„...azt, hogy hogy volt, mint volt, - nem egyértelműen tudjuk; mert ahányszor csak erről volt szó már egy negyed század előtt is, egyik ember mindig jobban tudta, mint a másik...”

Tömörkény István szegedi író évtizedekkel a történtek után írta meg fenti gondolatát az árvízzel kapcsolatos különféle elbeszélésekről. Számos visszaemlékezés, történet, novella jelent meg szépíróktól, újságíróktól a mentésben résztvevők tollából. Az ezek közül válogatott érdekes, szép, szomorú történeteket eredeti írásmódjukban közöljük, ahogy a kötetekben megtaláltuk.

Emberek a fákon
„Azok, akik az alföldi vasút töltésén dolgoztak és az első rémhírek hallatára már este tiz-tizenegy órakor elmenekültek, nem mindnyájan futottak be a városban, hanem attól tartva, hogy a víz utoléri őket, egy részük felmászott a Makkos-erdei fákra, a rókusi temető és a francia-hegyi szőlők között. Ezek a szegény emberek ott gubbasztottak a faágakon, mint éjjel a verebek és látták, amint len, a faágak alatt zudul a víz a város felé. Természetesen mindenki a lehető legmagasabbra mászott, mert a víz magassága három-négy méter volt. Miután az erdőcske a városon kívülre esett, a fákról csak harmadnap mentették az embereket.” (Szabó László Szeged halála és feltámadása)

Örzse, meg a mozsár
„Valamelyik hírlaptudósító jegyezte föl, hogy egy rókusi házból két leány menekült. Az egyik a kapunál rászólt a másikra:
Szent Isten! A mozsarat ott hagytuk! Örzse, szaladj vissza érte!
Örzse visszaszaladt a mozsárért, de alig hogy betette a lábát az ajtón, rároskadt az egész ház.” (Szabó László Szeged halála és feltámadása)

Szeged víz alatt
„Említsük-e az atyát, ki mint egy szemtanu beszéli, midőn egyik gyermekét a roskadozó házból kimentve, visszament a másikért, a ház romja közzé temette s a gyermek ott maradt harminc óráig a fán, picike kacsóival kapaszkodva az ágakba?
Szóljunk-e az anyáról, ki fuldokolva is végső kétségbeeséssel magasra tartá karjaiban gyermekét pólyáiban, hogy az legalább néhány percig még meg legyen kimélve a haláltól.
És ne hallgassuk el annak a gyermeknek szavait, ki saját szemeivel látta, midőn apjának fejét elválasztá törzsétől egy leeső gerenda, s ki a mentő csónakon jövőknek azt mondá, hogy nem megy el innen.
Miért nem jösz?
Ezt a vizet akarom nézni.
Vizet mindenütt láthatsz.
Ezt a piros vizet akarom. Apám vérétől ilyen.” ( Mikszáth Kálmán novellájából)

Az Ilovai-malom
„Valahol a Rókus szélén, a temető körül lehetett a Ilovai-malom, amelynek történetét nem kisebb ember irta meg, mint Jókai. A nagy iró három hónappal a katasztrófa után járt Szegeden és természetesen csak hallomás alapján irta meg a történetet, mely elég rövid ahhoz, hogy ide iktassuk.
Egy kis sziget a sík víz közepén a gyászemlékű Ilovai-malom. Mikor a király itt járt, kérdezé a vele volt főispántól: mi ez?
Ez, fölséges uram, huszonkét ember sírja. Szép erős épület volt az. A gazdája feleségével, gyermekeivel lakott benne. A malom fala körös-körül be volt zsindelyezve, mint a svájci házaké szokott lenni. A végzetes éj előestéjén a molnár ipa odament a szekérrel és azt mondta, hogy elszállítja onnan a leányát és az unokáit. Az apa nem engedte: biztos helyen vannak itten. Ez a malom örök időkre van építve. Még a védgátról is húsz munkás menekült oda a zivataros éjszakán: családos férfiak a szomszédos Vásárhelyről. Az a zivataros éj valamennyit eltemette. Egyedül a molnár maradt élve, egy sánta, béna, összetört alak, hogy hírmondója legyen a borzalomnak. Őt is ugy fűrészelték ki az egymásra omlott kemény-gerendák közül, miket csónakból megmozdítani lehetetlen. Ez beszéli el, hogy a husz munkás odalenn volt a malomban, ő pedig a családjával fenn a malomműhelyben. Egy roppanás hangzott, egy iszonyú halálordítás s ő abban a percben feleségét és két gyermekét a lábai előtt látta elsülyedni. Hova tűntek el azok, hogy maradt ő meg élve? azt nem tudta. Most a malom helyén egy gömbölyű agyagdomb áll, a tetején az összetört gerendely a malomvitorlából, a korong, a garad állványa és négy malomkő: az eltemettek sírkövei. A legnagyobb kövön még most is ott van az idősebb fiú összegyürt kalapja; köröskörül a kis szigetet már felverte a nád.
Ez amaz emlékezetes hely, ahol a király szeméből kicsordult a könny.” (Szabó László Szeged halála és feltámadása)

Eluszott tizenhatezer forint
„Egy sertéshizlaló március 11-én adta el sertéseit és kapott értük tizenhatezer forintot. Este a nagy csomó bankót az asztalra tette és már a Széchenyi-téren futott a többi menekülővel, amikor a pénze eszébe jutott. Tizennégy éves fiára rászólt:
Szaladj vissza fiam, neked jó lábod van, - az asztalon maradt a pénz!
A gyerek visszaszaladt, de mire a kapujukhoz ért, már kötözködésig ért neki a víz: nem mert bemenni a házba! S alig hogy visszafordult, hogy az apját még utólérje, már össze is omlott a ház, maga alá temetve a nagy bankjegy-csomót az asztalon.” (Szabó László Szeged halála és feltámadása)

Egy éjszaka a vár tetején
„Miután a sötétségben a további mentésre nem lehetett gondolni, Lázár [!György] a reáliskolánál kiszállott a ladikból és éjjeli szállás után nézett. Reggel három óra lehetett. A Somogyi-utcán még száraz lábbal el lehetett menni a Hungáriáig. Amikor a szállodában szobát kért, természetesen kinevették. Zsufolva volt minden s a kávéházban is annyian voltak, hogy az éjszakát ott tölteni lehetetlenség volt. Az Oroszlán-kávéházban ugyanolyan nagy volt a tolongás, lárma és füst. Lázár tovább ment, - a várba. A kazamaták és a földszinti helységek már vizben voltak; az emeleti helységeket a tisztek családjai foglalták el. Kénytelen voltam, irja Lázár a csikorgó hidegben a vár tetején hálni; egy valahol beszerzett nagy kenyér volt a fejemalja, bunda a takaróm s a vár belvárosi bástyáján nőtt, de a tél fagya által kiszárított zuzmarás fű volt átkozottul hüvös derékaljam.
A vár széles bástyáján hemzsegett a nép. Az előre összehordott fából itt-ott máglyákat raktak, hogy annak a tüzénél melegedjenek.” (Szabó László Szeged halála és feltámadása)

Akiket csak az agglegények mertek kimenteni
„A Völgy-utcában a »Török fő« mögött volt egy magas földszintes ház, - a környékről ide menekültek azok a nők, akik a közegészségügy érdekében állandó rendőri felügyelet alatt állottak. Lehettek harmincan, vagy negyvenen. A "Török fő" ablakából figyelmeztették a mentőket, hogy a Völgy-utcai ház nagyveszedelemben van, amikor azonban megmondták, hogy kik menekültek oda, - a jó családból való szegedi fiatal urak rösteltek fényes nappal odamenni értük. A leányok szerencséjére akadtak olyan emberszerető agglegények, akik kimentették őket, még mielőtt a ház összedőlt.” (Szabó László Szeged halála és feltámadása)