlót a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF), és ebben az időben alakultak meg a nemzeti bizottságok, a helyi igazgatás politikai testületei, köztük a szegedi is, amely határozatban rögzítette, hogy az újra alakuló városi önkormányzati testületben, a törvényhatósági bizottságban az egyes pártok milyen százalékban képviseltethetik magukat. A város a nemzetgyűlésbe 25 képviselőt küldhetett, közéjük a kommunisták a többi párthoz képest jóval több képviselőt juttattak.

A szegedi politikai életben az ideiglenes nemzetgyűlésbe jutott pártok: MKP, FKGP, MSZDP, NPP (Nemzeti Parasztpárt) PDP (Polgári Demokrata Párt) mellett létezett a Keresztény Demokrata Néppárt (KDNP), amely 1945 nyarától Demokrata Néppárt (DNP) néven folytatta tevékenységét, valamint a Magyar Radikális Párt (MRP). Az éles politikai küzdelem sajtóvitákkal, tömeggyűlések közepette játszódott le. Szegeden a baloldal, főképp az MKP agresszív támadó fellépése ellenére a kisgazda párt 62,2%-át szerezte meg az 1945-ös választásokkor a szavazatoknak. A támadás a választások után tovább folytatódott, különösen a koalíció baloldali pártjaiból szervezett Baloldali Blokk megalakulása (1946 március) után. Előbb Shvoy Kálmánt, majd Nagyiván János pártelnököt támadták.

A kisgazdapártból kizárt országgyűlési képviselők Sulyok Dezső vezetésével megalapították a Magyar Szabadság Pártot, amely vidéki zászlóbontó nagygyűlését 1947. január 5-én Szegeden tartotta. Ugyanezen időben az MKP harcában bekövetkezett stílusváltás jeleként a belügyi szervek „köztársaság ellenes összeesküvést” fedeztek fel.

Ez nem érintette a szegedi polgári politikusokat. Annál jobban a szegedi diáktüntetés, amelyet a fakultatív hittan oktatás bevezetése elleni tiltakozásképpen tartott Szeged, a jeles iskolaváros diáksága március 19-én és 20-án. A mintegy háromezres tömeget 19-én a rendészeti szervek a tűzoltóságot bevonva fecskendőkkel oszlatták fel. 20-án pedig munkásokkal, akik között bizonyára civilbe öltözött ávósok is voltak, verték szét. Több mint 30 sebesülés történt, előbb 38, utóbb 35 diákot vettek őrizetbe. A diáktüntetés szervezőit a szabadságpárt tagjai között keresték, és erre hivatkozva többet internáltak közülük, bár rájuk bizonyítani semmit sem tudtak.

A világpolitikai helyzet alakulásából következően Sztálin és a Szovjetunió elhatározta a hatalomátvétel és utána a szovjet típusú állam megvalósítását hazánkban. Rákosi nyomására ezért 1947. augusztus 31-re országos választást tűztek ki, amely később a „kék cédulás” választás néven híresült el a nyilvánvaló választási csalás miatt, ugyanis a cédulát szabálytalanul használták fel. Szegeden kevés eredménnyel, mert a polgári pártok a szavazatok 65%-át szerezték meg. A kommunista akaratnak azonban ez mit sem számított. Erőszakkal, éles politikai harc közepette, a kommunista kézben lévő rendőrség, az ávó, a bíróságok és a többi pártba beépített kripto (titkos) kommunisták, mint például a parasztpártban Darvas és Erdei, a kisgazdapártban Dobi István segítségével szétverték a pártokat. Majd bekövetkezett a pártegyesítés kísérve törvénysértésekkel és koncepciós perekkel, pl. Rajk-per, MAORT-per, Mindszenty-per, Szegeden pedig kereszt és kard szervezkedés pere, valamint a pártfunkcionárius gárda tudatos lecserélésével. Az 1949. augusztus 18-án elfogadott alkotmány szentesítette a proletárdiktatúra és a pártállam létrejöttét. Szeged helyzetét ebben az időszakban tovább nehezítette, hogy a déli határ mellett húzott határsávba került déli határa, a helyzet 1956 végéig állt fenn sok hátrányt okozva a városnak.

Az új rendről a későbbi fejezetekben szólunk, itt az MKP és MDP szegedi pártvezetőinek nevét soroljuk fel. Az időhatárok további pontosításra várnak.
     Gombkötő Péter (titkár, 1945),
     Szirmai István (MKP dél-magyarországi titkárság h. vezetője, vez., 1945),
     Zöld Sándor (elnök, 1946), Tombácz Imre (elnök, 1947. január)
     Ifj. Komócsin Mihály (nagyszegedi bizottság, elnök 1948–1950. május),
     Zombori János (titkár, 1950. június – 1954. április 20.),
     Ladányi Benedek (első titkár 1954. április 20 – 1956. szeptember 1.),
     Vereska András (első titkár, 1956. szeptember 1 – 1956. november 4.),
     Kiss Károly (elnök, 1956. november 6 – 1957. május 26. (?),
     Ifj. Komócsin Mihály (titkár, 1957. február 25 – október 23.),
     Ifj. Komócsin Mihály (első titkár, 1959. október 23 – 1961. december 1 után),
     Győri Imre (első titkár, 1962. február 27 – 1962. október 13.),
     Perjési László (első titkár, 1962. október 13. (?) – 1969. június 13.),
     Sipos Géza (első titkár, 1969. június 13 – 1974. július (meghalt),
     Török József (első titkár, 1974. november 1 – 1985. február 23.),
     Dr. Székely Sándor (első titkár, 1985. február 23 – 1989.).

A polgármesteri tisztet 1945-ben Dr. Valentiny Ágoston, 1945. augusztus 24-től 1950-ig Dénes Leó töltötte be, és ő volt a tanácselnök 1950 és 1956 között.

A kemény diktatúrát nehezen viselte az ország és benne Szeged lakossága. Az 1953. évi kormányprogram és az SZKP XX. kongresszusának határozatai városunkban is éreztették hatásukat. Egyre nagyobb hangot kaptak a Rákosi-rendszert megreformálni vágyó párton belüli és kívüli erők. Szegeden 1956 őszéig jelentősebb eseményekre nem került sor. A megyei pártbizottság által a budapesti Petőfi Kör mintájára 1956 júliusában szervezett József Attila Kör csak október 16-án tartotta első ülését. Szegedről indult viszont a MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége) újjászervezése (Kiss Tamás, Lejtényi András és Tóth Imre joghallgatók). Október 16-án tartották az egyetem auditorium maximumában az alakuló gyűlést. A jogi kari szervezet alakuló ülésén Kónya Albert oktatási miniszter is megjelent. A MEFESZ gyűléseken egyre több politikai követelés hangzott el. A munkásság is mozgolódni kezdett, október 22-én egyikük megkísérelte a Sztálin-szobrot megrongálni. Október 23-a előtt Szeged volt a forradalom éllovasa, majd a MEFESZ vezetők távozásával és október 23-a után a vezető szerepet Budapest vette át.

Október 23-án a budapesti események hatására — amint Farkas Csaba összefoglalójában írja — a késő délutáni órákban több ezer egyetemista gyülekezett a Dóm téren, forradalmi dalokat énekelt, majd a Széchenyi térre vonult, onnan pedig a Klauzál téri Kossuth-szoborhoz, ahol a Himnusz eléneklése után egy MEFESZ-tag ismertette a budapesti híreket. Felvetődött a munkásság tüntetéshez csatlakozásának a kérdése is. Előbb azonban a Nemzeti Színházhoz vonultak, ahol Bitskey Károly Jászay Mari-díjas művész a „Talpra magyar”-ral köszöntötte a tömeget. Ezután, este 9 óra tájban a gyárakhoz (kenderfonó, ruhagyár, konzervgyár) vonultak, majd a csatlakozó munkásokkal együtt visszatértek a színházhoz.

Október 24-e szintén a tüntetések napja volt, ám ekkor a városi pártvezetés az ÁVH-val karöltve elhatározta az erőszakos fellépést, bár ez ellen Baróti Dezső rektorral az élen az egyetem és a színház vezetői tiltakoztak. 3 és 4 óra között ennek ellenére újabb tüntetést tartottak. 5 órától kijárási tilalmat rendeltek el, ám a város lakossága nem nyugodott. Végül a tüntetőket Vereska párttitkár utasítására figyelmeztető lövésekkel és vízágyúkkal oszlatták föl, és éjszaka az egyetemi kollégiumokban házkutatásokat tartottak. Ennek ellenére a tüntetések másnap folytatódtak, és megalakult a 11 tagú Ideiglenes Forradalmi Bizottság, amely éjjel eredménytelen tárgyalást folytatott a hatalom képviselőjével, Ábrahám Antallal.

A hatalom október 25-én elhatározta katonai közigazgatás bevezetését Halász Gyula főhadnaggyal az élen, aminek következtében a lakosságot 26-án reggel a katonai megszállás képe fogadta, ám ez nem akadályozta meg a tüntetés folytatásában. A 10 óra után a Széchenyi térre bevonuló tömeget Gyurkó Lajosnak, a forradalmi erők elleni kegyetlen fellépéseiről elhíresült vezérőrnagynak a hadtestéhez tartozó felsorakozott katonaság figyelmeztető lövésekkel próbálta megállítani, amikor is egy gellert kapott lövedék Schwarz Lajos ifjúmunkáson halálos sebet ejtett. A helyet ma emléktábla jelöli. További 17 ember sebesült meg az atrocitás során. A tüntetés feleslegesen brutális szétverését követő felháborodás, valamint az országban kialakult helyzet nyomán a politikai helyzet gyökeresen megváltozott, a hatalom tárgyalásra kényszerült a forradalmi erőkkel, és azok fokozatosan átvették a város irányítását.

Ezen idő alatt elkezdtek szerveződni a pártok (FKGP, MSZDP, NPP) és a forradalom egyes intézményei. Az utóbbiak között egyrészt a vállalati és intézményi forradalmi szervek, amelyeket a vállaltoknál általában munkástanácsoknak neveztek, másrészt a nemzetőrség, amelynek parancsnoka előbb a néphadsereg egykori tisztje, Palotás József, október 30-tól pedig Lazúr Barna, az egyetem katonai tanszékének oktatója lett. Október 27-én megalakult továbbá a 12-13 főből álló Ideiglenes Városi Munkástanács, amely Dr. Perbíró József egyetemi tanárt, a jogi kar dékánhelyettesét választotta elnökéül. E szerv október 29-én Városi Néptanáccsá, utóbbi nevén október 31-től Forradalmi Nemzeti Bizottsággá alakult, és békés úton, tárgyaláson létrejött megegyezéssel átvette a hatalmat a katonai közigazgatási parancsnokságtól.

A Szegedi Forradalmi Nemzeti Bizottság meglepően gyorsan kialakította irányító és végrehajtó szervezetét, ami annak volt köszönhető, hogy az irányító testületek a korábbiak, a tanács és a végrehajtó bizottság szerepét vették át. A hivatali apparátust azonban kismértékben alakították át, például megszüntették a begyűjtési osztályt, továbbá lecserélték az erősen kompromittálódott korábbi vezetőket. A nemzeti bizottságon belül elnökséget hoztak létre, amelynek tagjai az egyes hivatali osztályok irányítását is ellátták. Dr. Perbíró József elnök, Joszt István és Királyházi Sándor alelnökök, valamint Kováts József, a röszkei gépállomás főkönyvelője felügyelte a pénzügyi és mezőgazdasági osztályt, valamint a rendészeti ügyeket. Szegedi István, Áts Vilmos, Takáts Ferenc, dr. Tóth Ágoston, valamint Lukács Sándorné láttak el felügyeletet a többi osztály felett.

A volt tanácsi hivatal szervezetén kívül az új és különleges feladatokra referatúra-tanácsadói szervezetet hoztak létre. A katonai szervek mellé Arady Lajost, a sajtó felügyeletére Fábián Ferenc újságírót nevezték ki. A Délmagyarország című lapot, amely már 1945-ben kommunista kézbe került, Szeged Népe elnevezéssel indították újra, és hét tagú ideiglenes szerkesztő bizottságot állítottak az élére. A nemzeti bizottság november 2-tól, miután az ÁVH kommunikációs berendezését megszerezte, a vasút-igazgatóság segítségével igen korszerű felfogással Széchenyi-rádió címmel helyi adót indított be, amelynek irányításával az elnökség titkárát, Horváth Jenőt, a nemzeti színház főrendezőjét bízták meg. A nemzeti bizottság fennállásának néhány napja alatt a rendfenntartással, a sztrájkokkal, és sok egyéb feladattal foglalkozott, továbbá felvették a kapcsolatot a környező településekkel, megyékkel, a fővárossal, sőt külfölddel is.

A nagyhatalmak között létrejött egyezség, majd a kommunista tömb vezetői között megszületett döntés nyomán az 1956. november 4-i orosz intervenció és a Kádár-kormány megalakulása teljesen új katonai és politikai helyzetet teremtett az országban és azon belül a városban. Az orosz csapatok már november 4-én körülzárták a várost, de még nem nyomultak be. Miután bebizonyosodott, hogy a forradalmi tábor nem rendelkezik megfelelő katonai erővel, a nemzeti bizottság fő feladatául az összecsapások elkerülését, Szeged megóvását tekintette. Lazúr Barna november 4-én feloszlatta a nemzetőrséget, és társaival együtt Jugoszláviába távozott.

November 5-én hajnalban Újszeged felől nyomultak be a városba a szovjet csapatok, és a híd szegedi oldalán hídfőállást létesítettek. A városban kisebb incidensek történtek: a színháznál, és a Kossuth Lajos sugárúton rálőttek az átvonuló szovjetekre, ők pedig belőttek egy házba. A nemzeti bizottság ülésén, amelyen már orosz tisztek is

részt vettek, elrendelték a fegyverek beszolgáltatását. Még aznap megalakult az MSZMP helyi szervezete, a volt MDP apparátusának küldöttsége pedig részt vett az öthalmi laktanyában azon a tanácskozáson, amelyen a város elfoglalásának tervét kidolgozták. Ezt még aznap végrehajtották. Egyúttal feloszlatták a nemzeti bizottságot, amelynek egyes tagjait, pl. Fábián Ferencet, Kováts Józsefet, Szegedi Istvánt letartóztatták, és létrehozták a Szegedi Forradalmi Munkás-Paraszt Tanácsot, amelynek elnöke Tombácz Imre lett, elnökhelyettessé politikai magfontolásból dr. Perbíró Józsefet választották. Az eddig rohanó idő ólomlábakon kezdett járni az emberek lelkében.

A szovjet intervenció és a Kádár-kormány hatalomra kerülése új politikai helyzetet teremtett. Egyrészt elindult a menekülők áradata a nyugati és a déli határ felé, amely utóbbi városunkat is érintette, másrészt — mivel az új hatalomnak nem volt elegendő ereje és legitimációja — a forradalom által létrehozott szervezeteket, például a munkástanácsokat igyekezett kisajátítani. A helyzet változására jellemző, hogy az időközben megalakult Szegedi Központi Munkástanács 1956. december 9-től már csak illegálisan tudott ülésezni, és 1957 januárjában befejezte a tevékenységét. Az utolsó sztrájkot a városban december 12–13-án tartották.

Az egyre jobban erősödő megtorlás során közel 700 embert ítéltek el a megye bíróságai. Bár a város forradalma nem követelt emberáldozatokat, forradalmi tevékenysége miatt halálos ítélettel sújtották Kováts Józsefet és Földesi Tibort. Ugyancsak ez fenyegette dr. Perbíró Józsefet és Királyházi Sándort. Ők elkerülték sorsukat. A fentieken kívül sok száz embert internáltak, illetőleg állásából elbocsátottak. Életpályájukat derékba törte rövid néhány napos részvételük a forradalomban. A megbélyegzést életük végéig, illetve a rendszer bukásáig viselték, amelynek stabilizálódása után az 1989-ben beindult változásokig jelentősebb politikai események a városban nem játszódtak le. Ekkor érkezett el az ideje, hogy az ideológia által szervezett társadalom és államforma elbukjék a gazdaság szereplőinek vetélkedése alapján felépült társadalommal szemben folytatott versengésben.

2. A városkép alakulása 1950 után

Szeged városképe az 1930-as években befejeződött Dóm téri és a hozzá kapcsolódó egyetemi építkezések után nem sokat változott akár az infrastruktúrára, akár az épített környezetre gondolunk. A város építéstörténetének újabb szakaszára egy-két kivételtől eltekintve közel egy emberöltőt, 30 évet kellett várnia a lakosságnak. A háborút közvetlenül megelőző szociális lakásépítkezések (ONCSA), valamint a háború utáni helyreállító munkálatok, mivel csak a korábbi állapotok visszaállítására szorítkoztak, nem hoztak jelentős változást.

Az 1950-es évek első felében, amely időszakra a magyar építészet mind a formai, mind a technikai megoldásokban messze túlhaladta azt, a politika az építészektől más művészeti ágakhoz hasonlóan a szovjet minta, a szovjet klasszicizálás követését várta. Az ideológusok a „szocialista tartalom – nemzeti forma” kissé megfoghatatlan axiómát ismételgették. E gondolat a városépítészetben öltött testet leginkább, de a „szocreál” (szocialista realizmus) díszítő elemek az épületeken is megjelentek. Új szocialista

városok épültek, mint a bányászváros, Komló, és a kohászat városa, Sztálinváros, a mai Dunaújváros. Szegedet, bár a kor statisztikai adatai szerint a városok közül lakásviszonyait illetően a sereghajtók végén kullogott, főképp a jugoszláv határ közelsége miatt elkerülte a „szocreál” építkezés lendülete, amelyben a kor nehéz gazdasági körülményei miatt nem állt egyedül.

A korszak építkezései közül a Faragó utcai munkáslakások mellett a Mars, akkor Marx tér és az Attila utca által bezárt területen 1953 és 1955 között felépült lakóház tömböt említhetjük meg. A Mars tér középületeihez hasonló nagy tömegével és homlokzata közepének timpanonos zárásával illeszkedik a környezetében épült házakhoz, jól zárja le a város felől a teret. Boltozatos kapu-átjárója, amelyen át nagy forgalom halad máig a Belvárosi híd felé, a Hősök Kapujára emlékeztet. A kor szellemiségét és hangulatát idézi a falán elhelyezett, az eltelt majd fél évszázad alatt már megkopott emléktábla. Szövege az alábbi:
    „Építették a Csongrád Megyei Állami Építőipari Vállalat dolgozói 1953–1955 típustervek, valamint a Szegedi Tervező Iroda egyedi tervei alapján.
     Tervező: Nagyfalusi Antal okl. építészmérnök
     Építésvezetők: Ábrahám András okl. építészmérnök, Csánk Elemér okl. építészmérnök
     Főművezető: Katona József
     Segédművezető: Friedl Sándor.
     Az építésen kitűntek: Terhes István kőm. brigád, Kasza Mihály kőm. brigád, Harsányi József kőm. brigád, Mészáros Ferenc ács brigád, Juhász János ács brigád, Enyingi István állványozó brigád, Sz. Kovács István sm brigád, Oláh András műköves, Szotyori István gépész, Palós Etelka előgyártó brigád, Tóth Endre előgyártó brigád,” stb.

A korszak stagnálására jellemző adat, hogy 1945-től 1956-ig mindössze 635 lakás épült Szegeden, annak is mintegy fele magánépítkezéssel született, java részük nem tartós anyagból, vályogból és másból. A változás 1957 után következett be. Mindenekelőtt látványos felújítás valósult meg a Nagykörúton az új csatorna és vízvezeték hálózat, valamint az új aszfalt burkolat lefektetésével, amely az 1950-es évek végén a régi kockaköves, téglajárdás utcaképet változtatta meg. Ugyanekkor kezdődött el az emeletráépítések időszaka egyes épületek egy-két emeletes magasításával, amely a kor szemléletéből következő „gazdaságos építési lehetőségek feltárása” nyomán indult el. E munka során alakult ki a Bartók Béla tér egységes, két emeletes térfala, továbbá a Tisza Lajos körút egyes földszintes és egyemeletes épületei kaptak újabb emeleteket sokszor mit sem törődve a korábbi stílussal. Több szecessziós ház esett áldozatul ez építési lendületnek, ugyanis e stílust dekadensnek és értéktelennek ítélték ebben a korban.

Ugyanezen időben néhány tömbbelső, pl. Vedres u. Szentháromság u. „H” tömb rekonstrukcióját végezték el sokszor elavult, bontásra ítélt épületek megőrzésével. Ekkor indult el az Oskola utca környékének rendezése, amelynek eredményeképpen a város legértékesebb, középkor óta beépített terültére korabeli típus lakóházak kerültek. A kissé korán jött beépítés következtében tűntették el a középkorból fennmaradt

ún. török házat és a klasszicizáló Vedres házat. Nem díszíti a Dóm teret a SZAB épülete melletti lakóház sem. Szemben vele, a Dóm tér hangulatába illeszkedik, építészeti stílusához simul az egyetem orvosi centruma szak- és továbbképzési központjának Tarnai István által tervezett épülete (1971). Példája annak, miként lehet korszerű megoldásokkal újat alkotva, a régit tiszteletben tartva építkezni.

A szegedi építészet szellemi erejének bizonyítéka: amint lehetőség nyílt rá, modern házak születtek. Első remeklés Szeged első toronyháza, a hét emeletes sokszemű Sellőház, amelyet Borvendég Béla tervezett. Az 1959-ben átadott 55, jobbára kis lakásos épület nevét a Tisza-parti falát díszítő bronz sellőről, Makrisz Agamemnon alkotásáról (1961) kapta. Igény merült fel a ház belsejének díszítésére is, így készült el Végvári Gyula Szegedet mint „a napfény városát” bemutató terrakotta alkotása (1962).

A hatemeletes, átriumos, függőfolyosós Megyeháza (1961), amelynek emeleteire spirálszerű lépcsősor és páternoszter visz fel, korának egyik markáns megjelenésű legszínvonalasabb középülete. Az alumíniumfüggöny-falú, sarkain mészkőlapokkal borított épületet Schőner Ervin, számos középület és kórház alkotója tervezte. Az épület 108 nyolc méteres, a föld felett vasbeton gerenda ráccsal összekötött cölöpön nyugszik, homlokzatmagassága 36 m. Az irodaépületben mintegy 300 szoba található, falait számos művészeti alkotás díszíti. Az első és második emeleten található a Megyegaléria, elsősorban a megyében élt vagy élő festőművészek alkotásaiból összeállított gyűjtemény. Az épület kezdetben Csongrád megye hivatalainak és a megyei pártbizottságnak adott helyet. Ez utóbbi területét 1990 után az egyetem szerezte meg, ahol gazdasági hivatalát és a jogi kar tanári szobáit helyezte el.

Az 1960-as évek második felétől kezdve azután egyre több középülettel gazdagodott a város. Felépült a postapalota (1978, tervezte: Marossy Miklós), később MATÁV székház monstruózus épülete, vele átellenben az egykori DÉLÉP iroda (1978, tervezte: Türkössy Attila), ma APEH székház, Újszegeden az MTA Biológiai Központjának épülete (1973, tervezte: Tarnai István, Károlyi István) és az Új klinika (1984–1989, tervezte: Marossy Miklós) a Semmelweis utcában. Mellettük számos egyetemi kollégiummal gyarapodott a város. Végül a Novák István és Szekeres Mihály által tervezett Deák Ferenc Gimnáziumot (1988–1989) emelték. A középületek sorából a Dóm téren épített Somogyi-könyvtár és Csongrád Megyei Levéltár 1984-ben átadott épületéről — mintegy a korabeli modernista építészeti stílusban született jellegzetes alkotásról — szólunk részletesebben. Hasonló építészeti elemek, stílusjegyek és formák jellemzik a kor nagy építményeit.
A Dóm tér hangulatát ugyancsak meghatározó 9130 m2 nagyságú, 28 m magas, 26 m mélységű objektumot Pomsár János és Péterfia Borbála építészmérnökök tervezték. A tervezőket országos tervpályázat útján választották ki. A kivitelezést a DÉLÉP vállalat végezte. Amint ismeretes már, Szeged árvizekkel elöntött, majd több méterrel töltött talaja megkívánja a biztonságos alapozást. Éppen ezért a könyvtár-levéltár épületét 232 darab tíz-tizenöt méteres, földbe süllyesztett, vasbetonból készült, ún. Franki-cölöpre helyezték, amelyeket vasbeton ráccsal kötöttek össze. Maga az épület 38 tartópilléren áll. A vasbeton és acélgerendák súlya együttesen 1500 tonna.

Az épületet záró külső üveg borítást, a köpenyfalakat, az ablakszárnyakat alumínium tartószerkezet hordozza. A 3266 m2 nagyságú, barnás színű reflexiós, hőszigetelt,

ragasztásos technológiával készült üvegfelületet az orosházi üveggyár készítette. A káros fények 20%-át szűri ki. Az épület külső, falazott részeit „Gottfried” fantázianéven ismert Dunkel-roth, azaz sötétvörös német gyártmányú tégla borítja. A 4000 m2-es külső burkolat 276 ezer darab téglából szövődik össze.

A beton, vas, acél és üveg alapanyagú modernista stílusú épületet nemcsak kívülről, belül is nemes anyagokkal burkolták, amennyire az építtető anyagi lehetőségei engedték. Ennek megfelelően a főbejárat lépcsőit 398 m2, a földszinti padlózatot 1235 m2 „STREGOM” fantázianéven ismert lengyel gránittal burkolták, az egyes belső tereket, irodákat padlószőnyeggel, a falakat tapétával és álmennyezettel fedték. A lépcsőket 900 m rozsdamentes acélkorlát kíséri. Az épület belső forgalmát hat lift segíti. Az objektumból és –ról máig hiányoznak a képzőművészeti alkotások.

Az épületben 1202 m2-en helyezkedik el a levéltár, 1075m2-en a vendéglátó egység, 825 m2 közös és 6025 m2 a könyvtáré, amelynek földszintjén található a fogadó rész és a gyermekkönyvtár. Az első emeleten a folyóirat olvasó és a művészetek részlege található. Felette a kölcsönkönyvtár helyezkedik el, a harmadik emeleten pedig a tudományos könyvtár, a helyben olvasó, és itt kaptak helyet a külön gyűjtemények, mint pl. a névadó Somogyi Károly esztergomi kanonok emlékkönyvtára. A negyedik emeleten a raktárak foglalnak helyet.

A leírásból kitűnő hatalmas épület azonban nem befejezett, mert az építése közben érkezett gazdasági válság miatt elmaradt a Somogyi utca felé tervezett hangversenyterem, valamint az épület másik oldalán a levéltári raktár. A jelenleg álló épület tehát torzó. Az elképzelt U alakú tömb pedig már sohasem épülhet meg, a kijelölt terület tulajdona felett kialakult jogvita következtében. Az épület ezzel több szegedi társához hasonló sorsra jutott, befejezetlen marad.

Amint a fentiekből láttuk, az 1960-as évektől kezdve olyan középületek születtek Szegeden, amelyek nélkül ma már a városképet elképzelni sem lehet. Mégsem ezen objektumok hozták a legnagyobb változást a városszerkezetben, hanem az arányaiban csak a török világ magszűnése után, illetőleg a nagyárvizet követően beindult újjáépítéshez hasonlítható lakásépítés, amely a szegedi panelváros létrejöttét eredményezte.

A lakásépítésre 1956-ig az egész országban nem sok gondot fordított a párt vezette állam, amely egészen más kérdésekkel foglalkozott. A forradalom után azonban a lakásépítés a szociálpolitika homlokterébe került, és az 1958-ban hozott párthatározatok nyomán 1961 és 1975 között addig soha nem látott lakásépítési hullám következett be az országban. A lendület 1980-ig tartott. Az utána következő tíz évben a gazdasági nehézségek, majd válság miatt a tempó fokozatosan csökkent, és 1990-re a minimálisra zuhant. Lakások, házak ezután már csak ritka kivételektől eltekintve magánerőből épültek. Az új lakások legtöbbje paneltechnikára alapozva született. Fele részük kezdetben kétszobás, harmada pedig egy, vagy másfél szobás volt. Később növekedett a nagyobb lakások száma, amely az 1970-es évek második felében megközelítette a 40%-ot.

A fürdőszobával, WC-vel ellátott lakások óriási változást hoztak a lakosság életviszonyaiban, azonban a lakások méretei messze elmaradtak a nyugati társaikétól. A magyar lakások alapterülete, például a dán lakások 36%-át érte csak el. Szobaszámuk és méretük hasonló volt a lengyel és csehszlovák lakásokéhoz, mutatóik viszont

jobbnak bizonyultak a balkáni (görög, bulgár, jugoszláv) társaikénál. Annak ellenére, hogy e lakások többségében a gyorsított iparosítás, valamint a mezőgazdaság „szocialista átszervezése”, téeszesítés során a faluról városba kényszerített családok laktak, akiknek tagjai hirtelen szakadtak ki korábbi élethelyzetükből, előnyeikkel és hátrányos oldalukkal együtt új életminőséget jelentettek a beköltözők számára. Továbbá sem a megelőző korokban, sem utána a mintegy negyed századig tartó lakásépítési hullámhoz hasonlót nem ismer a hazai történelem.

Az első szegedi lakótelep kialakítása Újszegeden kezdődött az egykori Ládagyár helyén téglablokkos épületekkel. 1962-ben kapta az Odessza lakótelep elnevezést hasonlóan más városokhoz, amelyekben ugyancsak az egykor szocialista táboron belüli testvérvárosokról nevezték el az egyes lakótelepeket. A folyamatosan épült Odesszában később szintén panel technikára váltottak. Ma a Torontál tér, Alsó-kikötő sor, vasúti töltés, Temesvári körút és Székely sor határolta területre terjed ki.

Szeged lakosságának gyarapodása, amely a meglévő gyárak bővítéséből és újak alapításából következett, további lakótelepek emelését igényelte, amihez nemcsak házak építése tartozott, hanem az infrastruktúra megteremtése is. Mindenekelőtt nagy szükség mutatkozott új főcsatorna megvalósítására, amelynek nyomán az 1960-as évek elején kezdték építeni, és 1970-re fejezték be a 2,8 m átmérőjű rókus-móravárosi főgyűjtő csatornát, továbbá felépült a III-as és V-ös vízmű új kútcsoportokkal, mély- és magastározókkal. Több helyet is alkalmasnak tartottak a lakótelepek számára, de adódott az alkalom, hogy a főgyűjtő mellett, a mai állatkert és a Sancer tavak helyén épüljön az első, amitől végül a talajvíz igen magas szulfát tartalma miatt álltak el, ugyanis a földbe helyezett vasszerkezetek gyorsan korrodálódtak volna. Így esett a választás a kertművelésű és részben családi házakkal beépített Tarjándűlő területére.

A lakótelep generál tervezője a Szegedi Tervező Vállalat volt, a részletes rendezési tervet Takács Máté, akinek adatainkat köszönhetjük, a beépítési tervet Takács Máté, Hübner Mátyás, Tarnai István és Bocskai János készítette a József Attila sugárút, Körtöltés, Lugas utca és Tápéi sor által bezárt területre. Az építés 1965-ben hét ütemre tagoltan kezdődött meg, és 1970-re az első három ütem befejeződött. Később kiterjedt az építés az egykori Tabán területére, a József Attila sugárút, a temető és a Retek utca által határolt részre is.

Az építkezés a körtöltés mellett középtéglablokkos technológiájú házakkal kezdődött, azonban a lassú tempó és a feszítő igények miatt a gyorsabb ütemet eredményező, ám nem olcsóbb panelszerkezetű módszerre tértek át. A típusterveket a Dunaújvárosi Tervező Iroda rekord idő alatt készítette el, hozzájuk képest annyit változtattak, hogy a monolit pincék helyett a rossz talajviszonyok miatt monolit földszinteket terveztek, valamint a házak alapozását a már említett Franki-féle cölöpözéssel készítették. Az épületelemeket kezdetben a Dunaújvárosi Elemgyárból szállították vasúton, később a Szolnoki Elemgyárból érkeztek a panel elemek, végül 1971-től, miután a Szegedi Házgyár a DÉLÉP keretében megkezdte működését, a szegedi üzem látta el az építőket. Az elemeket erre a célra kialakított teherautókon vitték a beépítés helyszínére. Itt említjük meg, hogy ebben az időben a budapesti után az ország valamennyi nagyvárosában létesült házgyár, amelyek az eredendően szovjet minta nyomán módosításokkal kialakított termeléssel biztosították az építkezők igényeit.

A Szegedi Házgyár termékeihez a kiindulási alapot a BHK III. terméktervei és a budapesti újpalotai városrész épülettervei szolgálták. A szegedi és a debreceni házgyár részére egyébként azonos, a BHK termékeivel megegyező elemválasztékot terveztek, nem vették figyelembe a helyi sajátosságokat, például azt, hogy Szegeden az erősebb alapozás megdrágítja a költségeket, továbbá a délre tájolt lakásokban a napfény városában nyáron elviselhetetlen meleg keletkezik. A meleg kivédésére különleges szigetelésre, vagy klíma beszerelésére nem is gondolhattak.

Tarján városrészben a hét ütemben összesen 7231 darab lakás épült. A területen valamivel több áll azokban az épületekben lévő lakások számával együtt, amelyeket nem bontottak le. Az országos állapothoz hasonlóan az egy szobás, illetőleg másfél szobás lakások 40-43 m2-esek, a kétszobásak, amelyek lehetnek egy és két felesek, 53 m2-esek, míg a három szobásak (2 + 2 fél) 66 m2 nagyságúak. E lakások 4-10 emeletes épületekben helyezkednek el. E szőnyegpadlóval, tapétával, műanyag melegpadlóval burkolt lakások, amelyekben a megfelelő mellékhelyiségek (fürdőszoba, WC, kis kamra) nyújtották a komfortot, tízezrek számára jelentették a „panelmennyországot”, az otthont, ahol az életüket elkezdhették, vagy jobb körülmények között folytathatták. Lehetőség nyílott arra, hogy a család egyes tagjai lakáson belül is kialakítsák magánterüket, ha nagyon kicsi és szűkös is volt az. Tarjánvárosban az induláskor lakásonként átlagban négy főt számítottak, így az harmincezer ember számára adott otthont. Ma már a statisztika lakásonként 2,8 emberrel számol — Tarján esetében ez ma már csak 2,2 fő —, ami az egy főre eső lakáson belüli tér növekedését jelenti.

A városrészt Szeged harmadik körútjának a Budapesti körút nevű szakasza szeli át, mellette található a 2500 m3 víz befogadására alkalmas 61 m magas „galléros” víztorony (1972), amely a buszvégállomással a városrész közepét képzi. A városnegyedben folyamatosan épült ki az óvoda- és iskolahálózat, az orvosi rendelő és gyógyszertár, továbbá nyíltak az üzletek és élelmiszer áruházak.

Tarján és Tabán lakásszáma nem volt elegendő az 1970-es években gyorsan növekvő lakosság számára, ezért tovább folytatódott a lakásépítési program a kialakuló harmadik körút két oldalán a József Attila sugárúttól a Kossuth Lajos sugárútig. Makkosházán 3363 lakás épült fel, míg Újrókuson 4774. Az utolsó építési szakaszban a házak már hagyományos tetőt kaptak, ezáltal nemcsak az esetleges beázástól óvták meg jobban őket, hanem a befejezettség érzetét keltik tető nélküli társaikkal szemben, amelyekről, úgy érezzük, befejezetlenek, és várják, hogy tetejükre újabb emeleteket rakjanak. Az összesen 8137 lakásban több mint 30 ezer ember fért el, tehát Tarjánnal együtt az új városrészek átlagokkal számolva 60 ezer embernek adtak új otthont.

Újrókus és az Északi városrész központja a körút mentén alakult ki. Közelében helyezkednek el az iskolák és áruházak, valamint a 66 m magas, „kétszoknyás” 4000 m3 víz tározására alkalmas víztorony, továbbá a MATÁV 1991–92-ben épített 158 méteres adótornya, amely 100 méterig vasbeton, onnan pedig acél szerkezetű. A két torony valamint a Novák István által tervezett iskola tömbje töri meg a körút és a lakótelep építészeti monotonitását.
A lakótelepek panelházai északkelettől északnyugatig karéjozzák a várost, lassan felújításra szorulnak. Felépítésük után sok tízezer embernek lakást adtak, és megjelenésükkel eltűnt a városnak egy falusias, infrastruktúrával gyengén ellátott, földszintes

házakkal beépített része. Új életformát kényszerítettek az oda költözőkre, állíthatjuk: nem mindig szerencsésen, azonban határozottan hozzájárultak Szeged városias jellegének erősödéséhez. A ma embere csak nosztalgiával tekinthet vissza a nagy építkezési hullámra, hiszen a magánerős építkezések mellett állami erővel beindult munkálatokra majd másfél évtizedig várhattunk. Az újabb lendületet az Európa nostra-díjjal elismert Kárász utcának és környékének rekonstrukciója, továbbá az egyetemi könyvtár új épületének (Tudományos Információs Központ) megépítése jelenti.

Amíg a nagy állami építkezések folytak, Újszegeden beindult a magánerős építkezés, amelynek eredményeként, ma az 1880-ban Szegedhez csatolt Torontál megyei mezőváros utóda lassan Szőregig ér. Kis területre épített hivalkodó villák és tisztes jólétre utaló lakóházak váltják egymást utcáin. Az egykori, máig fennmaradt, régen nagynak és szépnek tűnő villaszerű polgárházak viskónak tűnnek az újonnan épültek mellett. Újszeged kertvárosi jellegű karakterén keveset változtattak az oda települt közintézmények és társasházak nagyobb tömbjei. Az utcák és a kertek fái jótékonyan takarják őket. A városrész növekedésére jellemző adat: az 1960-as évek elején még csak tízezren lakták, ma 30 ezer lakóinak száma. Részükre, és a Románia felől érkező forgalom számára épült az 1979-ben átadott Bertalan híd, az ország második leghosszabb hídja, amely a Római körutat a Temesvári körúttal köti össze. A várostervező Lechner tudta, hogy egyszer megépül, mint ahogy a jövőben a harmadik híd is állni fog a Bécsi körút–Temesvári körút között.

A 80-as évek közepétől folyik a Nagykörúton kívüli történelmi városrészek — Felsőváros (a Tiszától a Csongrádi sugárútig), Rókus (a Csongrádi sugárúttól a Bakay Nándor utcáig), Móraváros (a Bakay Nándor utcától a Petőfi Sándor sugárútig), Alsóváros (a Petőfi Sándor sugárúttól a Tiszáig) — fokozódó ütemű magánerős átépítése. Ennek során a telekuzsorára törekvő beépítések gyakran súlyos sebet ejtenek a korábban harmonikus, a Nagyárvíz után kialakult városképen.

A korszakban további településszerkezetet alakító változás is bekövetkezett. A város közvetlen közelében fekvő községek: Tápé, Dorozsma, Gyála, Szőreg és Újszentiván „összenőttek” vele, a hozzájuk vezető közút mentén, ami nem különleges jelenség, a gyarapodó városok sajátja. Így lett a 14–15. században Szeged része — amint a középkort bemutató részekből emlékezhetünk rá — Balak, a későbbi Alsóváros, Asszonyfalva, a későbbi Felszeged, azaz Felsőváros, valamint a ma már nem pontosan lokalizálható egykori Bánfalva. A fentebb említett településeket Újszentiván kivételével a később különvált Algyővel együtt 1975-ben, egy akkor és utána is sok vitát kiváltó döntéssel, önálló közigazgatásukat megszüntetve Szegedhez csatolták. Akkor lesznek igazán a város részei, ha infrastruktúrájukkal ugyanazokat a lehetőségeket kínálják lakosaiknak mint maga Szeged. Ugyanekkor Szeged agglomerációs övezete kiterjedt egészen Hódmezővásárhelyig és Makóig. A három város a községekkel együtt képzi az egész Alföld legnagyobb település együttesét, amely sok ügyben azonos érdekből kiindulva együttes fellépést kíván.

A második világháború óta eltelt több mint fél évszázad elsősorban sok gonddal, kevesebb örömmel járt a város és lakói számára. Valójában legnagyobb gondjától, határmentiségétől, fejlődésének legnagyobb gátjától nem tudott megszabadulni. Az eltelt évtizedek alatt azonban a városkép nagyot változott, elődeink nehezen ismernének rá

szeretett városukra. Mindez a város lakóinak energiáira, pénzére és városszeretetére alapozva valósult meg.

3. A város társadalma

Ahhoz, hogy a város társadalmában 1950 és 1990 között bekövetkezett mozgásokat bemutassuk, mindenekelőtt népességszámának alakulását szükséges áttekintenünk. Mint ismeretes, az 1941. évi népszámláláskor 136 752, a következő népszámlálás alkalmával, 1949-ben pedig 132 607 lakost írtak össze. Az adatokból következően a lakosság tehát a második világháború alatt elszenvedett veszteségeit, valamint az utána következett népmozgásokból fakadó negatív hatásokat nem volt képes pótolni. A város népessége tovább csökkent 1950 és 1952 között a közigazgatási reform következtében elcsatolt, és új községekbe szervezett tanyai lakosság számával, amelynek hatásaként a lakosság 1960-ra 98 942-re olvadt le.

Életerejét azonban példázza, hogy tíz év után, 1970-re a város népességének száma 118 895 lett, azaz közel 20 ezerrel gyarapodott, ami elsősorban a környező községekből beáramlók számából származó vándorlási többletből, másodsorban a Ratkó-gyerekek népes táborából adódott, ám a lakosság száma még mindig nem érte el az 1941. évi nagyságot. Ez egy évtized múlva valósult meg, 1980-ban ugyanis 170 794 főt írtak össze a népszámlálók. A hihetetlen méretű lakosság növekedésnek (51 899 fő), azonban megtalálható a magyarázata. Mint ismeretes, 1975-ben csatolták közigazgatásilag Agyőt, Dorozsmát, Gyálát, Szőreget és Tápét Szegedhez, ami 26 518 fő népességszám növekedéssel járt. A nagy létszám másik fele pedig részint a helyi lakosság számának növekedéséből — a Ratkó-korszak nagyobb számban született népessége ekkor került reprodukciós korba —, részint a vándorlási többletből adódott. Ez utóbbi az újonnan létesített munkahelyekre érkezőkből és családtagjaik számából tevődött össze.

A Szegedre jövő lakosság nagyobb része Csongrád megye településeiről érkezett. Békés megye népessége ugyancsak a hagyományoknak megfelelően hozzájárult a város lakosságának gyarapításához, miként ez már a történelem során nem egyszer megtörtént. A jobbára fiatal bevándorlók Szegeden alapítottak családot, és lettek gyermekes szülők. Sajátos vonása a korabeli népességnövekedésnek, hogy a munkás és alkalmazotti rétegek mellett évente mintegy 800 frissen végzett diplomás főiskolás és egyetemista is a városban maradt, és talált magának munkát, szaporította a település értelmiségének létszámát. Mindez a város lendületes fejlődésének a bizonyítéka, és jelzi a szegedi iskola- és egészségügy, valamint a kutatóintézetek erősödését. Szeged példája nem egyedi eset a korban, hasonló, ha nem is olyan látványos utat jártak be a megyeszékhelyek az országon belül.

A lendület 1980-ra lelassult, ebben a tíz évben már csak mintegy ötezer fővel gyarapodott a lakosság, ami a gazdaság fejlődésének a megtorpanását jelzi. A következő tíz év végének adata, a 158 158 fő pedig látványos visszaesésről árulkodik. A 17 ezres visszaesést némiképp mérsékeli a kivált Algyő ötezres lélekszáma. A többiek viszont elsősorban a gyárak és üzemek bezárása után, munkahelyeik elvesztése miatt távoztak

a városból. Ki visszaköltözött a környező falvakba, tanyákra, ki pedig más városban próbált új életet kezdeni. Szeged lakosságszámának hektikus ingadozása a 20. század második felében pontos indikátora a város és az ország gazdaságában és társadalmában bekövetkezett változásoknak. Végeredményben a békeévek nem hoztak stabilitást a város népességének alakulásában. A története során — ha visszatekintünk — háborúmentes időben efféle nagy hullámvölgyek és hullámhegyek nem jellemezték demográfiai helyzetét.

A fenti népesség foglalkozások szerint a következőképpen oszlott meg. 1949-ben az iparban és építőiparban dolgozók száma 30 183 főt tett ki, amely 56 267-re növekedett 1980-ra, tehát közel kétszeresére emelkedett. A nagy gyarapodás 1950 és 1960 között következett be, a csúcs 1970-ben volt, mintegy ezer fővel dolgoztak többen ezen ágazatban, mint egy évtizeddel később, 1980-ban. A mezőgazdaságban dolgozók száma az említett időszakban az országos trendhez hasonlóan — 22 807-ről 10 398-ra — csökkent. Jelentős számot tett ki a szállításban és kereskedelemben dolgozók rétege. 1949-ben 15 524, 1980-ban 26 666 volt. A vízgazdálkodásban az 1949-es 226 fős létszám 1980-ra majdnem tízszeres lett, 2368 fő. A magas létszám a 60-as–70-es években alakult ki. Bizonyára közrejátszott benne az 1970-es nagy tiszai árvíz idején szerzett tapasztalat. A nem anyagi ágazatokban a létszám kevésbé, 26 213-ról 32 978-ra növekedett. Nagyot ugrott viszont a nyugdíjrendszer kiterjesztése nyomán az inaktív keresők (nyugdíjasok és egyéb járadékosok), valamint az eltartottak száma, 13 325-ről 42 177-re.

Amint a fentiekből kiderül, Szeged lakossága foglalkozásbeli megoszlásának változásai nagy vonalakban követték a fejlettebb országokban és azon belül hazánkban a 20. század második felében lejátszódott szerkezetváltozást, ugyanakkor számos helyi sajátosság megmaradt. A korábbi időszakokhoz képest, amikor a mezőgazdaság egyes területein dolgozott a lakosság több mint fele, korszakunkban az ipar ágazatai foglalták el ezt a helyet, míg a mezőgazdaságban dolgozók ennek a létszámnak mintegy ötödét tették csak ki. E nagyarányú létszámváltozáshoz természetesen hozzájárult a nagy tanyavilág elcsatolásából következő csökkenés.

A szállításban és kereskedelemben, a Szegeden a középkor óta hangsúlyos gazdálkodási ágazatban annak ellenére, hogy a város határmenti, periférikus helyzete a korszakon át végig fennmaradt, közel 65%-os növekedés következett be. Ezen ágazatokban dolgozók messze megelőzték a korszak végére a mezőgazdaságból élők számát. A nem anyagi ágakban dolgozók számának lassúbb növekedését magyarázza, hogy városunk a 19. század második felétől karakteres hivatalnok és iskola város volt. E téren intézményi és munkatársi növekedés igen, de szerkezetet módosító igazán nagy ugrásra nem került sor. Annál inkább a nyugdíjjogosultság fokozatos kiterjesztésével az inaktív keresők és eltartottak táborában, amelynek száma 1949-től 1980-ig több mint megháromszorozódott, ami szintén az országos változásoknak megfelelően alakult. Amint a fenti adatokból kiderül, a város lakosságának foglalkozás szerkezete a korábbihoz képest a 20. század második felében gyökeresen megváltozott, amelynek nagysága leginkább a 19. század utolsó harmadában lejátszódott ugyancsak nagy mobilitáshoz hasonlítható. A változások folytatódtak a 20. század utolsó évtizedében, ezek vizsgálata azonban nem tartozik témánk körébe.

A második világháború után a polgári demokrácia időszakában majd a kommunista hatalomátvétel után a társadalom rétegezettségében a fentebb említett változásokhoz hasonló jelentős átalakulás tapasztalható. A társadalom homogenizálására törekvést általában az utóbbi korszak uralkodó politikai szemléletéből vezetik le, azonban a folyamat korábban megindult az 1945-ös földosztással, a bankok államosításával, 1948-ban a száz fő feletti dogozót foglalkoztató üzemek államosítását elrendelő törvénnyel, majd az 1948. évi 20. tvr-el, amely a tíz fő feletti alkalmazottat foglalkoztató üzemek államosítását rendelte el. A kisiparosok és kiskereskedők rétegének felmorzsolását alsóbb fokú, kormány- és miniszteri rendeletek, (pl. 5770/1948. sz. Korm. rendelet) tették lehetővé. A sort az 1952. évi 4. tvr. zárta, amely a házingatlanok államosítását rendelte el. A kor szellemiségére jellemzően a törvény bevezetőjében indoklásként a munka nélkül szerzett jövedelmek megszüntetése mellett azt hozták fel, hogy az államosításokkal a népgazdaságot megóvják a házingatlanok romlásából keletkező károktól. Ugyanekkor megindult a termelő szövetkezetek szervezése és a kulákoknak számított gazdag- és középparasztság rétegének adminisztratív úton végrehajtott ellehetetlenítése.

Városunkban a nagybirtokos rétegnek képviselői korábban sem éltek, a kevés nagytőkés pedig a front elől távozott a városi politikai elittel együtt Szegedről. Vissza kevesen tértek. A történelmi középosztályhoz tartozó helyi csoportokat 1949-re már szétzilálták. A polgári középosztály Szegeden élő nagyobb számú tagjai közül azok vészelték át az időszakot, akik a politikai élettől távol maradva csak szakmájuknak élve dolgoztak. E réteg soraiban a hagyományos szemléletmód és értékek követése visszaszorult a családi, rokonsági szférába. A felnövekvő gyerekek hagyományos erkölcsök szerinti nevelése és a példaadás családi és rokonsági szintre került. Elindult a „kettős nevelés” kora.

Az alsó középosztály és a kispolgárság rétegei elleni támadás, amely során adminisztratív intézkedésekkel (mesterséges anyaghiány, jövedelemadó mérhetetlen emelése, stb.) indult, és végül az üzletek és műhelyek bezárásához vezetett. A berendezések, árukészletek elvétele különböző módon történt. Legtöbb esetben az államosítással megbízott személyek megjelentek a reggeli nyitáskor, és lefoglaltak mindent, árut és pénzkészletet. A tulajdonosnak pedig üres kézzel kellett elhagynia a boltját vagy műhelyét. Hivatalosan készített leltárak igen ritka esetben maradtak fenn. Előfordult az is, hogy egyes kiskereskedők haladékot kaptak készletük kiárusítására. Az iparosnak vagy kereskedőnek módja nyílt kisipari szövetkezetbe (KTSZ), vagy kiskereskedelmi vállalatba lépni, és egykori üzletében vagy másutt alkalmazottként tovább dolgozhatott. A réteg adminisztratív megszüntetésével egyúttal eltűntek e társadalmi tömb hagyományos értékei. A konkurencia az iparosokat és kereskedőket a jobb minőség előállítására, a bő választék előteremtésére, továbbá ezzel állandó vevőkör kialakítására ösztönözte, amelyhez hozzá tartozott a pontosság, a megbízhatóság, a munka, a szakma szeretete, az üzleti tisztesség és becsületesség, amely e társadalmi csoportokat jellemezte.

Több iparágban és kereskedő tevékenységben apáról fiúra, testvérre szállt az iparűzés és kereskedés. Az ismert nevek közül néhányat említünk meg: a Hodács, Borbély és Pusztai családot az asztalos iparban, a Bárkányit, Piszturit és Zsivin-t a cipőiparban,

a Zsámboki fazék- és cserépkályha készítőket, a Krier és Pónyai férfiszabókat, az Ábrahám, Börcsök, Farkas és Hódi füszerpaprika készítőket, a Szolcsányi kalaposokat, a Dennert kelmefestőket, a Jójárt kőműveseket, a Burkus könyvkötőket, a Bán és Varga köteles családot, a Szeles szobafestőket, a Bányai szűcsöket, továbbá a Barta, Bartos, Becsey, Beck, Bodó, Csonka, Dózsa, Hirschl, Horváth, Ketting, Martonosi és más kereskedő családokat. Ma már tudjuk, hogy a városnak e karaktert adó rétege a gazdaság fejlődése során lassú átalakuláson, változáson ment volna keresztül, ideológia vezérelte gyors felszámolása nemcsak számukra, az egész társadalom számára feszültség kialakulásával és jelentős kárral járt.

A társadalmon belüli feszültségeket tovább növelte, hogy Szegeden 1949 elején még 7000 munkanélkülit regisztráltak, és a munkanélküliséget csak az 1950-es években tudták felszámolni. A munkanélküliség elsősorban a mezőgazdasági és ipari bérmunkás rétegeket sújtotta, akiknek jövedelme a többi rétegekéhez hasonlóan szintén csökkent az 50-es években, ami az életszínvonaluk romlását hozta magával. Mivel helyiek nem állnak rendelkezésünkre, országos adatokkal illusztráljuk a fentieket. Az állami alkalmazásban állók (munkások, tisztviselők) jövedelme 1948-ra elérte az 1938. évi 90%-át. Ettől kezdve azonban folyamatosan zuhant, és 1952-ben már csak 66%-át kapták. Az ország és benne Szeged lakossága lehangoló szegénységben élt. A lakások bútorzata nem változott, a foltozott ruha nem volt szégyen, csak a piszkos. Nyáron mezítlábas gyerekek járták az utcát. A melegítő (mackó), lódenkabát és svájcisapka általános viselet volt. Étkezéskor ritkán jutott hús az asztalra. A zsíros és lekváros kenyér a gyerekek számára felséges ételnek számított. A lakásokban általában egy helyiséget fűtöttek, a hideg ágyakat lefekvés előtt Szabad népbe csomagolt, előzőleg felforrósított tetőcseréppel melegítették.

Az általános szegénységen belül viszont egyenlősdi megvalósítására törekedett a politikai és állami vezetés. Az orvosok átlagosan hozzávetőlegesen annyit kerestek, mint a különös figyelemmel kezelt vájárok. Egy középiskolai tanár majdnem annyit vitt haza, mint egy géplakatos. A legalacsonyabb béreket a hagyományokhoz híven a mezőgazdasági munkások keresték. A munkások és alkalmazottak bérének 75-80%-át kapták a termelőszövetkezeti parasztok, 65-75%-át az állami gazdaságok dolgozói. Mivel erre az időre Szeged külterületének jelentős részét elvesztette, lakosságának jövedelmi viszonyai megközelítették az országos átlagot. Főképp azért nem érték el, mert a város ipari szerkezetében rendkívüli túlsúllyal képviseltette magát a könnyű- és élelmiszeripar. A környéken mezőgazdaságból élők pedig kevesebb jövedelmüket otthon végzett túlmunkából származó keresettel egészítették ki.

Az erőteljes homogenizálódás folytatódott 1956 után, aminek következtében három nagy tömb alakult ki a társadalomban: az ipari, közlekedési és kereskedelmi munkásoké, a mezőgazdasági dolgozóké (tsz tagok és állami gazdaságok munkásai), valamint az értelmiségé, amelyeken belül további alcsoportok léteztek. Összetételükben nagy szerepet játszott a szakképesítés. További lényeges változást hozott az, hogy az 1970-es évek végére megszűnt a két világháború közötti időszakra és az ötvenes évekre jellemző mérhetetlen szegénység. A jövedelmek állandó emelkedése mellett az egalitárius szemlélet az 1980-as évek elejéig tartott. A társadalom legjobban és leggyengébben kereső tíz százaléka között csak 3,8-szoros volt a különbség, aminek nagy szerepe

volt a társadalmon belül feszülő ellentétek oldásában. E szorzó a változó szemlélet és a gazdasági reformok következtében 1990-re hatszorosra emelkedett. Az 1970-es évektől egyúttal megindult — kezdetben szerényen, majd egyre felgyorsulva — a homogenizált társadalom vagyoni tagozódása az újgazdagokkal az élen, a társadalom legalján pedig a depriváltak, azaz szegények össztársadalmi tekintetben mintegy tíz százalékra tehető rétegével.

A társadalom homogenizálását, amely kezdetben együtt járt a régi elit rétegek felszámolásával, nem pusztán a fent leírt módszerekkel hajtották végre. Ide vehetjük az internáló táborokba gyűjtést és a kitelepítéseket. Szegedről például 1952-ben száz családot telepítettek ki. Ingóságaikat felleltározták, és a bizományi áruházon keresztül értékesítették. Ugyancsak ide tartozik a szerzetes rendek felszámolása. 1950-ben, amikor elrendelték feloszlatásukat, az országban 23 férfiszerzetben 2582-en, a 40 női szerzetben 8956-an éltek. Szegeden ekkor négy férfi szerzetes rend (jezsuita, minorita és obszerváns ferences, valamint piarista) tevékenykedett, továbbá tízen felül volt a női, az apácarendek száma. Feloszlatásuk, azaz internálásuk, akkor következett be, amikor 1950. június 7-e és 9-e között indokolva a jugoszláv–magyar viszony elmérgesedésével 1000 szerzetest és apácát telepítettek ki a jugoszláv határ térségéből. Idegen helyre vitelük — miután a végrehajtókat a városházára hívták össze, némi pálinkával erőt és bátorságot öntve beléjük tájékoztatták a feladatról — éjjel történt. Kis személyes csomaggal, teherautón vitték el a rendtagokat a városból üresen hagyva a rendházat, ahonnan az ingóságokat később leltárba vétel után szállították el, az épületeket pedig más célra hasznosították. Az alsóvárosi zárdából Kárpát M. Relindisz nővér visszaemlékezése alapján az alábbi módon szállították el a 122 rendtagot: „A szegedi anyaházban éjszaka 2 órakor a portás nővér felszólt az emeletre, hogy keresik a tisztelendő főnöknőt. Néhány perc múlva kinyílt a nagykapu, és hat leponyvázott teherautó gördült be az udvarra. Fegyveres katonák, ávósok lepték el a rendházat, és minden hálószobába bekiabáltak: »Húsz perc öltözködési idő. Szedjék össze a szentségeiket és a meleg holmijukat.« Minthogy nem volt egyetlen nagyobb termünk sem, ahol mind elfértünk volna, a kápolnába tereltek bennünket, nővéreket és jelölteket. Útközben, az emeletről lejövet egy nővérünk elkezdte a Te Deumot énekelni. Erre ránk kiáltottak, hogy maradjunk csendben. A kápolnában elfoglaltuk a helyünket, ők pedig név szerint szólítottak minket az áldoztatórácshoz, hogy aláírjuk a minisztérium végzését, mely szerint »tartozik jelenlegi lakóhelyét elhagyni és Ludány község kényszertartózkodási helyre távozni. Indoklás: Nevezett eddigi lakóhelyén való tartózkodása a közrend és közbiztonság szempontjából aggályos. Az előttem kihirdetett és kitiltásomat elrendelő véghatározatot átvettem.«”

A korábbi politikai és gazdasági elithez tartozókat és a rendszerrel szembenállókat vagy csak vélt szembenállókat (pl. Szegeden Bálint Sándor, Ilia Mihály és mások), illetőleg azoknak jelentős részét az egész korszakon át figyelte a titkosrendőrség. E tevékenységéről azóta városunkra vonatkozóan is jelentős szakirodalmi feldolgozások születtek.

Minden társadalomtörténeti feldolgozás részletesen foglalkozik a népesség iskolai végzettségével, amely egyik fontos jellemzője a társadalom állapotának. E tekintetben

a 20. század második felében az országos helyzetnek megfelelően városunkban ugyancsak jelentős változás történt, amelyet az alábbi táblázat nagyon jól fejez ki.

A jelentős növekedés nyomán egyrészt a gazdaság a korábbihoz képest magasabb szakmai képzettségű munkaerőhöz jutott, másrészt kialakult az új értelmiség, amelynek létrejöttét a politikai vezetés nagy erővel támogatta. A tömegessé váló képzés azonban sok helyütt a színvonal csökkenésével járt, ennek ellenére a korszak legsikeresebb modernizációs lépésének tekinthető.

A fentebb leírt nagy változásokhoz hasonló átalakulások következtek be az emberek életformájában és életmódjában. Az 1960-as években a mezőgazdasági termelésben az igavonó állatokat fölváltották a gépek. Nem bandukolt már állatai után az eke szarvát tartó földműves, nem jártak terményekkel s szénával megrakott szekerek a dűlő- és országutakon, egy-egy piaci nap után nem kígyózott Szegedről hazafelé tartó kocsik hosszú sora mint korábban. Azóta autóval járnak a piacolók. A korábban többnyire kéziszerszámával dolgozó embert fölváltotta a gépe vagy gépsora mellett álló. A műhelyek helyén pedig más célú épületek állnak.

A város széléről már eltűntek a kisablakos vályogházak, amelyeket kezdetben sátortetős, az utcára két nagy ablakkal tekintő épületek váltottak föl átalakítva a városszél külső képét. Később nyeregtetős, többszintes többszobás gázzal fűtött házak épültek a blokkházak mellett, amelyekről korábban írtunk.

A két kereső jövedelmére épített család belső élete szintén megváltozott. A gyerekeit, és férjét meleg étellel és tiszta lakással hazaváró családanya az idők folyamán ritkaságszámba menő jelenség lett. A munkahelyre, iskolába rohanó családtagok csak este találkoznak. A család az együtt élők és együtt termelők közösségéből fogyasztói egységgé vált. A jobbára kis, de a korábbiaknál komfortosabb lakásokban egész napokat eltölteni nem is lehet. Az átalakulással együtt járt a háztartások gépesítése, a villamos energia és a gáz használata, a főzésre félkészen árusított élelmiszerek fogyasztása, valamint a tömegkommunikáció, a médiumok egyre erőteljesebb betörése az egyének és a családok mindennapi életébe, ugyanakkor visszaszorult az olvasás. A változás magával hozta a kis- és hobbikertek, valamint hobbi tanyák megjelenését, amelyek gazdái megkísérlik megvalósítani a természethez közelibb életet.

A 20. század második felében a szegedi társadalomban, miként az országéban nagy horderejű változások játszódtak le. A helytörténészek feladata, hogy ezek mélyebb

feltárását a jövőben elvégezzék, majd a város lakossága elé tárják, és közelebb vigyék a ma élőket szegedi élethelyzetük jobb megértéséhez.

4. A közigazgatás változásai

A társadalmi változásokat követő hatalmi- és rendszerváltozások magukkal hozzák a mindenkori vezető elitnek megfelelő, és általa létrehozott közigazgatási rendszer kialakítását, amelynek egyik pólusán a központi, a másikon pedig a helyi szervek állnak. A közigazgatási rendszerek nem állandóak, az illetékesek a társadalmi valóság igényeinek megfelelően változásokat, módosításokat hajtanak végre szisztémájukon.

1944–45-ben, amikor a front közeledtével a vezető hivatalnokok menekülése folytán Szeged közigazgatása egyelőre megbénult, a nemzeti és egyéb népi bizottságok fogtak hozzá a helyi élet megindításához. Bennük az egykori Magyar Frontban tömörült pártok (Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunista Párt, Magyar Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Paraszt Párt) képviseltették magukat. 1944. december 3-án — mint említettük — Szegeden zászlót bontott a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, és helyi szerveként létrehozta a Szegedi Nemzeti Bizottságot.

Mégsem a nemzeti bizottságokra támaszkodva épült fel az új közigazgatási rendszer, hanem a 14/1945. M.E. sz., a közigazgatás ideiglenes rendezéséről szóló rendelet alapján a régi formákat tartották meg, természetesen új tartalommal és azt hordozó új emberekkel. E rendelet nyomán született meg az 1030/1945. M.E. sz. rendelet, amely részletesen foglalkozott az önkormányzatok ügyeivel, és demokratikus megoldásokat rendelt el. Eltörölte a virilizmust, amelynek elve alapján az iskolázottságot figyelembe véve a legtöbb helyi adót fizetők listájából választották a törvényhatósági bizottság vagy a képviselő-testület tagjainak felét, majd kétötödét. Kimondta, hogy az önkormányzati testületekben csak a választottaknak van szavazati joguk, a városokban elrendelte a városi tanács újrafelállítását. A 15/1945. M.E. sz. rendelettel pedig igazoló eljárás alá vonták a közalkalmazottakat, azaz igazolniuk kellett, hogy 1939. szeptember 1. óta magatartásukkal nem sértették meg a nép érdekeit.

A közigazgatás ideiglenes rendezéséről szóló rendeletet a pártok, különösen a Baloldali Blokk pártjai szó szerint értelmezték. Még 1945-ben módosítottak a közigazgatási beosztáson, és a pártok megkezdték a közigazgatás átszervezésével kapcsolatos tervezeteik kialakítását. Öt vármegyét összevonással megszüntettek. Az ideiglenességre utaló jegyeket eltörölték a megyék nevében. Ekkor lett többek közt Csanád–Arad–Torontál közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék névből Csanád megye elnevezés, jóllehet egy-egy, volt Arad és Torontál megyei járás továbbra is hozzá tartozott. Néhány ésszerű területi átcsatolást is elvégeztek a megyék között, valamint a községek esetében is született néhány változás. A pártok és egyéb szervek (Belügyminisztérium, Szakszervezeti Tanács, Jogi Reform Bizottság) tervei közül a Nemzeti Paraszt Párt (NPP) Bibó István és Erdei Ferenc által kidolgozott városmegye elképzelése tűnik a leginkább figyelemre méltónak. Egy-egy város és gazdasági vonzáskörzete alkotott volna egy-egy városmegyét, mint önkormányzati egységet, a központi államigazgatást

pedig, hogy a minisztériumokat tehermentesítse a helyi ügyintézés terhei alól, kerületenként szervezett állami hivatalokba decentralizálta volna.

A fordulat éve után új hatalmi politikai helyzet állt elő, amely a közigazgatás átalakításával kapcsolatos vitáknak is más irányt szabott. Az MDP I. kongresszusának programnyilatkozata foglalkozott a közigazgatással is: „A népi demokráciában a nép részvétele a közügyek intézésében nem korlátozódhatik a parlamenti és önkormányzati választásokban való részvételre; a nép egyre szélesebb rétegeit kell bevonni az állami, önkormányzati és gazdasági élet ellenőrzésébe és irányításába.” Ennek (a közügyek intézésének) a formájaként pedig a tanácsrendszer kínálkozott, és nemcsak kínálkozott, hanem a variációk feletti vita nélkül meg is valósult a totális állam sztálini eszméjének jegyében. Amikor a szisztéma átvételére és a magyar viszonyokhoz igazítására került sor, az orosz szovjetekből a kezdetben meglévő, önigazgatásra jellemző elemeket már teljes egészében kitakarították, és azok a pártállam bürokratikus gépezetének részei lettek. A minta „alkalmazása” nem bizonyult egyedi esetnek. Bulgáriában 1948. február 27-én, Csehszlovákiában 1948. december 21-én, Sztálin születésnapján (sic) született meg a törvény. Romániában 1949. január 13-án, Albániában március 11-én, Lengyelországban pedig 1950. március 20-án látott napvilágot.

Lépéseit tekintve előbb az alkotmányt (1949. évi XX. tc.) fogadták el, majd annak 70. §-a alapján kidolgozták az első tanácstörvényt (1950. évi I. tv.), amelyet még kettő követett 1954-ben és 1971-ben. Sutba vágva vagy talán nem is ismerve Montesquieu-nak a hatalom megosztásáról szóló, azóta ismét hangoztatott gondolatát, a marxizmus klasszikusainak idevágó absztrakt spekulációi alapján egységes államszervezetet alkottak a helyi igazgatást illetően. Az önkormányzat gondolatát is kiiktatva (elemei a harmadik tanácstörvénybe kerültek be ismét) a demokratikus centralizmus jegyében erőteljesen centralizált szervezetet hoztak létre. Törekedtek még a közigazgatás szót is államigazgatásra változtatva az új rendszer másságát, az előzőnél jobb és újszerűbb voltát hangoztatni.

A tanácsi testületek megválasztása és a szakhivatali apparátus felállítása előtt megszüntették a korábban általunk említett állami területi szerveket, igazgatóságokat, mert azok működését a tanácsokon belül képzelték el, ugyanakkor megindult a régi helyi igazgatásban a „reakciós elemek” felcserélése „népi káderekkel”. Előbb a megyei, majd a járási, városi végül a községi tanácsokat állították fel. (Végeredményben a korábbi közigazgatási szervezet is, ami a struktúráját illeti, el tudta volna látni a totálisan szervezett állam igényeinek helyi megvalósítását, ám a sok messianizmust is magában foglaló sematikus világban, Sztálinnak és kegyenceinek uralma idején mindez nem volt lehetséges.) Így került sor a törvényekkel és a jog erejével nem tisztázott népképviselet elvének hirdetése alapján a tanácsrendszer bevezetésére, amelynek feladata főleg a kezdeti időkben a központi akarat szolgai végrehajtása volt.

A helyi tanácsok megalakulása három ütemben ment végbe. 1950. június 15-én megalakultak a megyei ideiglenes tanácsok, valamint a budapesti városi tanács. Augusztus 15-én a városokban, járásokban és Budapest kerületeiben alakultak meg az ideiglenes tanácsok. Október 22-én bonyolították le a tanácstagi választásokat, és ennek eredményeként újjáalakították a már ideiglenesen működő összes tanácsot,

továbbá október 26–27-én megalakultak a községi tanácsok, a városi, járási és budapesti kerületi tanácsok pedig december 8-án jöttek létre.

Az új közigazgatási szervezet megalakulásáig terjedő rövid időben számos intézkedést kellett, és kellett volna meghozni. Mindenekelőtt kialakították a megyék, majd a járások területét, különös tekintettel figyeltek a járásokra, amelyek 1950-től népképviseleti és közigazgatási funkciót egyaránt elláttak. A városokat a megye és a járások alá osztották be. A megyeszékhelyeket, továbbá Baját, Nagykanizsát, Sopront és Szegedet, valamint átmenetileg Karcagot és Kisújszállást közvetlenül a megye alá helyezték mint járási jogú városokat. Később más városok is kaptak hasonló státust.

Pontosabban meg kellett volna határozni a hatáskörök ügyét és a feladatok megosztását a helyi és a központi szervek között, továbbá a tanácsi szervezeten belül is. A 143/1950.(V. 18.)M. T. sz. rendelet a megyei tanács és a végrehajtó bizottság hatáskörébe utalta mindazokat a feladatokat, amelyeket addig a főispán, az önkormányzat, valamint a korábban már említett állami területi igazgatási szervek láttak el.

Városunk helyzete az első tanácstörvény és végrehajtása következtében az akkor egyre inkább feszültté vált jugoszláv–magyar viszony miatt is ugyancsak alászállt. A területrendezés során a négy korábbi törvényhatóságból (Csanád, Csongrád megyék, Szeged, Hódmezővásárhely város) egy megye lett, azon belül Vásárhely mint megyeszékhely, Szeged pedig „kiemelten” járási jogot kapott, ami azt jelentette, hogy nem a járás, hanem közvetlenül a megye alá tartozott. Szeged önállósága 1719 óta, amikor a török idők után újra elnyerte a szabad királyi város jogát, az önkényuralom idejét nem tekintve, sohasem szenvedett ekkora veszteséget. Mint ismeretes, ekkor jött létre a szegedi járás az egykori kiskundorozsmai járás területéből, a Trianon után Csanád megyéhez került egykori Torontál megye törökkanizsai járás északi részéből, valamint Szeged külterületéből, ami a város számára nagy veszteséget jelentett, hiszen nemcsak területét, hanem gazdasági alapjának egy részét is elvesztette. 1950-ben kivált és önálló községgé alakult Alsóközpont (Mórahalom), Csengele, Felsőközpont (Balástya), Lengyelkápolna (Zákányszék), Röszke, Ruzsa-járás (Ruzsa), Szatymaz és Várostanya (Ásotthalom). 1952-ben pedig Domaszék önállósult.

A szegedi ideiglenes tanács 1950. augusztus 15-én, a választott pedig október 31-én alakult meg. A vb tagjai közül kilencen maradtak továbbra is, hatot váltottak fel új emberek. Mivel az első tanácstörvény szerint a vb-nek szintén a tanácshoz hasonló, vele egyenrangú szerepköre volt, a tanácsülések pusztán demonstratív, az előterjesztett napirendekkel való egyetértést kifejező jelentőséggel rendelkeztek. A vb tagjai egyébként meglehetősen gyorsan cserélődtek, kivéve azokat, akik a helyi igazgatásban vagy közéletben fontosabb szerepkört játszottak.

A korábbihoz képest a tanács belső szervezetét is átalakították. 1950. július 24-én a megyei tanács vb az alábbi módon állította fel Szeged város végrehajtó bizottságának szervezetét: 1 elnök, 2 elnökhelyettes, 1 titkár, titkárság és a vb osztályai (I. Pénzügyi, II. Terv-Statisztikai és Munkaerő-gazdálkodási, III. Igazgatási, IV. Ipari és Kereskedelmi, V. Mezőgazdasági, VI. Építési és közlekedési, VII. Oktatási és Népművelési, VIII. Közegészségügyi- és Népjóléti, IX. Lakásgazdálkodási). 1951. február 1-jétől már tizenegy osztály működött, a II. osztályból kivált és külön osztállyá szervezték a Munkaerő-gazdálkodásit, a IV-ből pedig kivált és külön osztály lett az Ipari osztály,

megalakult a Begyűjtési és Kereskedelmi osztály. Az osztályok csoportokra tagozódtak.

A szakigazgatást ellátó osztályokat azért növelték, mivel a tanács — mint említettük — számos korábban más, állami szerv által gyakorolt funkciót vett át. Az ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági, munkaerőgazdálkodási ügyekkel és másokkal a tanács elődje, a polgármesteri hivatal nem foglalkozott csak annyiban, amennyiben azok a város tulajdonával voltak kapcsolatosak.

A tanács hivatali szervezete alapjaiban a korszak végéig ugyanaz maradt, ám az egyes szakfeladatok súlyának változásával és egyéb okok miatt is nem egyszer módosult a struktúra egy-egy része. Keveset változott a pénzügyi, egészségügyi, igazgatási osztály helyzete és szerepe. Annál többet például az Ipari és Kereskedelmi Osztály. Sorsa szimbolizálja azokat a szervezeti változásokat, amelyek a tanácsnál egy időszakban sem voltak ismeretlenek. Tehát az Ipari- és Kereskedelmi Osztály 1951. február 1-jén ketté vált iparira meg begyűjtési- és kereskedelmire. 1954. április 8-án megszűnt a Begyűjtési Osztály. (Tanácson kívüli hivatallá szervezték.) 1957. március 19-től 1957. július 2-ig az ipari, valamint az építési és közlekedési osztályokat Műszaki Osztály néven összevonták, majd ismét szétváltak. Ezután stabilitás állt be harminc évig. 1988-ban viszont február 1-jétől ismét összevonták az ipari és kereskedelmi osztályokat, valamint a Mezőgazdasági Osztályt Kereskedelmi és Termelési Osztály néven. Általában az 1960-as és 80-as évek közötti időre jellemző bizonyos stabilitás, ami a tanácson dolgozók nyugodt munkafeltételeinek kereteit biztosította. Az egyes átszervezések ugyanis létszámváltozással jártak. Jelentős volt például az 1957-es létszámcsökkentés, amikor a városi és kerületi tanácsok számára 30%-os „racionalizálást” írtak elő. A 300-as összlétszámot (170 városi, 130 kerületi alkalmazott) 217-re apasztották.

A tanácsok gyors felállítása, a káderek bevitele, amely ugyan az apparátus létszámát felduzzasztotta, az ügyintézés színvonalát, a hivatali írásbeliséget károsan befolyásolta, ami egyértelműen kitűnik a korabeli iratokból. Nehezen találták meg azokat a formákat, amelyek a más szellemiségű közigazgatásnak megfeleltek. A máig használatos keretek, hivatali nyelv és stílus a 60-as években alakultak ki az előző évek gyakorlatára támaszkodva, és szilárdultak meg hosszú távra.

Amint a vb és tanácsülési jegyzőkönyvekből kiderül, a tanács testületeire a döntéseket illetően vajmi keveset bíztak, azok más hatalmi szférában születtek meg. Ez a forma a későbbiekben sem sokat változott. Szűk témaköre volt a testületi üléseknek. Mezőgazdasági terület lévén 1956-ig a vb-ülések főképp a mezőgazdasági munka időszerű gondjaival, valamint a begyűjtési terv állásával foglalkoztak. Legtöbb esetben az említett két terület szakosztályának vezetője szerepelt beszámolójával az első napirendi pontban. A többi ágazat aránytalanul kevés helyet kapott. Az egyéb és személyi ügyekben általában az előterjesztést fogadták el, viták kisebb kérdéskörökben alakultak ki. A testületek a hatalom által rájuk osztott demonstratív feladatnak megfelelően működtek. Az iratokból egyáltalán nem derül ki, hol születtek meg a döntések, mennyiben játszottak szerepet meghozatalukban a városi és a megyei pártbizottság vagy a központi pártszervek, illetve az ÁVH vagy a Belügyminisztérium. Minderre általánosságban

és elnagyolva választ lehet adni, de a valóságra csak az eseményekben résztvevők naplóiból, írásbeli vagy szóbeli visszaemlékezésből fog fény derülni.

A tanácsok a közigazgatás számos ügyes-bajos dolgát megoldották, dolgozóik általában becsületes munkát végezve látták el feladatukat, sokszor ugyanolyan, sőt nagyobb létbizonytalanságban, mint a más munkahelyen dolgozók, mégis számos megoldatlan kérdés maradt, amelyet egyre tisztábban láttak a rendszer létrehozói és irányítói. Végeredményben a tanácsoknak — bár elvileg ezért is hívták őket életre — nem voltak tömegkapcsolatai, éppen a tanácstagok választásában a területi elv és önkormányzati forma kiiktatása miatt. Az állandó bizottságok és a tanács testületeinek szerepét elhalványította a vb-k jelentősége. A tanácsok 1954 előtt főképp a begyűjtéssel foglalkoztak, ami eleve idegenné, sőt gyűlöletessé tette őket a lakosság szemében. A túlzott centralizációs törekvés miatt, amelynek szolgálóleánya lett minden helyi tanács, szinte nem létezett helyi, községi politika, aminek következtében sematikussá, arctalanná váltak a helyi politikusok és tanácsi vezetők. A tanácsok vajmi kevés gazdasági önállósággal rendelkeztek. Nemegyszer vétettek a törvényesség ellen, amelynek nem sok jelentőséget tulajdonítottak. Mindezekhez belső szervezeti zavarok is járultak. Talán legfontosabbként a járások és városok, valamint a nagyvárosok és a megyék között feszülő ellentéteket említhetjük meg. A felsorolt bajok végül is a sztálini típusú berendezkedés tényéből származtak, amelyet végérvényesen félretenni nem lehetett, mégis felmerült a változtatás, javítás igénye. Így született a második tanácstörvény 1954-ben, amellyel a felmerült gondokon próbáltak segíteni. Hiába látta világosan a tanácsrendszer politikai kudarcát a legfelsőbb pártvezetés, az adott struktúrán a kor szellemisége miatt képtelen volt változtatni.

Az 1954. évi X. törvény mindenekelőtt a tanácstestület szerepét és tekintélyét hangsúlyozta, meghúzta a választóvonalat a vb és a tanács között. Nemcsak azzal, hogy az addigi vb-elnök elnevezést tanácselnökre változtatta, hanem azzal is, hogy a vb a tanácsülések közötti időben nem helyettesíthette a tanács testületét. Meghatározta a tanácstagok jogait és kötelességeit, emelte a tanácsi bizottsági munka tekintélyét. Szervezeti tekintetben pontosan meghatározta az általános hatáskörű közigazgatási és szakigazgatási szervek vonulatait, alá- és fölérendeltségi rendszerüket. Ugyanakkor számos féket is meghagyott a szervezeten belül, amelyek a centralizációt erősítették. Így például a megyei és városi vb-k egymás alá- és fölérendeltségét, amelyet csak a korszak legvégén szüntettek meg.

A törvény lehetővé tette a városok önállóságának növekedését azzal, hogy azok java részét kivette a járások hatásköréből és a megye alá rendelte, ugyanakkor négy várost (Miskolcot, Debrecent, Pécset és Szegedet) közvetlenül a központi szervek irányítása alá vont megyei jogú város elnevezéssel, egyúttal lehetővé tette, hogy ezen városokban kerületi tanácsokat hozzanak létre.

Jelentősen megváltozott a tanácstagok választásának módja. Eddig lajstromon szerepeltek, tehát az összes szavazó az összes tanácstagra szavazott, most tanácstagi kerületeket hoztak létre, és itt indultak a jelöltek, ebből következően a körzet a számára kijelölt személyre szavazhatott. A területi elv bevezetése a többi változtatáshoz képest formálisan jelentős előrelépés volt a demokratizálódás útján, ám a gyakorlatban a továbbiakban is megmaradt az erőteljes centralizmus, a pártirányítás pedig, amelyet

minden esetben hangsúlyoztak, az önállóságot, a másképp gondolkodást, netalán cselekvést továbbra sem tette lehetővé. A tanácsülések hozzászólói legtöbbször továbbra is az előterjesztések elfogadása mellett foglaltak állást, viták kisebb kommunális kérdésekben (járda-, vízvezeték-, csatornaépítés) alakultak ki időnként. Szakértelem és idő hiányában a tanácstagok többsége érdemben nem is tudott hozzászólni a lényeges várospolitikai kérdésekhez.

Az 1954. évi X. törvény fontos változást hozott tehát Szeged életében. A város kivált Csongrád Megye Tanácsának irányítása alól, azzal egyenjogúvá vált. A megyei jogú várossá nyilvánításával egyidejűleg sor került 3 városi igazgatási kerület megszervezésére is, amelyek mint kerületi tanácsok 1971-ig működtek. Az első kerületi tanács vb. elnöke Mison Gusztáv, a másodiké Csúri Mihály, a harmadiké pedig id. Komócsin Mihály lett. A törvény a szakigazgatási szerveknek (osztályoknak) az 53. § alapján önálló intézkedési, irányítási és hatósági jogkört biztosított, megállapítva, hogy a szakigazgatási szervek az államigazgatás önálló helyi szervei, amelyek kettős alárendeltségben, egyrészt a vb-nek, másrészt a felettes szakigazgatási szerveknek alárendelten működnek. 1950-től a szakigazgatási feladatokat tudniillik a vb látta el a hivatali apparátus segítségével.

A választások 1954. november 28-án zajlottak le, a kerületi tanácsok (személyzetüket és a tisztségviselőket már korábban kijelölték) december 6-án alakultak meg, a szegedi városi tanács pedig december 8-án tartotta alakuló ülését. Mód nyílt volna az osztályok egy részének átszervezésére is. Ezt azonban nem valósították meg. Csak 1957-ben vonták össze az oktatási és művelődési osztályt, valamint ekkor alakult át a Községgazdálkodási Osztály Építési és Közlekedési Osztállyá, a Munkaerő-gazdálkodásinak is ekkor változtatták meg a nevét Munkaügyi Osztályra.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idejéről nem maradt fenn jelentős történeti forrásértéket tartalmazó anyag. A testületi jegyzőkönyvekbe alig-alig szivárgott be valami az eseményekből. Az október 23-án tartott vb-ülésen a korábban kijelölt napirendekkel foglalkoztak: 1. Beszámoló a határozatok végrehajtásáról. 2. Anyakönyvi, közlekedési-szállítási munka vizsgálata, közlekedésrendészeti feladatok ellátása. 3. A városi sport helyzete. A 4. pontként szereplő előterjesztésekben sincs semmi, amely a forrpontra jutott politikai, társadalmi helyzetre utalna. November 12-től újra ülésezett a testület, ám a kialakult helyzetről igen szemérmesen általában hallgat a jegyzőkönyv. Mindez a korabeli tanácsi munkastílus szelleméből fakad. Megállapítható: a korszak története a közigazgatásban keletkezett iratok alapján nem írható meg.

Hosszú előkészület után született meg az 1971. évi I-es törvény, amely ismét egységes keretbe foglalta a tanácsok elvi, szervezeti és működési körülményeit. A továbblépés igénye mindjárt a tanácsok meghatározásában jelen van, amely szerint a tanácsok a demokratikus centralizmus alapján működő népképviseleti-önkormányzati és államigazgatási szervek. A törvény szerint a helyi tanácsok esetében valósult meg a fenti kettősség, a megyei tanácsok és szerveik pedig elsősorban állami feladatokat láttak el. (Nem véletlen tehát, hogy a rendszerváltozásra készülődve éppen a megyéket érte a legélesebb és szinte állandó támadás.) Az államigazgatási rendszerek legtöbbjében, ahol vannak ilyenek, a közigazgatás területi szervei a központi államhatalom,

a központi akarat képviselői. Így nem véletlen, hogy elsősorban ezt a feladatot kapta a megye azzal együtt, hogy önkormányzati testülettel is rendelkezett.

Az önállósodás felé vezető újabb lépésként könyvelhető el az, hogy a törvény megszüntette a tanácsi testületek szervezetei alá- és fölérendeltségi viszonyát. A járási tanács megszüntetése, amelyet részint a mezőgazdasági termelőszövetkezetek megerősödése hozott magával, ugyancsak efelé mutatott, másrészt a városok számának növekedése, a nagyközségek megalakítása, a városkörnyéki község státusának kialakítása is jelezte e folyamat megindulását. A megkezdett úton továbblépést jelentettek az 1983. évi II. tc., az 1985. évi IV. tc., az 1983. évi 26., és az 1984. évi 22. számú törvényerejű rendeletek, valamint számos kormány- és minisztertanácsi rendelet.

A III. tanácstörvény, bár a decentralizáció felé mutatott, Szegedet mégis kellemetlenül érintette, mert 1971. április 25-ével elvesztette megyei jogú státusát, és ismét a megye alá került, ami főképp pénzügyi megkötöttségeket jelentett. Azt azonban mégis megjegyezzük, hogy ebben az időszakban a város sokkal lendületesebben fejlődött, mint megyebeli társai. Szervezeti változások is bekövetkeztek 1971. április 25-ével. A három kerületi tanácsot megszüntették, helyettük kerületi hivatalokat alakítottak. A kerületi hivatalok 1978-ban szűntek meg, feladatkörüket a Szeged Megyei Város Tanácsa V. B. hivatala vette át, amely az elsőfokú hatósági ügyeket intézte.

Az 1971-es tanácstörvény hatásaként a szegedi járásból a 17/1972. számú elnöki tanácsi határozattal és 1973. április 15-ei hatállyal négy városkörnyéki községet: Algyőt, Gyálarétet, Kiskundorozsmát és Szőreget - mint említettük - Szeged néven Szegeddel egyesítettek. A döntés nem váltott ki egyértelmű lelkesedést minden községben.

Újabb változásokat hozott az alkotmány módosításáról szóló 1983. évi II. törvény, amely a helyi irányítás továbbfejlesztését tűzte ki célul a járásoknak, valamint a járási szintű különböző állami szerveknek a megszüntetésével. Mivel létszám és kellő szakértelem hiányában a községek a rájuk zúduló feladatokat nem tudták volna ellátni, az 1983. évi 26. számú törvényerejű rendelet úgy rendelkezett, hogy a városi és a városi jogú nagyközségi tanácsok tisztségviselői és szakigazgatási szervei közreműködnek a községi tanácsi szervek megyei irányításában. Mindez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egyes városok és városi jogú nagyközségek segítették, ellenőrizték ezen városkörnyéki községi tanácsok munkáját. Az egykori szegedi járásból Bordány, Deszk, Domaszék, Kübekháza, Röszke tanácsa, Sándorfalva nagyközség közös tanácsa Dóccal, Szatymaz tanácsa, Tiszasziget község közös tanácsa Újszentivánnal és Zsombó községi tanácsa a szegedi tanács mellé került. Üllés a megyei tanács határozata alapján Szegedtől végül közvetlen megyei irányítás alá jutott. A városkörnyéki tanácsokkal folytatandó jobb és hatékony együttműködés érdekében városkörnyéki bizottságot hoztak létre.

A társadalomban kialakuló változásokkal együtthaladva az 1980-as években tovább folytatódott a tanácsok szervezeti korszerűsítése, amely szervezeti módosításokkal, létszámcsökkentésekkel járt. Az 1/1988. számú tanácsi rendelettel módosították a szervezeti szabályzatot, és szakigazgatási szervek (osztályok) összevonására is sor került, ezzel alakult ki az utolsó struktúra is: a) Egészségügyi és Szociális, b) Építési és Közlekedési, c) Ifjúsági és Sport, d) Igazgatási e) Kereskedelmi és Termelési,

f) Művelődésügyi, g) Pénzügyi, h) Terv- és Munkaügyi, i) Titkárság Szervezési és Jogi, j) Titkárság Személyzeti és Továbbképzési Osztályok.
A közigazgatás a mindenkori hatalom igényeinek megfelelően végzi a helyi és területi igazgatási tevékenységet. Az elmúlt 40 esztendőben ugyanezt tették a tanácsok is. Működésükben 1971-től, az idő vasfoga által kikezdett III. tanácstörvény bevezetésétől egyre jobban erősödött az önkormányzati szerep hangsúlyozása és a helyi érdekek figyelembe vétele. Az új (IV.) tanácstörvény a korábbiaknál minden bizonnyal sokkal erőteljesebben hangsúlyozta volna az önkormányzati jelleget. Ez természetesen közel sem olyan gyorsan és lendületesen következett volna be, mint a rendszerváltozással, de a módosítással kapcsolatos viták megindultak, számos elképzelés is született.

5. A várost éltető gazdasági struktúrák

A 20. század második fele Szegedjének története néhány tanulmánytól eltekintve még nem feldolgozott. Különösen jellemző ez a város gazdasági életére nézve. Míg a köztörténetet, főképp az 1956-os forradalmat számos tanulmány mutatta be, addig a gazdaságról, a város éltető eleméről eddig nem született korszerű feldolgozás. Jelen összefoglalónkat Klonkai László (ipar), Fórizs Sándor (mezőgazdaság) és Farsang Lászlóné (kereskedelem) írásai alapján készítettük. Éppen a sokrétű összehasonlító elemzés hiánya teszi sürgető feladattá a város második világháború után végbement történetének modern szemléletű, korrekt adatokra épülő feldolgozását.

a) Ipar

A második világháború után a város iparában az államosításokkal a tulajdonosi szerkezet gyökeresen megváltozott, ugyanakkor a termelés szerkezete nem sokat módosult a nagy gazdasági és társadalmi átalakulás lázában. Az 1950-es években a szigorú tervutasításos rendszer időszakát élte az ágazat. Egyúttal vállalatok sorát alapították, amint az országban másutt is. Szegeden ekkor, az 1950-es években alakult a Textilművek, a Fonalfeldolgozó és a Hangszerkészítő vállalat, valamint a Nyomda. Az 1960-as években folytatódott a gyáralapítás. Ekkor létesült a Kábelgyár és a Gumigyár. A Pincegazdaságot ekkor tették át az ipari szférába, és a Kőolajkutatót ugyancsak ekkor hozták létre.

Ezen időben a már korábban létrehozott gyárakban és üzemekben bővítéseket és rekonstrukciókat hajtottak végre, mint például a Kendergyárban és a Szalámigyárban, továbbá ekkor készült el a Konzervgyár paradicsom feldolgozója. Az 1960-as évek közepén indult el egyúttal a kőolaj és földgáz feltárása a város határában.

A fenti adatok hűen tükrözik, hogy a század második felének első két évtizedében a növekedés és fejlődés bűvöletében élt az ország. A gyáralapítások és üzembővítések eredményeképpen megszűnt a munkanélküliség, sőt az 1960-as években a mezőgazdaság átalakítása következtében a városokba, így Szegedre özönlő falusi népesség is munkaalkalomhoz jutott az említett munkahelyeken. A lejátszódott társadalmi változások

előnyeiről és hátrányairól a korábbiakban szóltunk. Az extenzív jellegű fejlesztésben fontos szerepet kapott a minél több munkahely teremtésének szándéka, ám együtt járt vele a nem magas technikai szint, amely a későbbi időben katasztrofális következményekkel járt, az üzemek nagy részének gyors amortizációjához vezetett. A beszélő cégnevekből látható továbbá: a fejlesztések eredményeképp elsősorban a város hagyományos iparágai, a könnyű- és élelmiszeripar bővültek. Üde színfoltot jelentett a Kábel- és a Gumigyár megjelenése Szeged iparában. Hasonló helyzet alakult ki Csongrád megyében, amelynek következtében a megyében az ország összes megyéit tekintve itt lett a legmagasabb a könnyűipar aránya, és legalacsonyabb a nehéziparé, amely arány hosszú évtizedekre így maradt.

Az 1970-es években az ország és városunk iparának történetében új szakasz kezdődött. Az ipar számára elérhető munkaerőforrás kimerült, az extenzív iparfejlesztés kora végetért. Ekkor már nem települt új gyár a városba, sőt azóta sem. Új intenzív fejlesztési szakasz kezdődött, amelynek során rekonstrukció indult el, ami rá is fért a jobbára elavult gépparkkal és technológiával dolgozó üzemekre.

Ezen időszakban az ország iparának helyzetét a nagy jelentőségű, országosan kiemelt fejlesztési programok (olefin, közúti jármű- és számítógép gyártás, stb.) jellemezték. Bár Szeged és Csongrád megye ebben az időben a magyar földgáz- és kőolajtermelés központja lett, a korszak nagyon fontos szénhidrogén bányakincsét elszállították, nem vonzott a városba és környékére sem feldolgozó ipart, még olajfinomítót sem építettek. Földgázból csak annyi maradt a városban, amennyit a fűtéshez máig felhasználnak. A városnak nem jutott a területfejlesztési- és a fővárosi iparkitelepítési alapból sem.

A fentiek eredményeképpen az iparban foglalkoztatottak számának növekedése leállt, majd csökkenni kezdett, amit jól mutat, hogy az ezer lakosa jutó ipari foglalkoztatottak száma ezen időszakban már ugyancsak csökkent. Helyileg károsan hatottak az ipar irányításában bekövetkezett változások: a szervezeti koncentráció, a trösztösítés következtében az üzemek központjai a fővárosba kerültek. Budapesten összpontosult az iparhoz kötődő, magas szakmai ismereteket kívánó tevékenység: a kutatás, fejlesztés és a külkereskedelem. Jól mutatja a változást, a gyárak önállóságának az elvesztését, hogy sokhelyütt még önálló éves mérleg sem készült. Ezen üzemegységekre mint termelési részlegekre tekintettek a fővárosi központból. A negatív hatások ellenére az ipari termelés az országos átlagot meghaladva valamennyire növekedett.

Az 1980-as évtizedet az egész magyar ipar gyengélkedése, a hullámvölgy jellemezte. Az olajárrobbanás, a piacvesztés és a keleti piac problémái határozottan életre keltették az ipar addig is meglévő, ám lappangó nehézségeit, a szerkezetváltás szükségességét és a korszerűsítés elmaradhatatlan követelményeit, valamint a lendületes termékváltás hiányát. Az ország egész gazdaságának visszaesését jól tükrözi, hogy a személyi jövedelemadó bevezetésekor, 1988-ban az átlagfizetések 1,5%-kal csökkentek, az árak pedig ugyanekkor 15,7%-kal emelkedtek, amely folyamatok drámai romlást hoztak az életszínvonalban. Csongrád megyét és benne városunkat az említett, feszültséget okozó gondok hatványozottan sújtották. Új gyárakat nem alapítottak, a meglévőkben jelentős felújítás, beruházás és termelés bővítés nem következett be, a kőolaj és földgáz termelése mérséklődött, a kutatás más térségbe tevődött át. Ugyanakkor

válságos helyzetbe került a textil- és ruházati ipar. A termelés csökkent, 1990-ben nem érte el a tíz évvel korábbit. A megyében például az iparban dolgozók létszáma 16%-os csökkenést mutatott. Az évtized második felében pedig megindult a „szocialista ipar” átalakulása, megjelentek a gazdasági társaságok üzemeken belül és kívül.
Az elodázhatatlan ipari szerkezetváltás azután az 1990-es években a gyárak tönkremenésével és bezárásával valósult meg. A szocialista alapítású üzemek, mint például a Textilművek, Kábelgyár és az építőiparhoz tartozott DÉLÉP, továbbá más gazdálkodó egységek, mint a Pincegazdaság, Divatszabóság, valamint a Szőrme és Bőrruha Üzem, végül a Kőolajkutató mellett korábbi alapítású ipari egységek, mint a Konzervgyár (alapítási éve: 1940), és az egykori Dohánygyár helyén szintén 1940-ben alapított Ruhagyár is becsukták kapuikat. A nagy múltú, ezer feletti létszámot foglalkoztató gyárak helyett néhány kisebb üzem alakult. Az ipar az 1990-es években az ágazatban dolgozók létszámának felét elvesztette.
A külső körülmények, a hagyományos piacok elvesztése, a könnyű- és élelmiszeripart nehéz helyzetbe hozták. Az előbbiben a termelés súlypontja Európán kívülre helyeződött. Mindehhez hozzájárult a KGST és a Szovjetunió széteséséből következő piacbeszűkülés, ami például a Textilművek és a Konzervgyár számára végzetes következményekkel járt. A DÉLÉP tevékenységére pedig a panelprogram leállása után nem volt szükség. A külső tényezők mellett a nagy leépülés okait a város iparának szerkezetében kell keresnünk. Bár az ipartelepítésre a 20. század második felében számos esetet láthattunk, üzemek megszűnésére is volt példa. Az igazi szerkezetváltásra törekvés azonban nem következett be. Gépipar (számítógép, gépjármű) és elektronikus ipar nem települt a városba. „Tudásintenzív” iparágak nem jelentek meg, és a szénhidrogén kincsre sem települt feldolgozóipar, mint említettük. Ennek következtében a hagyományokhoz híven a mezőgazdaságban megtermelt alapanyagokhoz kötődő ipar maradt a hangsúlyos, amelyeknek egységei a kialakult versenyben nem tudtak helytállni. A Pick Szalámigyár és a Kendergyárak képeztek csak üde színfoltot.

Szeged gazdaságának struktúrájában ezzel a 19. század első fele, sőt a korábbi időszakok köszöntek vissza, amikor a város lakosságának a létalapját a mezőgazdaság és kereskedelem határozta meg. Emellett nagy változás csak a humán szellemi szférában született az iskolák és az egyetem megjelenésével. E szellemi ágazat azóta a város modernkori létének fő meghatározója. Mintegy intő figyelmeztetés: csak olyan gazdasági struktúrák a versenyképesek, amelyekben jelentős korszerű tudás- és ismeretmennyiség halmozódott fel.

b) Mezőgazdaság

A második világháború befejezésére a hadigazdálkodás következtében az ország gazdasága, benne a mezőgazdaság az első világháború előtti szintre zuhant vissza. A gazdaság helyzetét tovább nehezítette az ország területén állomásozó másfél millió, de 1946 nyarán is még fél milliós szovjet hadsereg ellátási kötelezettsége, amely együttesen 500 millió dollár értéket közelített meg. Mindezek az ország gazdaságának teljes összeomlásához vezettek, amit a mérhetetlenül nagy infláció csattanósan jelzett. A korabeli magyar infláció mértékét azóta sem haladták túl sehol a világon, mindez

1946. augusztus 1-ig, az új forint megteremtéséig tartott. A pénzügyi stabilizációt belső erőforrásokra támaszkodva valósították meg, amely azzal járt, hogy a béreket a háború előtti szint 50%-ára csökkentették. A forint évekig stabil maradt, ám külföldön valutaként nem fogadták el. Ezen körülmények között indult el a mezőgazdaság, benne városunké, a 20. század második felének rögös útján.

A forint megjelenéséig, a stabilizációig kialakult a sajátos cserevilág és a feketézés, amelyet a legális piac mellett a megélhetésért, a létfenntartásért folytatott harc eredményezett. Batyuzók és a hivatalos utat megkerülő alkalmi kereskedők járták a vidéket, így a szegedi tanyavilágot. Élelem azonban nem volt elég, mert a mezőgazdaság termelése az 1950-es évek első felében is csak alig-alig haladta meg az 1938-as szintet. A mezőgazdaságot nagy súllyal terhelte a begyűjtési rendszer, amelynek nyomán például 1952-ben az állami készletek 73%-a származott a piaci ár és érték viszonyokat figyelmen kívül hagyó szervezési formából. Az iparnak nyújtott aránytalan ráfordítás pedig lehetetlenné tette tőke behelyezését e gazdasági ágazatba. A helyzeten a Nagy Imre nevéhez fűződő fordulat 1953–1954-ben változtatott. 1955-ben az ismert hatalmi váltás nyomán a korábbi állapot alakult ki. A forradalmat követő lélegzetvétel után pedig 1959 és 1961 között a mezőgazdaság „szocialista átszervezésének” ideje érkezett el. Az 1960-as években tőkebevitellel megindult a mezőgazdaság nagyarányú gépesítése, majd a bábolnai példa nyomán az iparszerű termelési rendszerek átvétele, amelyek következtében az 1970-es években a mezőgazdaság termelési eredményei a modern korban második alkalommal megközelítették a világszínvonalat. A világgazdaságban jelentkező válság a korszak végén már éreztette hatását, amelynek nyomán a mezőgazdaság termelési értéke 1993-ban az 1989-esnek alig 65%-át tette ki.

A fent leírt ívet követte Szeged mezőgazdasága azzal a helyi sajátossággal, hogy az 1950-ben végrehajtott közigazgatási változással — már szóltunk róla — korábbi mezőgazdasági földterületének jelentős részét elvesztette. A termelési szerkezetben és a művelési módban az 1960-as évek közepéig nem sok változás történt. Annál több a szervezeti formában. Az új hatalom a kezdeti támogatás után kegyetlen adminisztratív módszerekkel próbálta kikényszeríteni a kollektivizálást, amelyek adóemelésekben és a parasztság vezető rétege elleni támadásban nyilvánultak meg. A közösségi termelés több szervezeti formája alakult ki, amelyeket Szegeden is megtalálunk. Ilyenek voltak a termelőszövetkezetek, az erdő- és fafeldolgozó gazdaságok, az állami gazdaságok és a szakszövetkezetek.

A termelőszövetkezetnek három fajtája ismeretes. Szegeden az első III. típusú tszcs 1948-ban szerveződött, hivatalosan 1949. február 1-től ismerték el. Mint másutt is, agrárproletárok alapították a rókusi fekete földeken lévő Tóth-major központtal Dózsa György néven. Tizenegy család ugyanennyi dolgozó taggal szervezte 105 holdon, amely a tagosítás után 218 kh-ra növekedett. Még ugyanezen év őszén a tagosítások során újabb három alakult: Alsóvároson a Táncsics Mihály, Felsővároson az Alkotmány, Újszegeden pedig a Haladás. 1950-ben újabb három tszcs alakult: az Új Élet Mihályteleken (Szentmihály), a Felszabadulás Oncsatelepen és az Ötéves Terv az Alsó-Tisza-parton. A további alapítások nem bizonyultak sikeresnek. Az 1952-ben alakult Béke I. típusú a Felszabadulásba olvadt, az Új világot pedig 1953-ban a földművelési minisztérium feloszlatta. Egy ideig létezett a Szabadság és a Szabad-Tisza Tsz is.

A tsz-ek földterülete ekkor a város mezőgazdasági földterületének 6,5%-át tette ki. 1953. júniusa után az össztagság 22%-a hagyta el a tsz-eket a földterület 21%-ával. 1956-ban a forradalom idején pedig a tagság 26%-a a földterület 31%-ával lépett ki. Ekkor a város mezőgazdasági területének 24%-a tartozott a tsz-ek és tszcs-k művelése alá, 11% az egyéb állami szektorhoz, a többi magánkézen volt.

Miután 1957–58-ban kifejlődött az üzemek tsz-eket patronáló tevékenysége, az önálló gazdák tsz-ekbe szervezésének agitációja — a párhatározatok nyomán — 1959 őszén indult meg. A magántulajdonához ragaszkodó parasztság végül beadta derekát, nagyobb része 1960. január 25-ig belépett a közösbe, amelynek nyomán 1960. február 15-én Szegedet termelőszövetkezeti városnak (!) nyilvánították. A kollektivizálás furorja azonban tovább tartott, 1961 januárjában a kimaradottakat is belépésre bírták, aminek eredményeképp a szocialista szektor mezőgazdaságon belüli aránya megközelítette a 100%-ot.

A kollektivizálás Szegeden kevés szervezeti átalakítással járt. Mihályteleken egyesült a Szabad Tisza és az Új Élet Tsz Új Élet néven, 1962-ben pedig Újszegeden a Rózsa Ferenc és a Haladás Tsz-ek egyesültek az utóbbi néven. A későbbi évek során még két fúzió valósult meg. A Táncsics Mihály és a Dózsa György Tsz-ek 1964. január 1-én egyesültek Móra Ferenc néven, az algyői Petőfi Sándor Tsz pedig a szegedi Felszabadulással egyesült Felszabadulás néven. Ezek után négy tsz: Felszabadulás, Haladás, Móra Ferenc és Új Élet maradt a városban. A Haladás és Felszabadulás Tsz-ek 1971-ben egyesültek, és 1972-től az utóbbi néven működtek tovább. Az egyéni gazdálkodók száma 200 alatt maradt.

A termelési eredmények az átszervezés idején csökkentek, a termékszerkezet nem változott, a művelési módszer sem. Főképp gabonaneműket termesztettek, lassan erősödött a fűszerpaprika ágazat. Egyre több traktor jelent meg a művelésben. Ez az időszak egyúttal a lóállomány nagyarányú csökkenésének az ideje. Belőlük készült a szegényebbek által fogyasztott „lógyulai” kolbász. A tagosítás, a földek nagy táblákba rendezése ugyancsak ekkor fejeződött be.

A szegedi tsz-ek az 1960-as évek közepére megerősödtek, amit egyrészt az mutat, hogy nem munkaegységben, hanem bérben adták a fizetést, másrészt az, hogy növekedett létszámukban a szakértelmiség száma. Egyre több pénz jutott a beruházásokra is.

A szegedi tsz-ekben a termelés ágazatainak kialakulását később a természeti feltételek mellett a városellátás igényei is befolyásolták. A Felszabadulás és Haladás Tsz-ek fő ágazata a növénytermesztésben a zöldségtermesztés lett, míg az Új Élet

ágazatában folytatott tevékenységet, hozzá tartozott továbbá az 1932-ben szervezett Fehértói Halgazdaság.

A mezőgazdaság része az erdőgazdálkodás, amelynek szegedi szervezeti egysége a Délalföldi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság (DEFAG). Jogelődeinek története 1947-ig nyúlik vissza. Hozzá nemcsak az erdőgazdálkodás, hanem a nagymúltú szegedi faipar megmaradt üzemei is tartoztak. A regionális szervezet egységei az alábbiak voltak:

Szeged mezőgazdasága a fent leírt formákban élte át a szocialista korszak negyven évét. Merőben új szakasza indult 1990 után, amely feltárására vállalkozóknak a forrásadatok hiánya és szétszórtsága miatt nem lesz könnyű feladatuk.

c) Kereskedelem

Mint a korábbi fejezetekből kiderül, Szeged kiváló közlekedésföldrajzi helyzetéből következően már a történelmi korok előtt kereskedelmi csomópont volt. A település lakóinak életét minden korban erősen befolyásolta lakóhelyük kereskedelmének alakulása. A városban a középkor végén szinte minden nap piacot tartottak, a török idők után pedig a Tisza-parttól a Mars térig terjedt az üzleti élet. A gazdag hagyományokkal rendelkező kereskedő városban a második világháború után következő fél évszázadban nagy horderejű változások játszódtak le.

A háború idején megszervezett hadigazdálkodás a kereskedelemre bénítólag hatott, a háború után összeomló gazdaság pedig maga alá temette ezen gazdasági ágazatot is, amelynek következtében óriási mértékű lett a hiánycikkek száma, a kereskedést pedig az elosztás váltotta fel. A jegyrendszer bevezetése, eltörlése, majd újra bevezetése és végleges eltörlése 1951-ben hűen tükrözi az országosan fennálló állapotokat, amelyben a korabeli Szeged létezett. A kommunista hatalomátvétel után érvényesülő kereskedelemről alkotott szemlélet pedig hosszú ideig gátolta azt, hogy az ágazat méltó helyét elfoglalja a gazdasági életben.

Az elosztás megszervezésére az országoshoz hasonlóan már 1946. február 3-án létrejött a Szegedi Munkás Szövetkezet, és még ugyanebben az évben a Szegedi Földművesszövetkezet, amely 1967-től alakult ÁFÉSZ-szé, 1977-től pedig a szervezet a környező községek ÁFÉSZ- aival egyesült. A kereskedelem államosítása után 1948 és 1950 között szervezték meg az állami nagy- és kiskereskedelem különböző egységeit. Az előbbinek példája a textil nagykereskedő vállalat, az ATEX, az utóbbié pedig a Népbolt Vállalat számmal ellátott boltjaival. 1954-ben alakították meg az Állami Áruház hálózatot, amelynek minden nagyobb városban létezett egysége, Szegeden a Széchenyi tér és a Kárász utca sarkán. A magánkereskedelem sem szünt meg teljesen,

áruikat az állami nagyvállalatoktól kapták. A változást azonban jól mutatja, hogy az 1947-ben több mint háromezer magánkereskedőből 1953-ban Szegeden 135 létezett, 1975-ben is csak 213. A kereskedés 1982-től lett állampolgári jog. A magánkereskedőket 1947-től a KISOSZ fogta össze.

A fenti szervezetek kiépítése sem szüntette meg az áruhiányt, amely a helytelen gazdasági elképzelésekből következett. Hiába hirdették korabeli tacepaók az üzletekben, hogy „Öntudatos dolgozó nem áll sorba”, a tüzépektől a hentesüzleteken át az élelmiszer boltokig, ha friss áru érkezett, az üzletek előtt hosszú sorok kígyóztak. Szegeden többször éhségtüntetés is előfordult.

A lakosságra és a kereskedelemre nehezedő nyomás 1953-ban, Nagy Imre kormányának megalakítása után oldódott. A begyűjtési rendszer eltörlésével többek között lélegzetvételhez jutott a társadalom. Nem sokáig. Az 1955-ös fordulat majd a forradalom alatt és után következő idő ismét próbára tette a lakosságot és a kereskedelmet. Az áruhiánytól való rettegés nem egyszer felvásárlási lázat indított el.

Lassan indult el a kereskedelem átalakulása az 1960-as években. A későbbiekben néhány évtized alatt olyan változások játszódtak le, amelyekre a nyugati világnak 70-80 év állt rendelkezésére. A korszak végére jutott el a társadalom odáig — húsz év állt rendelkezésére —, hogy a szolgáltatásban, benne a kereskedelemben dolgozók száma megközelítse az összfoglalkoztatottak közel 50%-át. Hozzájárult, és segítette az átalakulást, hogy az 1970-es évek közepére — mint már említettük — megszűnt a széles rétegekre kiterjedő szegénység. A helyzet módosulását jelzi a szegedi adat, amely szerint a kereskedelmi forgalom 1950 és 1965 között ötszörösére nőtt. Az életmódbeli változásra pedig az utal, hogy a napi közétkeztetést 1965-ben 45 ezer felnőtt és gyerek vette igénybe.

A kereskedelem szervezésére jótékonyan hatott a termékforgalom kötöttségeinek és az árrendszer merevségének a megszüntetése, amely lehetővé tette az ipar és kereskedelem közötti közvetlenebb kapcsolat kialakítását, amelyet a fogyasztás gyors növekedése is kikényszerített. E tevékenységre példát adott városunkban a VIDIA Vállalat. A kiskereskedelmi értékesítés azonos áron számolva 1965 és 1975 között 112%-al növekedett Szegeden, ami meghaladta az országos átlagot, jóllehet ekkor a város kiskereskedelmi hálózata Debrecent kivéve elmaradt a hazai nagyvárosokétól.

Az 1960-as évektől a kereskedelemben és a vendéglátóiparban beindultak a változások. 1965-ben nyílt meg a Püspök Bazár helyén a Centrum Áruház 5400 m2 alapterületen. Az újabb jelentős objektumokra még várni kellett, ugyanis 1980-ban nyílt meg a Dómus Áruház és ugyanezen időben rossz helyen és szerencsétlen megközelítési lehetőséggel 12 000 m2-en a Szeged Nagyáruház. Méreteik már másfajta szemléletről árulkodnak, akárcsak az önkiszolgáló boltok, amelyek közül az első a József Attila sugárúton az 56. számú boltban nyílt meg. Az új szervezési forma 40%-os forgalom növekedést hozott. Az első ABC áruházat az Odessza lakótelepen adták át 1965-ben, ezt a Tarján városrészben nyílt társai követték. Ugyanezen időben létesültek a ruházati és vegyescikk ágazatban az önkiválasztó rendszerű boltok. Egyébként is bővült számos új bolt létrehozásával a kiskereskedelmi hálózat. Kiskereskedelmi vállalatok üzlethálózatokat hoztak létre, mint például a Dél-Tisza menti ÁFÉSZ, a Zöldért, a Szegedi Kiskereskedelmi Vállalat és mellettük a Pick Szalámigyár. A nagykereskedelmi

vállalatok pedig új raktárbázisokat építettek, ilyen volt az Amfóra, a Röviköt, a Déltex, a Cipőker és a Füszért 20 500 m2-es raktárháza a Fonógyári úton, amelyet 1976 augusztusában adtak át.

Jelen írásunkban hely hiánya miatt nem tekinthetünk ki a piacok, a Szegedi Ipari Vásár, az idegenforgalom, a vendéglátás és a határ menti forgalom történetére, amely területeken is előre mozdulás következett be. Az 1990-es években városunkba érkező áruházláncok, amelyek — sok minden más mellett — területi szempontból is átstrukturálták a város kereskedelmét. Működésük bemutatása azonban már egy egészen új korszakhoz tartozik.

6. Iskolák, közművelődés, művészetek

a) Iskolák

Szeged iskolarendszere a két világháború közötti korszakban az óvodától az egyetemig terjedően teljessé vált. A második világháború után a politikai változások jelentős átalakulásokat hoztak az iskola- és oktatási struktúrában. Az óvodák története egyértelmű fejlődéssel járt. Amíg a korszak elején az óvodás korú gyermekeknek csak csekély száma járt kisdedóvó intézményekbe, addig a korszak második felében már az óvodába járás általános lett. Az 50-es évektől szükségessé tette a fejlesztést a nők munkába állítása és a két keresőre alapított család létrehozása, valamint ezzel együtt a nagycsaládok felbomlása. Szegeden az állami (városi) óvodák mellett számos intézményi (pl. egyetem, MÁV) és üzemi (pl. ruhagyár, kendergyár) óvodát nyitottak. Az óvónők szakképzésének kiterjesztésével lehetővé vált, hogy az óvoda 3-6 éves korban az iskolás korra felkészítést ellássa. A munkába járó szülők helyzetének könnyítésére a panel lakótelepek felépítését követően némi késéssel kiépült a lakótelepi óvodahálózat is.

Az alsófokú oktatásban már közvetlenül a háború befejezése után jelentős változásra került sor. Az esélyegyenlőség gondolatának jegyében az ideiglenes kormány a már 1940-ben bevezetett, de meg nem valósított nyolc osztályos alapiskola kötelezővé és általánossá tételét rendelte el 1945. augusztus 18-án. Az iskola feladatául az alsó négy osztályban az írás-olvasás és számolás alapjainak elsajátítását, a felső négyben pedig széleskörű műveltségi ismeretek megtanítását tűzték ki célul. Az első tanévben Szegeden az országos állapotokhoz hasonlóan a régi viszonyok: a gimnázium alsó négy osztálya, a polgári iskola és a népiskola keretei között folyt az oktatás. A következő tanévben már 9 népiskolában nyitottak V. osztályt. Az új iskolatípus kialakítása során számos nehézséggel — az arra kiképzett pedagógusok, tantermek és megfelelő tankönyvek hiányával — kellett megküzdeni. Az átalakulási folyamat az 1940-es évek végére fejeződött be, amellyel egy időben a nagy múltú középiskola, a gimnázium négy osztályos lett. A változással egy időben szüntették meg városunkban a messze vidéken híres Dugonics András piarista és a Baross Gábor gimnáziumot.

A szakmunkásképzés 1949-ig nem változott. Ekkor a IV. tc. alapján szervezték át a korábbi tanonciskolákat ipari szakmunkásképző intézetekké, amelyek kezdetben

a Munkaerő Tartalékok Hivatalához (MTH), később a Munkaügyi Minisztériumhoz (MÜM) tartoztak. Az eddigi kilenc órás képzést 2-3 naposra emelték, és szaporították a közismereti tantárgyakat. Szakmunkás tanulónak csak a nyolc osztály elvégzése után lehetett jelentkezni. Szegeden, akárcsak a nagyobb városokban külön intézetet szerveztek az ipari, valamint a kereskedelmi- és vendéglátóipari tanulók számára.

Az 1940-es évek iskolákat érintő változásai között jelentős állomás volt az 1948. június 16-án végrehajtott államosítás, amely során a községi és egyházi iskolákat állami tulajdonba vették azon gondolat alapján, hogy addig nem lehetséges az új államideológia, a marxizmus-leninizmus alapján megvalósuló nevelés, amíg az egyházak iskolákat tartanak fenn. 1947–1948-ban városunkban tíz állami (2119 tanuló), 13 községi (2941 tanuló) és nyolc felekezeti általános iskola volt. A középiskolák közül a piarista gimnázium és a Miasszonyunk Szegény Iskolanővérek iskolakomplexuma állt egyházi irányítás alatt. Az éles eszmei-politikai harcról, amely az államosítást kísérte, a köztörténeti részben szóltunk.

Az 1949. évi 5. sz. törvényerejű rendelettel (tvr.) (1949. szeptember 5.) megszüntették az iskolai kötelező hittan oktatást, amelynek eredményeképpen az államideológia az iskolákban egyeduralkodó lett. Az általános és középiskolák számára új tanterv- és utasítások készültek, amelyek alapján új tankönyveket írtak. Ezek minden tekintetben megfeleltek a marxizmus-leninizmusnak. Az iskolák vezetésében személycseréket hajtottak végre, a teoretikus ateizmus jegyében az iskolákon belül megindult az „antiklerikális harc”, az egyetemről eltávolították a paptanárokat, pl. Szegeden Bognár Cecilt, Hermann Egyedet és másokat.

Az általános iskolai oktatás, jóllehet egyrészt a nagy tanulólétszám, másrészt a hiányosan képzett tanárok miatt színvonalban messze elmaradt a korábbi polgári iskolák, valamint gimnáziumok alsó négy osztályában nyújtott képzés színvonalától, mégis stabilizálódott. Fokozatosan növekedett a nyolc osztályt végzettek száma, amely az 1980-as évekre a 6-14 éves korosztálynak országosan elérte a 95%-át.

A középiskolák szervezeti átalakítása korántsem járt ekkora szerencsével. A gimnáziumok mellett az ipar és a mezőgazdaság középfokú szakembereinek gyarapítása céljából létrehozták a technikumokat. Városunk iskolahálózata ennek nyomán részint átalakult, részint színesedett. A korábbi felsőipari iskolából alakult több változaton átesve a Gépipari Technikum és a Vegyipari Technikum (1950). A Baross gimnázium épületében pedig 1949-ben az Építőipari Technikumot, a későbbi Vedres István Építőipari Szakközépiskolát hozták létre. 1951-ben alapították a Textil Technikumot, a mai Tisza Lajos Könnyűipari Szakközépiskola elődjét. 1953-ban a MÁV tápintézetben indult a Vasútforgalmi Technikum, amely később a 46-osok Mars téri laktanyája épületeinek egy részébe költözött. Sorsa sajátosan alakult. Miután rájöttek az illetékesek, hogy a technikumokban végzettek többségükben nem állják meg helyüket a termelésben, eme intézeteket részint felsőfokú intézményekké, részint szakközépiskolákká alakították át. A szegedi vasútforgalmiból egyrészt felsőfokú technikum alakult, majd főiskola, amely utóbb Győrbe költözött, és később a győri egyetem egyik alapító kara lett, másrészt a középiskolai rész Bebrits Lajos, utóbb pedig Gábor Dénes nevét viselve szakközépiskolaként él tovább. A korszakban mindvégig fennmaradt a két középfokú

A jelentős beiskolázási körzettel és növekvő népességgel rendelkező városban a megmaradt, a minisztériumi tisztviselők átkeresztelő kedve nyomán nevet váltott két gimnázium, a Radnóti (fiú) és Tömörkény (leány) gimnáziumok kevésnek bizonyultak, ezért szervezték meg 1954-ben az egyetem Ságvári Endréről elnevezett gyakorló gimnáziumát, majd az évtized végén Újszegeden a Tanítóképző helyén a Rózsa Ferenc gimnáziumot. Belőle lett a Csonka János Gimnázium és Szakközépiskola, majd a Csonka János Műszaki Szakközépiskola és Kollégium, valamint az épület egy ideig helyet adott az Eötvös József Gimnáziumnak. Mindez azonban már korszakunkon túl játszódó történet. A gyarapodás közepette szegényedett is Szeged iskolahálózata. 1960-ban országosan megszűnt egy régi iskolatípus, a tanítóképző, városunkban a férfi és női egyaránt. Felsőfokú tanítóképzőt szerveztek, amely Szegedről később Bajára költözött. Ma a bajai intézmény a jogutódja a szegedieknek.

Amint a vasútforgalmi esetében láttuk, a technikumok 1961-től lassan átalakultak, és létrejött a szakközépiskolai hálózat. Ezen időszakban alakult át a vegyipari is, előbb Tartósító és Húsipari Technikum született, majd 1967-től Fodor József Gimnázium, Élelmiszeripari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet lett belőle. Az 1948-ban alapított Kossuth Zsuzsanna Egészségügyi Szakiskolában pedig 1975-ben indult meg a szakközépiskolai oktatás. A kereskedelmi és vendéglátó ipari szakiskolából 1988-ban lett szakközépiskola, amely utóbb Krúdy Gyula nevét vette fel. Szeged középiskola hálózatában a gimnáziumokhoz képest az országoshoz hasonlóan túlsúlyba jutottak a szakközépiskolák, ami a középiskolai hálózat átstrukturálódását jelentette.

Az állandó változtatás vágyának tüzében égő oktatási kormányzat 1961-ben fogadtatta el a középiskolai törvényt, amely két kudarcra ítélt intézkedést rendelt el. Egyfelől az általános képzést 18 éves korig kívánta kiterjeszteni, másfelől szovjet mintára a gimnáziumban bevezette a heti 5+1-es oktatást, ami azt jelentette, hogy a diákok heti egy nap gyakorlati foglalkozáson vettek részt. Bár az utóbbi bevezetését megelőző kísérletek — mint általában mindig — kiválóan sikerültek, a gyakorlati élet megmutatta az elképzelés tarthatatlanságát. Már 1965-ben lemondtak további folytatásáról, akárcsak az általános tankötelezettség kiterjesztéséről. Ennek jegyében számos kisvárosi gimnáziumot nyitottak, nőtt az iskolák és a diákok száma. Szegeden ezen időben csak a Széchenyi Gimnázium elődje nyitotta meg kapuit.

Városunkban az iskolaépítés később a lakótelepekhez kapcsolódóan az 1970-es 80-as években indult be. Újszegeden, Tarján-telepen, Újrókuson akkor épültek az új általános iskolák. A tanügyi igazgatás állandó újítási vágya azóta sem lankadt. Mint marionett figurákat rángattak tanárt és diákot, miközben az oktatás színvonala nem emelkedett, sőt csökkent. A változások korunkra elérték az egyetemet is.

Mielőtt a szegedi egyetemi- és felsőoktatásra tekintenénk, szólnunk kell a dolgozók iskoláiról, amelyek már 1946-ban indultak, és máig fennállnak bizonyos formái. Az intézményrendszer szegedi története alig feltárt. Az országos adatokból ismeretes számunkra, hogy az általános iskolai oktatást már 1946-ban bevezették. 1948-ban indították a szakérettségis képzést, amely során a káderhiány pótlása céljából egy-két évig folytatott tanulmányok után egyetemre lehetett jelentkezni. Az esti és levelező tagozatokon

b) Művelődés, művészetek

A második világháború után, a demokratikus átalakulás idején a városban gyorsan föllendült a kulturális élet. A szegedi színház Lehotay Árpád és Vaszy Viktor vezetésével már 1945 őszétől rendszeresen tartott előadásokat. 1947. március 8-án jelent meg a később országos hírű Tiszatáj című folyóirat első száma. A folyóirat azóta túljutott fennállásának félszázados jubileumán.