Önkéntes „titoknok”
Kilényi Irma írta 1929-ben Babitsnak, hogy éppen tíz éve titkárja Juhász Gyulának. Az irodalomrajongó szegedi tanárnő a költőhöz szegődött, s önkéntes „titoknoka” lett, gondosan gyűjtögetve még a poéta életében az irodalmi dokumentumokat, Juhász Gyula egész pályájának jelentős vagy jelentéktelen relikviáit, a költő kéziratait, fényképeit,
verseinek és cikkeinek kivágatait, leveleit, barátainak a költőhöz írott sorait, cikkeit, képeit. Sokszor szervezte, intézte szerepléseit, előadásait, útjait, majd 1929-től Juhász Illésné nevében ő levelezett a szanatóriumokkal, klinikákkal, kiadókkal, s a beteg költőhöz írott leveleiben bátorította, biztatta a csüggedt Juhász Gyulát.
Juhász viszonozta ezt a különös barátságot: meleg ajánlások a neki szánt kötetekben, verset ajánlott neki (Auróra, 1920). Neki ajándékozott kéziratokat, relikviákat, mint „akinél a legjobb helyen vannak”, vagy „úgyis, mint múzeumőrnek”.
Kilényi Irma írta 1929-ben Babitsnak, hogy éppen tíz éve titkárja Juhász Gyulának. Az irodalomrajongó szegedi tanárnő a költőhöz szegődött, s önkéntes „titoknoka” lett, gondosan gyűjtögetve még a poéta életében az irodalmi dokumentumokat, Juhász Gyula egész pályájának jelentős vagy jelentéktelen relikviáit, a költő kéziratait, fényképeit,
verseinek és cikkeinek kivágatait, leveleit, barátainak a költőhöz írott sorait, cikkeit, képeit. Sokszor szervezte, intézte szerepléseit, előadásait, útjait, majd 1929-től Juhász Illésné nevében ő levelezett a szanatóriumokkal, klinikákkal, kiadókkal, s a beteg költőhöz írott leveleiben bátorította, biztatta a csüggedt Juhász Gyulát. Juhász viszonozta ezt a különös barátságot: meleg ajánlások a neki szánt kötetekben, verset ajánlott neki (Auróra, 1920). Neki ajándékozott kéziratokat, relikviákat, mint „akinél a legjobb helyen vannak”, vagy „úgyis, mint múzeumőrnek”.
Titkolt szerelem?
Juhász Gyula neki küldte el utolsó verseinek egyik megrendítő darabját is (Kilényinek, a kedves titkárnak, 1929). E vers sejteti, s a kortársi emlékezet is úgy tudta, hogy a költő titkolta szerelmét a bátran szépségnek mondható, művelt, költészetrajongó tanárnő iránt, aki életét a költő kultuszának áldozta.
Mert ő sem ment férjhez, s rajta is beteljesedett mindazoknak, úgy látszik, egyetemes sorsa, akik életüket a költőhöz kapcsolták: ő is az önkéntes halálba menekült az élet megoldhatatlannak látszó föladványa elől: 1944 nyarán fölakasztotta magát. Barátnőjét, Vajda Bélánét, akivel évtizedeken át közös háztartásban élt, deportálták. A rászakadt magányt nem tudta elviselni.