Az Ipar utcába, Juhászék szomszédságába költözött a Felvidékről Klima József kataszteri mérnök családjával. A környék diákjai (az „Ipar utcai fiúk”, köztük Dettre János, Balázs Béla, Eisner Manó) hamarosan körülrajongták Klimáék nagyobbik lányát, a kerekarcú, csillogó feketeszemű, rövidre nyírott, barnahajú Ilonát, aki lány létére a piaristák fiúiskolájába járt magántanulóként.
Az Ipar utcai „trubadúrok” között volt a félszeg Juhász Gyula is. Mint a többi, ő is szerelmes lett az okos, életvidám lányba. Ili jóindulatban, kedvességben nem tett különbséget a társaság tagjai között. Szerette, becsülte Juhászt is, akinek lírája ekkor kezdett kibontakozni, s ebben Klima Ilonának is jelentős szerep jutott. Strófák című költeménye talán éppen Ilinek szól.
Életmentés a Lánchídon
Sorsuk később is összekapcsolódott. Juhász Gyula 1907-ben, egy október eleji napon otthagyta új állomáshelyét, Lévát, és öngyilkossági szándékkal Pestre utazott. A Lánchídról készült éppen a Dunába ugrani, amikor gyermekkori szerelme, a későbbi orvosnő, Klima Ilona, megfogta a vállát. Lakásukba vezette Juhászt, kezébe adta friss, szép verseskötetét, melyet ő is akkor kaphatott meg éppen, s ez visszaadta a költőnek életkedvét. „Ennek a könyvnek megjelenése és sikere - emlékezett később a költő - az életemet adta vissza akkor, mert én bizony Léván, az Isten háta mögött nyomorogva, éppen leszámolni készültem mindennel.”
„Fiatal szívünk doktora”
Ili később orvos lett, férjhez ment, élete további folyásáról keveset tudunk, s arról sem, vajon ő, aki egykor visszahozta a költőt a halál kapujából, miért lett morfinistává, és miért dobta el magától az életet fiatalon.
Juhász Gyula Ili halálára címmel nekrológot írt róla a Hétfői Rendkívüli Újság 1922. július 31-i számában „Jegenye” álnéven.
Négy évvel Ili halála után a költő így emlékezett egykori szerelmére:
„A Logodi utca holdfényében, a gázlámpák sárgazöld pislogásában, távoli, elhaló zenékkel az ifjúságom legszomorúbb és legszebb napját idézi most. Egy nőre gondolok, akit költők daloltak meg, énekesek szerettek, és aki egy napon a Lánchíd karfájáról hívott vissza engem az életbe. Az életbe, amelyet ő nemrégen önként itthagyott. Ili hercegnő, fiatal szívünk doktora, a távoli, elhaló zenékkel hangod bársonyát hozza felém az emlékezet.”