A Makkos-erdőnél betört vízáradat legelőször
Rókus városrészt öntötte el. Ezután
Felsőváros, majd a budapesti országút töltésének átlépése után az
Alsóváros, illetve a
Belváros került víz alá.
A Korona utcában a Pick-féle likőrgyár leégett, majd a Pálfy-féle gyufagyár gyulladt ki és vált a lángok martalékává.
Egy rémhír hatására még néhány órával a víz betörése előtt számosan elhagyták lakásukat. Egy kimerült fiatalember fejvesztve futott végig a Felsővároson és azt kiabálta, hogy jön a víz! A fölriadt lakosság
pánikszerűen menekült. Az elöntés után is volt még lehetőség a menekülésre a magasabb országutak vonalán, majd a hajóhídon át Újszeged felé. A mozsárágyúkat a figyelmeztető lövésekkel már nem lehetett megszólaltatni. A város vezetői csaknem egy óra múlva szereztek tudomást a katasztrófáról, a városházán lévő öregharang kongása adta tudtul a katasztrófát, melyhez a város többi templomának harangja is csatlakozott.
Mikszáth ezeket a pillanatokat így írta le:
„Végtelennek tűnt az idő, amikorra virradni kezdett. De hát minek is virrad? A hajnal nem találta többé Szegedet, csak romjait.”
A házaikba szorult lakosság mentését csak világosban, március 12-én reggel lehetett elkezdeni. Nem volt elég csónak - a szükséges vízi járművek 14-én érkeztek meg. Így a távolabbi területekre csak a következő napokban jutottak el. A mentési munkákat 19-én fejezték be. A várost elborító vizek lebocsátására március 13-án átvágták a város déli csúcsánál lévő Vereskereszt-töltést.
A városban maradt lakosság a magasabb kőépületekben, pl. a piarista gimnázium, a Szent György téri iskola, az árvaház, a Vár és a Belváros egyes száraz pontjain, a Tisza töltésén és a vasútállomás töltésen lévő területén húzódott meg a katonaság által adott sátrakban, illetve barakkokban. Akkoriban még állt a szegedi vár, ennek udvarán és hatalmas bástyafalain, ezen kívül a felsővárosi minorita és az alsóvárosi ferences templom körüli szigeteken helyezték el a lakosságot.
Sokan a háztetőkön vagy a fákon kerestek menedéket. Alsóvároson a „felkészült” lakosság előre levert cölöpökön várta a szabadítókat. A tetőkre menekültek közül sokan a hidegtől elgémberedve a vízbe zuhantak s az összeomló házak romjai között lelték halálukat. Március 17-ére alig tízezer ember maradt a városban. A házak nagyobb része vályogból épült még a Belvárosban is, ezek egy-két nap alatt összeroskadtak. Szeged 6000 házából alig 260 maradt meg.
A város hivatalos jelentése több módosítás után 151 halottról tett említést, de még májusban is kerültek elő újabb holttestek. A tanyavilágot is ideszámítva ez a szám inkább 200 fölé tehető.
A várost és környékét több mint két hónapon át sok helyen 3-4 méternél mélyebb víz borította. A Tisza csak 186 nap múlva, augusztusban húzódott vissza medrébe. Ezért a városban valóságos „velencei” élet folyt, az emberek 
csónakokon közlekedtek, később deszkákból úszó járdákat készítettek.
A fegyelmezett és kitartó katonaság jelenléte segített mérsékelni a pánikot, fékezőleg hatott a civilek fejetlen, kapkodó cselekedeteire. Az a tény, hogy mindenütt jelen voltak a városban, fokozta a közrendet, megakadályozta a fosztogatást, a bandák létrejöttét és gyors intézkedéssel sikerült elkerülni, hogy járvány törjön ki. A város közigazgatási vezetői sem hagyták el a várost, tevékenyen részt vettek a mentésben, szervezték az élelmezést, a menekültek elhelyezését.
Az egykorú szakértők a katasztrófát a töltések elégtelen méretének és rossz építésének tulajdonították. Nem voltak tervszerűen kiépített védelmi vonalak Szeged előtt, s a nem árvízvédelmi célokra épített vasúti töltések nem bizonyultak elegendőnek a víz visszatartására. E feladatok ellátására később a Szegedet körülzáró körtöltést létesítették.
A város pusztulásának híre az egész világot megrázta. Március 17-én Szegedre látogatott a király, I. Ferenc József is. A pusztulás és nyomor láttán megbízta Tisza Kálmán miniszterelnököt, hogy dolgozza ki a szükséges intézkedéseket.
A király látogatása európai szenzációvá emelte az eseményeket. A nyugat-európai sajtó bőséges és terjedelmes írásokban számolt be a király látogatásáról számos képpel, rajzzal illusztrálva. Ezek a sajtóhíradások őszinte sajnálatot és részvétet ébresztettek, és jelentős adakozást indítottak el.
35 ország sietett Szeged segítségére, köztük tizennyolc európai. Az osztrákok adták a legtöbbet, kereken félmillió forintot. Németország is segített négyszázezer forinttal, adakozott Olaszország, Oroszország, Románia, Szerbia, Svédország, Törökország, a Távol-Keletről Japán, India, Perzsia, Afrikából Egyiptom és Algéria. A tengeren túlról Amerikából, Argentínából, Kolumbiából, Haitiből, Mexikóból, Nicaraguából érkezett segítség, s még tovább lehetne sorolni az adományozó országok neveit. Franciaországban az ismert festőművész, Munkácsy Mihály szervezte a gyűjtést. Bálok, hangversenyek bevételei kerültek Szeged város újjáépítési kasszájába.
