A tiszai árvizek szintje 1855 óta folyamatosan emelkedett. Ezt a már évtizedek óta folyó Tisza-szabályozási munkálatok következményeinek tulajdonították. Az 1870-es években
egymás után következtek az árvizes évek és a legnagyobb vízszintek. A sorozatos árvizek rámutattak a várost védő akkori töltések gyengeségére, emiatt Szeged a kormányhoz fordult segítségért.
A Bach-korszakban Szegedet olyan előnytelen árvízvédelmi társulásba kényszeríttették, amely a tőle északra lévő Pallavicini-uradalom biztonságát Szeged város költségvetési hozzájárulásával kívánta megteremteni.
Az uradalom területe árvízzel veszélyeztetett terület volt Tiszástól, gátastól. Ha a védelem jó volt, a gróf birtoka is megmenekült, ha rossz volt a védekezés, akkor az a város hibája volt. Szeged a maga erejéből javította az uradalom töltéseit. Ez az ügy régi vita volt a Pallavicini család és Szeged város vezetői között.
Az elégtelen védekezési munkákhoz jelentősen hozzájárult, hogy a védekezésért felelős percsorai árvízmentesítő társulat élén a budapesti illetőségű kormánybiztos,
Kende Kanut állt, aki ritkán tartózkodott Szegeden és nem állt hivatala magaslatán. Munkája a helyi sajtó folyamatos támadásának volt kitéve.
Emellé járult még, hogy az akkori hivatalos szemlélet úgy vélte, hogy az árvizek elleni védekezés a veszélyeztetettek ügye.
Szegeden tehát a kényszerűség alakította ki az árvízvédelem szervezett formáit. A víz elleni védekezés szinte már hozzá tartozott a nagyrészt földművelő lakosság tavaszi munkáihoz.
Ezeket a munkákat a városi
Vízvédelmi Bizottság irányította. A mentési munkálatokban a halászok és
a torna- és a csónakázó egyesület tagjai is részt vettek a helyi lakosság és a katonaság mellett. A gyakorlatlan és szervezetlen egységek azonban nem dolgoztak elég hatékonyan.
A védekezésben nagy szükség volt a közös hadsereg temesvári alakulatának műszaki segítségére. A töltésépítés és árvízvédekezés akkor még kizárólag emberi és állati erővel történt. Gépi földmunka és gépi szállítás nem létezett. Az árvízi információk továbbítására még nem volt fejlett hírközlési rendszer a távirati összekötetésen túl, a telefon vagy rádió ismeretlen volt.
Az 1879-es árvíz előjelei már 1878 decemberében megmutatkoztak. A tél folyamán a megszokottnál magasabbra emelkedett a Tisza vízállása, s ehhez csatlakoztak a mellékfolyók árvizei. Sok hó esett a folyó vízgyűjtő területein. A nagy hidegben a szegedi vasúti hídnál jégtorlódás is keletkezett. A jég megindulása után se csökkent azonban jelentősen a vízszint, sőt januárban 658 cm-rel a tetőzés is bekövetkezett. Februárban sem enyhült a helyzet és újabb veszélyes árhullám indult el.
Március 5-én hajóhíddal kötötték össze a szegedi és az újszegedi partot. Ezen a hajóhídon menekülhetett el később a város lakossága a már betört árvíz elől. A város fiataljait mentési munkálatokra szervezték be, az iskolákat bezárták, a gyerekeket hazaküldték. A várat jelölték ki a várost elhagyni szándékozók gyülekezési helyéül. A rendőrkapitány elrendelte, hogy a kocsmák és bormérőhelyek zárórája városszerte egységesen este 11 óra legyen és vészlövésekkel értesítsék a lakosságot abban az esetben, ha a víz átszakítja a percsorai gátat. A rendelkezésről szóló plakáton az is szerepelt, hogy ebben az esetben sincs még nagy baj, hiszen van töltés, ami védi a várost. Ezért hát senki ne veszítse el a fejét: van még remény. 
Mikszáth Kálmán újságíró jókedvűen figurázta ki a vészlövésekről szóló felszólítást.
„Minek a vészlövés, ha az nem a végső baj jele?- Hogy a nép ne aludjon! - válaszol ő maga. - Mert aki alszik, nem bűnözik, s a bűntelen üdvözül, ha meghal.”
A gátakon eközben folyamatos, elkeseredett küzdelem folyt: magasították, toldották a töltéseket, ahol lehetett, nem sok eredménnyel. A küzdelemről az országos lapok is tudósítottak. A Pesti Napló a szegedi állapotok kapcsán a következőket írta:
„Egy hét óta az Alföld szíve, Szeged óriási vízárral küzd. Az idei vízveszély sokkal nagyobb minden eddiginél. S hol van ilyenkor a magyar kormány? - Sehol. - Egykor, mikor csak remélni volt szabad, sóhajtoztunk a magyar kormány után, ettől vártunk boldogulást, - és ma keserű fájdalommal tapasztaljuk, hogy az osztrák kormány is többet törődött az ország szemefényével.”
Közben az országgyűlésben felszólaló képviselők egymásra mutogattak, miért nem tettek hamarabb valamit. Tisza Kálmán miniszterelnök válaszában Szegedet hibáztatta a kialakult helyzetért, mondván, pár évtizeddel korábban nem engedte, hogy a Marost a város alatt kössék a Tiszába.
Mikszáth a védelmi vonalakat járva a következőket írta:
„...Szeged hiába vár a kormánytól segítséget. Évszázadok óta maga nem győzi a gátak emelését, fönntartását, mert azok költségei fölemésztik magát a kommunitást, ennélfogva az lesz, ami évszázadok óta volt, egy veszedelmes, mély fekvésű nagy falu!
Oka ennek, hogy a kormány bűnös telhetetlenségében tartományokat megy hódítani a nemzet pénzén (Boszniát), itthon lomhán nézi Fél-Magyarországnak évről-évre megújuló halálvergődését...”
A védekezési munkálatokban nagy segítséget jelentett a már említett Temesvárról érkezett sok jól képzett katona, akik azonnal bekapcsolódtak a gátak erősítésébe. Éppen időben, mert a Tisza egyre emelkedő árhulláma március 5-én Szegeden elérte a 806 cm-t. S ezen a napon 19 órakor a mai Dóc község határában lévő petresi dülőnél a Tisza mintegy 255 cm szélességében átszakította a gátat és a bezúduló víz észak - déli irányban tovább haladt lefelé, a régi sövényházi töltés és a sövényházi tanyák felé. Ezekben a napokban összesen 2000 Aradról, Budapestről és Temesvárról érkezett katona vett részt a víz elleni védekezésben.
A városházán tanácskozókhoz este 10 órakor befutó hajdú boldogan hozta a hírt az apadásról. Taschler József főkapitány jelezte: ez baj lehet, mert ha nem a hó esik, akkor az eső, de attól nem fogyhat a Tisza vize, csak attól, ha valahol átszakadt a gát vagy átvágták. Reménykedtek a téves mérésben, de az éjfél tájban érkezett távirat azt erősítette meg, hogy Petresnél átszakadt a gát.
Sem a rendőrkapitány, sem a városházán jelenlévő sportegyesületek fiataljai nem tudták, merre van Petres.
Ha Petres a Tisza jobb oldalán fekszik, akkor elvesztünk, hanem ha a baloldalán megmenekültünk! - vélekedtek.
Végül sikerült megtudniuk, hogy Petres a jobb oldalon fekszik, Dóc felé, s ez bajt jelent. De a vészlövések még mindig nem dördültek el.
A víz 6-án reggel már átlépte a sövényházi keresztgátat és a Korcsolyázó-töltés, Szeged - Hódmezővásárhely vasúti töltés, a Macskási-, Szillér-Baktói töltés fele folytatta útját.
Március 7-én kora hajnalban ez a töltésrendszer két helyen is átszakadt. Az egyik szakadás a Macskási-, a másik a vasúti töltésen volt. A Macskási szakadásból a víz a Rókusi városrész és Kiskundorozsma felé indult.
A város azonnali elöntését csak az Alföld-vasút töltése akadályozta meg. 8-án azonban a víz átbukott a Szeged - Budapest vasúti fővonal töltésén is és déli irányban elérte az Alföld-vasút Szeged - Horgos szakaszán a Maty-ér hídját.
A reggeli Budapestre menő vonat már vízben haladt. Hosszú hónapokig ez volt az utolsó járat.
Ugyanezen a napon az Algyőhöz közel az Alföld-vasúti töltésen keletkezett egy másik szakadás. A víz Tápé irányába húzódott. A Szillér-Baktói töltés déli szárnya védte Szeged-Felsővárost az árvíztől. Algyőn a grófi kastély első emeletéig ért a víz, Tápén csak a templom maradt állva.
Mindkét szakaszon átvágással biztosították a víz útját a Tisza hullámterére. Ilyen módon, és a Maros apadása miatt, a Tisza is apadni kezdett s a vízállás március 9-én Szegeden 731 cm-re esett vissza.
9-e után azonban újra emelkedni kezdett: 12-én reggel elérte a 759 cm-t. A Tisza felől kicsit enyhült az árvízhelyzet: a várost jobban fenyegették a háta mögött kiterült vizek.
A petresi gátszakadást megjavítani nehéz megközelíthetősége miatt nem lehetett, ezért a várost védő északnyugati töltéseket kísérelték meg megerősíteni. Azonban a 11-én kitört vihar erős szele által felkorbácsolt hullámok az Alföld-vasúti töltésnek hajtották a vizet. Március 12-én hajnali fél 2-kor 100 méter hosszan átszakadt a töltés, és a víz Szeged városára zúdult.
